Gulyás Pál
Gulyás Pál
Debrecenben született 1899-ben, apja Gulyás István, a debreceni kollégium tanára. Itt és szülővárosának egyetemén végezte tanulmányait: magyar– német szakos tanári oklevelet szerzett. Rövid ideig Kiskunhalason, majd élete végéig a debreceni iparostanonc iskolában tanított. 1927-ben az Ady Társaság egyik alapítója, elnöke, 1934-ben a Válasz szerkesztője. 1944-ben Baumgarten-díjat kapott. Debrecenben halt meg 1944-ben.
Magányból, könyvek közül indult Gulyás költészete. Beteges testalkata, hályogos szeme korán zárkózottá tette, rengeteget olvasott, nyelveket tanult, már diákkorától az irodalomnak élt. Első, még jelentéktelen verseire (Viharban, 595Antológia, 1923, Testvérgályák, Juhász Gézával, 1923) a Nyugat és a klasszikus német líra hatott, a természet élményének és fiatalos pesszimizmusnak adtak hangot. Filozófiai hajlama építette meg következő köteteinek (Misztikus ünnepi asztal, 1928; Tékozló, 1934) világát. Az ellenforradalmi korszakot a mítosz védőfalával akarta elzárni magától. A debreceni költői hagyomány, Fazekas, Földi, Diószegi természetkultuszán iskolázott figyelme a vegetatív természet felé fordult, ember és természet egységét hirdetve jutott el a panteizmus gondolatához (Máguszi éj). Zárkózott életformáját csupán időlegesen érinthette meg a külvilág: a világban dúló konfliktusok (Óh balga Archimédes), illetve személyes tapasztalatai (Inasok).
Életformáját és költészetét a harmincas évek baloldali előretörése és a népi mozgalom jelentkezése alakította át. Hírt adott a parasztság forrongásáról (Fény esett a parasztba), a hajdúsági falvak nyomorúságáról (Ez itt Hadház), s költői eszközei közé – kezdetben a formakeresés játékos kísérleteiben, később egyre tudatosabban – bevonultak a népköltészet formái. Elszigeteltsége is megszűnt: Juhász Gézával és Kardos Lászlóval fellendítette az Ady Társaság munkáját és néhány rövid életű folyóiratot is szerkesztett (Alkotás, 1927; Seregszemle, 1932). Tevékenysége Németh László érdeklődésével találkozott, aki a Nyugat ellensúlyaként éppen a harmincévesek nemzedékét készült megszervezni. Gulyás is hasonló tervekkel foglalkozott és Babits bántó, őt provinciális debreceniségben elmarasztaló kritikája (Nyug 1934) következtében fokozottan támogatta Németh László szándékait. Így került sor a Válasz megalapítására, mely 1934 áprilisában indult meg Németh László, Gulyás és Fülep Lajos szerkesztésében. Gulyás a népi írók közé jutott, s bár hamarosan visszavonult a szerkesztéstől, továbbra is becsülettel állt helyt a mozgalom soraiban. Saját tevékenységét a kritikai józanság ellensúlyának szánta Németh László koncepciózus gondolkodása mellé: a "lassú exponálás embere, metaforák elutasítója, illetve mérséklője az ítéletek nagyobb kohéziójával" – írta önmagáról (Protestáns Szemle, 1935).
Az irodalmi és mozgalmi élet sűrűjében tevékenykedve, költészetében is fordulat következett: verseit a kor alapvető társadalmi konfliktusa: a fasizmus előretörése fogta vallatóra. A Nibelungi köd a hitlerizmus miatt veszélyben érzett magyar kultúra féltését sűrítette mitológikus képekkel kifejezett látomásba, az Isten követje pedig Gömbös Gyula római utazása alkalmából a történelmi felelősségre figyelmeztetett:
gondoltad-e, midőn a vak Történelem rádtérdepelt:
kilencmillió ember vérét milyen kannákban mérted el?
kilencmillió ember vérét milyen kannákban mérted el?
