Kálnoky László
Kálnoky László
1912-ben született Egerben. Jogi tanulmányokat folytatott Budapesten, Egerben és Pécsett; államtudományi doktor. Előbb köztisztviselő, majd kiadóvállalati lektor. Jelenleg írásaiból él. 1947-ben Baumgarten-díjas, 1963-ban József Attila-díjat kapott.
A Nyugat folytatójának indult, és első két kötetében még erős Baudelaire hatása is (Az árnyak kertje, 1939). Gáncstalan, de hagyományőrző formaművészete, Kosztolányira emlékeztető pátosza a századelő világfájdalmát hordozta. Érzésvilágát azonban ideges érzékenység színezte: elemző intellektusa az irónia fanyar fölényével telíti, kibukkan hajlama a bizarra, a különösre, és sajátosan válogatja a fantasztikus képzelet ihletét éles kontúrú groteszk kisrealizmussal.
Azt a tágabb értelemben vett új stílushullámot, mely a "harmadik nemzedék" fejlődésigényét jelzi, Kálnoky 1942-ben írt és a Magyar Csillag következő évfolyamában publikált s nagy visszhangot keltett verse, a Szanatóriumi elégia találóan szemlélteti. A vers egy tüdőszanatórium és nem utolsósorban a költő életének, illetve lelkiállapotának rajza. Az egyéni sors az egyetemesbe nő, a lírai vallomás pedig lazán értelmezett epikum mozaikja. Általában ellentétes érzéseket fog magasabbrendű egységbe, az emberi közösség egy sajátos sorshelyzetének ábrázolásába.
Az aggodalmasok, elég nagy volt a számuk,
a kórt, mely birkózott velük,
figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk,
vagy westergreen-felvételük,
és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott
légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop
irányította életük.
a kórt, mely birkózott velük,
figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk,
vagy westergreen-felvételük,
és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott
légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop
irányította életük.
A versben főként a tárgyiasan pontos kiábrándultsággal váltakozó megrendülés hat megkapóan, és a hömpölygő hosszabb sorokra csapó, szinte epigrammatikus rövidek ezt zeneileg is kifejezik. Kiérlelt, tiszta stílusfordulatait mélyről felszökő indulat forrósítja át. Az individuális és kollektív súlypontú gondolatok között szeszélyesen mozogva a meditatív líra határait kitágítja, új műfaj kialakítása irányába fejleszti. Több egykorú versében is a pátosz, az irónia és a konkrét kifejezés ellentéteit hangolja össze (Férfikor, Bordaműtét).
Kálnoky költészetének is megvan az antifasiszta szakasza. A háború kezdetén a harcos humanista hangján tiltakozik a barbár hitleri fasizmus ellen (Egy modern zsarnokhoz). "A kor kifordult gyomrában" kutat undorodva (Analízis), és az emberi értelem tisztaságát próbálja az ország társadalmi-politikai bomlásával szembeállítani:
581Én a kort nyitott szemmel szeretném
nézni, bátran és személytelen.
A salak közt csillog-e nemesfém,
meghatározná az értelem.
De az őrült század zavarában
barbár indulóra lép a lábam,
s szenvedélyek labdáznak velem.
nézni, bátran és személytelen.
A salak közt csillog-e nemesfém,
meghatározná az értelem.
De az őrült század zavarában
barbár indulóra lép a lábam,
s szenvedélyek labdáznak velem.
(Baka utca)
Még a közvetlen felszabadulás utáni "kettős hatalom" időszakáról is ad társadalomkritikával, szatírával telített ábrázolást (November), lírája ezután mégis inkább mélyül, mint gazdagodik. A testi szenvedéstől útja a magányhoz, onnan a pesszimizmushoz vezet. De a kaotikusnak és reménytelennek érzett lét felett, a formabontás csábítását kikerülve, a tudat rendjét teremti meg. Ennek a rendnek szerves megnyilvánulása tökéletes formaművészete, parnasszien plaszticitásra hajló leíró készsége. Individualizmusát fantáziája sötét, de erős színekkel ruházza fel, racionalizmusát pedig a látvány torzképéig hatoló éleslátás teszi elevenné (A létezés rémségei). Meditációi időnként a romantika filozofikus költészetét juttatják eszünkbe, mint például Aquincum ókori halottjaira írt verse:
Örök a forma, szín marad a szín
annak, kit sorsa földi létre átkoz,
s most rég kihült szenvedélyeknek áldoz
az anyag együgyű oltárain.
annak, kit sorsa földi létre átkoz,
s most rég kihült szenvedélyeknek áldoz
az anyag együgyű oltárain.
(A szomjazók)
Gondolatisága azonban a romantikusoknál egyhúrúbb; elemző szenvedélyét leggyakrabban keserű belső világára korlátozza (Oszlopszent).
Műfordítói skálája igen gazdag: a görögöktől a modern franciákig, Heinétől a szimbolizmusig terjed, de klasszikusan tiszta, plasztikus stílusa különösen nagy lélegzetű művek – Racine, Molière, a Faust – tolmácsolásában érvényesül.
