Madarász Emil
612Madarász Emil
Nagyszentmiklóson született 1884-ben. Tanítóképzőt végzett, részben Budapesten, itt tagja lett a Szocialista Diákok Egyesületének. Vidéken, majd Budapesten tanított egy magániskolában. 1910-ig a Népszava, majd a Friss Újság munkatársa volt. 1914-ben főhadnagyként bevonult, s a frontra került. 1918-ban a gödöllői katonatanács tagja, a város katonai parancsnoka. 1919-ben a Vörös katona című lap politikai biztosa, fegyveresen részt vesz a diktatúra védelmében, ő a népbiztosokat Ausztriába vivő vonat parancsnoka. Bécsben internálják 1920-ig, bekapcsolódik a Proletár című lap munkájába. 1923–1946 közt a Szovjetunióban él. Több prózai és költői kötete jelenik meg oroszul. A háború alatt eleinte Taskentban él, 1943-tól a moszkvai rádió magyar osztályán dolgozik. Hazatérése után másfél évig az Új Szó, majd a Népszava főmunkatársa. Fagyejev, Polevoj, Virta, Szerafimovics és más szovjet írók munkáit fordítja magyarra. 1962-ben halt meg.
A Torontálból jött néptanító Révész Béla pártfogásával indult költőként a Népszava hasábjain. A Nyugat már az új irodalomért küzd ekkor, Ady költészetében ott zúg a mély társadalmi elégedetlenség, Madarász ugyanekkor kissé régimódias nyelven írja verseit, de ezekben a költeményekben a vidéki aratósztrájkokról, a városi munkássorsokról és az 1905-ös orosz forradalom idáig fénylő tűzcsóvájáról esik szó. A háború és a forradalmak, majd az emigráció élményei érlelik meg Madarász igazi hangját és mondanivalóját. A harmincas években jelennek meg magyarul és oroszul a forradalom eseményeiről és egyszerű hőseiről szóló romantikus ihletésű elbeszélései, amelyekből idővel kisarjadnak a magyar népdalkincset s az elbeszélő költészet legjobb múltszázadi hagyományait éltető nagylélegzetű poémái. Ezek közül is kiemelkedik legerőteljesebb műve, a Csihajda (1934–35), amely egyszerű, tisztán csengő drámai nyelven énekli meg egy vörös matróz küzdelmeit a néphatalomért és a tudásért. Csihajda, a népballadák proletárhőse megtestesíti mindazokat a hősies eszményeket, amelyekért Madarász és nemzedéke küzdött évtizedeken át. A megélt élmény hitelesíti poémáit és verseit átható derűs optimizmusát és kommunista pártosságát. Szovjethajók című verse a féllegális hazai kultúresteken lelkesítette a munkásokat, a háború alatt írt versei a szovjet-keleten tették ismertté nevét. Szenvedélyes hangú költeményeit küldte harcba a spanyol polgárháború idején, s szép Petőfi-ciklusával fejezte ki hazaszeretetét az elboruló időkben. Már a felszabadulás után öntötte versbe a proletárforradalomra készülő munkások hősi elszántságát (A dohányszínruhás). Utolsó nagyobb művében, A kék ház című regényében (1958) mind témában, mind pedig hangvételben a századeleji naturalista hagyományhoz tér vissza. Emlékező, lírai regényt ír ifjúságáról, a századforduló kisvárosának fülledt légköréről. Jól megfigyelt típusokban körvonalazza a kisvárosi úri középosztály életét. Regénye annak a kritikai szándékú törekvésnek egyik kései, finom eszközökkel megírt alkotása, amely a letűnt feudális és polgári társadalom társadalmi és morális ellentmondásainak bírálatát tűzi ki célul.