Megjelent költészetében a társadalmi szatíra is: Rontó Pál naplójából (1935–37) című sorozata groteszk humorral mondott bírálatot a kor álnagyságairól, irodalmi viszonyairól, főváros-majmolásáról, de némi tragikus színezettel megszólaltatta az öniróniát is.
Közéleti költészetének fellendülése csupán időleges, helyzete a népi mozgalomban csak ellentmondásos lehetett. A Választ a vidéki irodalom tűzhelyének szánta (Budapest Kolumbuszaihoz). Az is ellenkezett elgondolásaival, hogy a népi mozgalom a fővárosba tegye át székhelyét. Rontó Pál fejfájára című epigrammájában leszámolt a népi írók táborában betöltött szerepével: 596"Én vagyok Németh László holdja, | Veres Péter, Sinka heroldja, | Nincs fényem, általuk pislantok." Újra magányos lett s a népi mozgalom bomlásakor már ismét légmentesen zárt világban élt. Versei még a korábbinál is fájdalmasabban szólaltatták meg magáramaradottságát: "nincs rád szükség, kivetett magából a világ" (Egy magyar költőhöz). A háborúba hulló világban elutasította magától a horthysta kort (Csokonai gúlája előtt), s egyre inkább a közelgő vérengzés látomásával viaskodott (Szeptemberi pillanatok). A pusztulás lett költészetének ismétlődő témája, mely gyakran kozmikussá tágított formában is jelentkezett (Egy üldözési mániás naplójából, A Biblia siratása, Új vanitatum vanitas).
A reménytelenség, a társtalanság elől Gulyás a gondolat műhelyébe hátrált. S noha szemléletére a kor irracionalista elméletei is hatottak, mégsem mítoszt, hanem gondolati rendszert (a harmadikutas koncepció egyéni változatát) épített ki. A valósággal szemben a gondolat elsőségét hirdette (Schiller köszöntő), az ideáktól várt eligazítást a kor ellentmondásai között: népiség és kultúra, hagyomány és átalakulás, egyén és társadalom dialektikájában. Kapcsolatba került Kerényi Károly körének újhumanista törekvéseivel, s Németh László mellett ő is a Sziget munkatársai közé tartozott. Humanizmusa több volt puszta szellemtörténeti nosztalgiánál: Itáliához című verse a történelmi Róma humanista jelképével tiltakozott az olasz fasizmus ellen.
Erősen hatottak rá Spengler tanításai is: korát történelmi sorsfordulónak, a nyugati civilizáció alkonyának érezte, s hatalmas ellentmondásaira keresett orvosságot régebbi korok világképének tanulmányozása útján. Ezért mélyült el Dante, Schiller és Madách műveiben és óriási nyelvtudása segítségével (a görög, az izlandi, a középfelnémet, a finn és a román nyelvet is ismerte) a mítoszok világában. A mítoszokban a harmonikus világkép példáit látta (A mythosok határán) s sorra tanulmányozta a görög mitológiát, a Nibelung-éneket, a Védákat és az Edda-dalokat, míg a számára elvi indítást jelentő finnugor népköltészetig eljutott.
Út a Kalevalához (Válasz 1937) című tanulmánya a Kalevala természetélményre és népi gondolkodásra épülő világképében találta meg a keresett harmónia lehetőségét. A finn irodalomtörténet és folklór tudományos álláspontja alapján elemezte az eposz néprajzi és történelmi hátterét s jelentőségét, melyet "egy pentatonikus lényegre redukált, s abból újrafejlesztett, újra hatványozott népiségben" ismert fel. Ezt a népiségét állította esztétikájának középpontjába, s ezt kérte számon a kor magyar irodalmától is. Mivel véleménye szerint a népi kultúra felemelésének Petőfi és Arany által megkezdett folyamata befejezetlen maradt a Nyugat európai orientációja következtében, a Kalevala népiséget ajánlotta a magyar kultúra gyógyszeréül: "Ez az erő van hivatva ellensúlyozni a Nyugat korszak kóros eredményeit: személytelen nagyságával s természetlátásának mindent feloldó nyugalmával hivatva van kiegyenlíteni az egyéni színbontások anarchiáját". A Nyugat irodalmi elveivel való szembefordulását fejezte ki Babitshoz írt verse: a Búcsú a Mestertől is, mely a népi kultúra eltemetett értékeinek felhasználásában jelölte meg saját esztétikáját.
