Fodor József
Fodor József
1898-ban született Nagyilondán. Erdélyben telt el gyermekkora és ifjúsága; Tordán érettségizett, utána 1916-ban már az olasz fronton, majd a vörös hadsereg katonájaként az összeomlásig harcolt. 1923-ban fedezi föl Mikes Lajos, ettől kezdve 1929-ig Az Est-lapok segédszerkesztője, 1931-ig berlini tudósítója. Hazatérése után hosszabb ideig "szellemi szükségmunkás". Versei megjelentek a Nyugat, Pandora, Korunk, Gondolat, Válasz, Szép Szó, Népszava, Független Magyarország hasábjain is. 1937-től az Athenaeum lektora, 1938-tól élénk antifasiszta publicisztikai tevékenységet fejt ki. A háború alatt az illegális kommunista mozgalom szövetségese. A felszabadulástól a lap megszüntéig az Új Idők szerkesztője. A Világ publicistájaként dolgozik, de 1947-ig az Athenaeumnál is folytatja tevékenységét. 1949 után kényszerűségből néhány évre visszavonul az irodalmi élettől, 1957-ben Kossuth-díjas, 1959-ben megkapja a Munka Vörös Zászló érdemrendjét, 1957-től egy ideig az Élet és Irodalom szerkesztésében vesz részt, jelenleg a Látóhatár szerkesztője.
Lángoló ódai egyénisége első. közzétett verseiben éretten, már-már befejezetten jelenik meg. Harcos humanizmusa, eget-földet megmozgató képsorai, harsonázó dikciója áttörik a téma keretét és a versforma kötöttségeit, strófát és ritmust. Az ő indulását is romantikus ihletettség jellemzi. Vérmes, burjánzó vízióján szembetűnik legnagyobb mesterének, Shakespeare-nek példája, váteszi magatartásán Ady hatása. Mikes annak idején Tóth Árpáddal mutattatta be ifjú fölfedezettjét Az Est-ben: "Erő, dús fantázia, fojtott hevű nagy szenvedély, a természeti kincsek ritka mélységű átélése jellemzik az új költő 553minden sorát… Valami sajátos, barokk pompa és zsúfoltság jelentkezik benne, melynek ő az első magyar képviselője. Nem könnyű költő, egy-egy verse máris súlyos olvasmány, komplikált, de nagyszerű muzsika" – írja Tóth Árpád.
Évekkel később, első kötete (Lihegő erdők, 1927) verseinek együtteséből kiderül, hogy mindenekelőtt lázadó egyéniség, aki zendülésének színterét áttette a világegyetembe. Az erkölcsi haladás eszményének hitvallója, életszemlélete viszont a panteizmushoz áll legközelebb. Ezért remekel különösen természeti látomásainak emberfeletti mozgalmaiban. Korai költészettanára rendkívül jellemző, hogy – Emlékek a hőskorból című emlékezései szerint – forradalmi hatásra jutott híres verse, A paradicsomok és a kert, eredetileg csak egy különös természeti látvány visszaadása, és a leírásban önkéntelenül, magát a szerzőt is meglepve kerülnek felszínre társadalombíráló vonatkozások:
A paradicsomok: vörös
Zsarnokai a kertnek,
Dagadnak és nevetnek.
Minden vérét kiszítták:
Azért oly pirosak ők,
Azért oly sárga a kert –
Zsarnokai a kertnek,
Dagadnak és nevetnek.
Minden vérét kiszítták:
Azért oly pirosak ők,
Azért oly sárga a kert –
De ők csak egyre telnek,
Vérszopói a kertnek –
De ők csak rátapadnak,
Szíjják, szíjják a vérét,
Élik fényét a Napnak
S a vértől majd kihasadnak.
Körül a növény-népség
Sorvad a földre dűlve,
Kiszítták minden vérét –
Vérszopói a kertnek –
De ők csak rátapadnak,
Szíjják, szíjják a vérét,
Élik fényét a Napnak
S a vértől majd kihasadnak.
Körül a növény-népség
Sorvad a földre dűlve,
Kiszítták minden vérét –
(A paradicsomok és a kert)
A vers keletkezésének tanúsága szerint Fodor forradalmisága – tipikus nemzedéki jelenségként – életérzés, de nem program. Ébren álmodik, írta a Lihegő erdők költőjéről Mikes, és ebben a dicséretben az a hátrány is benne van, amit ez az ellentmondás magában rejt: világképe öntudatlan. Verseinek szembetűnő hányada – nagyszerű hangütésük és összefogott befejezésük ellenére – ezért maradt torzó, korlátlan fantáziájú képeit ezért sodorják gyakran parttalan indulatok még következő kötetében (Falevelekre írd, 1931), sőt azután is, – Fodor az alkotás-alakítás igényét ritkán állítja szembe az ihlettel. Legsikerültebb versei épp azok, amelyekben a vérbő képeket egy jelképben rejtőző társadalmi ellentmondás (l. fent) vagy egy magatartás (Mágus), más szóval konkrét mondanivaló fog egységbe. Sok páratlan erejű képe, látomása azonban élesen emlékezetünkbe vésődik: "Leégett a nappal, mint | Nagy máglyalobogás" (Az éjszaka víziója).