Koncepciójának második jelképe Debrecen lett. Budapest Gulyás szemében az idegen áramlatok szimbóluma: Debrecen – az "ellen-Budapest" – hagyománya 597és költői (Csokonai, Fazekas, Földi, Oláh Gábor) viszont saját elméletét támasztották alá. "A népi és nem népi paradoxonát szintén csak a debreceni synthesis küszöbölheti ki, a közel másfélszázesztendős példa" – írta Költők sorsa Debrecenben (1941) című tanulmányában. Verseiben is gyakran kapott kifejezést a "modell-Debrecen" eszméje (Debrecen, ó-kikötő, Vak börtönben) és irodalmi mintáinak megidézése (Csokonai fuvolája, Oláh Gáborhoz).
Gulyás népiség-koncepciója jellegzetesen harmadikutas ideológia: főként Németh László "magyar út"-gondolata hatott kialakulására, de hatottak rá a korszerű világnézeti tájékozódást és a modern polgári irodalmat támadó antiurbánus tendenciák is. Gulyást e sajátos koncepció a népi mozgalmon belül is magányba szorította, s a mozgalom polarizálódása idején megakadályozta abban, hogy a baloldal mellé zárkózzék fel. Magányosan, egy ellentmondásos gondolati rendszer valóságtól elzárt műhelyében áldozta életét téves eszményeinek.
A harmincas évek közepétől kifejező eszközei is a Kalevala hatását tükrözték. Amit Berzsenyi számára az antik mitológia, azt jelentette Gulyásnak a Kalevala: költészete a mindennapi életet, személyes barátait is mitizálta (Veres Péter), sajátos kontrasztot teremtett a filozofikus mondanivaló és a népi, a Kalevalától kölcsönzött forma között Verseit mitologikus metaforák árasztották el, nehezen érthető kalevalás utalások tették talányosakká. Például a következő részlet:
Meg kell menteni a tojáshéjt,
mely a tengerbe esik,
meg kell a piciny világot,
melyből a nagy születik
mely a tengerbe esik,
meg kell a piciny világot,
melyből a nagy születik
(A Kalevala kórusa)
a Kalevala kozmogóniai mítoszára épült, mely szerint az ég és a föld egy kettérepedt tojáshéjból keletkezett.
Debrecen az egyetemesség példája lett Gulyás költészetében, ő azonban nem tudta megvalósítani a Németh László által éppen őtőle várt költői szintézist. Világában helyet kapott a népiség és a világkultúra egy része, viszont éppen a kor haladó eszmei és művészi törekvései hiányoztak belőle. Ezek nélkül pedig nem lehetett Bartók zenei szintézisének irodalmi párját létrehozni – ősi mítoszok nem adhattak feleletet a huszadik század kérdéseire. Elképzeléseit csupán néhány jelentős versében tudta megvalósítani: a kultúra egységéről és oszthatatlanságáról valló, Mozart mellé Csokonait is megidéző Mozart idézésében, a világ, a létezés egységének panteista élményét kifejező Az utolsó igében – mely elemeiben már korunk költészetének némely áramlatával (például Juhász Ferenccel) tart kapcsolatot. Ez az egyetemesség-igény juttatta el a nacionalizmus vad túlzásainak idején a magyarság és a szomszédos népek testvéri sorsközösségének hirdetéséig: "Csak úgy magyar, hogyha a végtelen | világ szelleme fut át rajta, másként | üres váz" – írta a magyarság hivatásáról (Kassa kapui előtt).
Meg kell végül említenünk harmadikutas koncepcióit kidolgozó, de gondolatokban gazdag, máig sem összegyűjtött tanulmányait (Aiszkhüloszról, Homéroszról, a Kalevaláról, Csokonairól, Madáchról, Adyról, Oláh Gáborról, 598Németh Lászlóról) és egyetlen kötet – a Lenau szonettek (1923) – kivételével szintén folyóiratokban elszórt műfordításait (főként Schiller tolmácsolásait).