A weimari Németországban töltött évei során megismeri a német expresszionizmust, de a kötött formákhoz azután is ragaszkodik és lírájának inkább tehertételeit növelve, a formabontás leckéjét a vers tárgyának és szerkezetének 554az egyetemesbe tágításával s a kép plaszticitásának feloldásával értelmezi (Utóhang, 1936). Erről a kötetről – nyilván a gyűjtemény viszonylag későbbi verseire utalva – a költő azt írja emlékezéseiben, hogy nem más, mint a nekivadult nacionalizmus, a fasiszta tengelypolitika "megéltén való tehetetlen, tomboló, síró pesszimizmus, a kétségbeesett Én-től az életnek gyökeréig való megtagadásáig". A forradalmi erők hanyatlása és a szélső jobboldal felülkerekedése, a társadalmi erőviszonyokban bekövetkezett változás okozza tehát, Fodor vallomása szerint, saját költői világképének bomlását. A gyűjtemény három nagy ciklusát – "November végén", "Az éjszaka dalai" és "Utóhang" – végső egyéni és társadalmi reménytelenségének érzetében írta, de épp a leszámolás végletes hangulatában különleges költői erejű, ódai hangokat üt meg:
Tán mi vagyunk itt az utolsó költők –
Utolsó szárnyasai a lezörgött
Ember-nyárnak: és elmúlik az ének;
Vagy fognak énekelni még, de csak mint
Téli tücskök zenéje, hogy, mi van kint:
Mélyebb legyen még érzése a télnek!
Utolsó szárnyasai a lezörgött
Ember-nyárnak: és elmúlik az ének;
Vagy fognak énekelni még, de csak mint
Téli tücskök zenéje, hogy, mi van kint:
Mélyebb legyen még érzése a télnek!
(November végén)
Fodor mégis éppen ezen a mélyponton az írói igehirdetésben, magában a küzdelemben találja meg életének értelmét: "Én láttam nagy röptét az éjszakának, | De hirdetni a fényt nem tágítottam" (uo.).
Első patrónusainak, Mikesnek és Tóth Árpádnak halála, de németországi távolléte is elszigeteli csoportoktól, irányoktól és magának az irodalmi életnek egészséges akusztikájától. Az Összhang nélkül (1937) időszakában költészetének új lendületet kölcsönöz a fokozódó fasizmus elleni harca. Prófétikus írásainak témát ad a történelem, víziói mintegy testet öltenek. Kozmikus romantikájának arányaival fölér a fenyegető világrengés érzete, és hősi pátoszának méltó tárgya az ostorozás:
Még egyszer zendüljön föl: még ha magyarul, ha
Gyarlón is, s a zagyva világ-zavarbafúlva
De intve még, amint adta erőd: –
Oh Ember, lehet-e, hogy még ébredve retten
Szemed: mint téboly-szállító, roppantfényű percben:
Mindent kioltó, szörnyű tett előtt?!
Gyarlón is, s a zagyva világ-zavarbafúlva
De intve még, amint adta erőd: –
Oh Ember, lehet-e, hogy még ébredve retten
Szemed: mint téboly-szállító, roppantfényű percben:
Mindent kioltó, szörnyű tett előtt?!
(Kiáltás az Emberért)
Ugyanakkor személyes vallomása is közvetlenebbé válik, a magánlélek panaszának hitelesen komor zengést ad a válságos történelmi kor, mint az élmények alapja (Vadludak). Fodor József lírájának a felszabadulásig tartó antifasiszta szakaszát még a Jelenések évei (1940), Új versek (1942) és részben a Mérlegen (1945) költeményei alkotják.
A Pesti Napló és az Újság munkatársaként publicisztikai téren is folytatja a harcot a fasizmussal. Ahogy ekkor írt verseiben metafizikus szemlélete 555történetivé alakul, hallucinatív stílusa pedig hol mitikus méretű víziók ( Világszeptember), hol allegóriák formájában nagy erővel fejezi ki a második világháború diszharmonikus világképét:
Az embert nem lehet szeretni, oh, nem,
(Magunkat sem!) Túl sok a förtelem
Benne: mi megmérve, szörnyebb a szemben
Mint sem ne kívánná, hogy ne legyen.
(Magunkat sem!) Túl sok a förtelem
Benne: mi megmérve, szörnyebb a szemben
Mint sem ne kívánná, hogy ne legyen.
(Thesbites Ilyés)
1945 utáni lírájában fontos szerep jut a közéleti költészetnek, a felszabadulás élményének éppúgy (Piros fejfák), mint a demokráciáért vívott küzdelemnek (Vers a demokráciáért). Az optimista hangok mellett azonban mind gyakrabban csendíti meg a keserűség és megbántódás hangjait (l. Az ember és a hang, 1947 és Boldog zendülés, 1949 című köteteit). A dogmatikus irodalompolitika uralma idején visszavonul. Ennek a korszakának: helyzetének és lelkiállapotának kivetítésére valósággal új műfajt talál művészportréiban, ahol saját belső emigrációját, a közösséghez sóvárgó lélek elszigeteltségét áttételesen ugyan, de a szenvedés pátoszával juttatja kifejezésre (Katona Kecskeméten). Az 1957-tel kezdődő új korszakasznak ismét harcos derűlátással áll élére. Újabb verseiben is mindenekelőtt az önmagához hű művész sziklából faragott stílusa, lázasan szárnyaló dikciója, néha vakmerő, de sokszor eleven hatású szókapcsolatai ragadnak meg. Milton című ciklusa önkifejezés-értékű nagy helyzet-verseinek méltó, új megvilágítású párdarabja (Emberség tanúja, 1962).
