Az idill értelme
Az idill értelme
Radnóti költészetének legfontosabb eredményeit eclogái sűrítik magukba. A nyolc eclogából és egy előhangból álló ciklus megírásához a döntő indítékot Vergilius kilencedik eclogájának lefordítása adta 1938-ban. Ekkor ébredt rá ugyanis a benne kezdettől fogva eredendően, ösztönösen élő bukolikus hajlam minden művészi-politikai lehetőségére. Az eclogák antik keretben, az idilli kellékek felhasználásával, a formai fegyelem és a nyelvi gazdagság magas fokán fejezik ki az 1938 és 1944 között egyre embertelenebbé váló kor iszonyatát, a költő és rajta keresztül az emberi ember szörnyű üldöztetését, az élet értelmének és gazdagságának és a fasiszta barbárság eszeveszettségének ördögi ellentétét. A megírás időszakának lázas fordulatai hűségesen rajzolódnak ki az eclogákban. A magyar ellenállási mozgalom erősödése felerősíti a költő hangját is: a Száll a tavasz című, szabadságvágytól áthatott, hatalmas előhang írására ihleti 1942 tavaszán. A veszettség növekedése, az emberellenesség tombolása, a vég közeledte prófétikus haragra lobbantja, és a bukolikus jelképeket döbbenetesebb, egyszerűbb, ótestamentumi motívumok váltják fel. A legtragikusabb pillanatban pedig, mikor saját pusztulásának küszöbén áll, megszületik az idilli mondanivaló legmélyebb értelmének kibomlása: megjövendölése egy elkövetkező országnak, a vér és pusztulás árán születő, emberhez méltó, értelmes rendnek.
Az eclogákkal párhuzamosan születnek meg olyan versei, mint a Veresmart, melyben az elpusztíthatatlan élet ragyogó, realista képeit festi egy mégiscsak eljövendő béke reményének távlatában, vagy mint a magyar szerelmi költészet legszebb darabjai közé tartozó Tétova óda és a Levél a hitveshez. A Majálisban lényeglátása és embersége, a Mint észrevétlenülben rezignált bölcsessége, a Sem emlék, sem varázslatban erkölcsi bátorsága kap adekvát művészi formát. Az igazi hazafiságnak, a szülőföld fenntartás nélküli szeretetének olyan versben tud hangot adni, amely legkimagaslóbb költői erényeit: a dialektikus szemléletet, az idilli látást, az ódai pátoszt, az elégikus komolyságot, a modern intellektuális kifejezőerőt egyesíti magában (Nem tudhatom). Ennek a tiszta, nemes hevületű hazafiságnak különös, példamutató, megrendítő hangsúlya van annál a Radnóti Miklósnál, aki a faji üldözés áldozataként pusztult el 1944-ben, és akinél érzékenyebben senki sem ismerte fel fenyegetettségét a mégis, ennek ellenére is aggódva féltett, mert mindig sajátjának vallott hazában.
5401944. május 19-én írja utolsó itthoni versét, egy töredékben és cím nélkül maradt darabot, amely a filológiai kutatások eddigi állása szerint a Hatodik eclogának készült. Azután behívják, a jugoszláviai Bor melletti táborba viszik, a Lager Heidenauba, "Żagubica fölött a hegyekben". Itt alkotja legnagyobb idilljét: az À la recherche-t. A vers Proust regényének címére utal: Az eltűnt idő nyomában. Rendkívül jellemző ez a cím, illetve ez a téma és a mondanivaló Radnóti látásmódjára, érzésvilágára. Ismerjük ugyaninnen, ugyanebből az időből származó verseiből a körülményeit: "Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva… " írhat csupán, "a homályban… vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron… " ő "a férgek közt fogoly állat" (Hetedik ecloga). És mégis, ebben a helyzetben is idillt keres. Kikapcsolja a jelent és az elsüllyedt otthont idézi fel, feleségét, barátait, békés esték édes emlékét. A szerkezet is Proustot követi: egymást automatikusan kiváltó képek vonulatára épül. Az érzékletes képek feltoluló sora sodorja a költőt hol derűsebb, könnyedebb, hol patetikusabb, zordabb hangulatokba. Rendkívüli feszültséget ad a versnek már a kontraszt Radnóti jelen helyzete és a látomás kiváltotta fogalmi-érzelmi tartalom között. Fokozza ezt a feszültséget a képek tónusának váltakozása aszerint, hogy kedves, játékos eseményt elevenít-e fel impresszionista technikával vagy fájdalmas, tragikus emlékeket szófukar, kopár leírásokkal, puritán jelzőkkel. Az idill itt is, mint a legtöbb Radnóti-versben a halálba, halott barátok árnyékába ütközik. A költemény kicsengése tehát rezignált: "Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, | mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már". De kicsendül a versből a költő odaadó rokonszenve is azok iránt, akik nem kiszolgáltatottan, tehetetlenül haltak meg, hanem "… önként mentek, fegyverrel a kézben,… mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn."
A hexameteres forma egységes ritmusával az emlékezés monotóniáját kottázza. A belsőrím-szerű szójátékok ("szürkebarátot ittak – a fürge barátok") kecses humora nemcsak a tónusváltások egyik eszköze, hanem egyúttal aláhúzza az édes emlékezésnek a jelenben gyökerező keserűségét éppen úgy, mint az életszerető, aprólékos megfigyelések realisztikus remeklései: "elnehezedtek a tündér- | léptü leányok a háború hallgatag évei közben." Nincs az a filippika, amelyik rettenetesebb vádirata lehetne a fasizmusnak, mint ez a szelíd, ez az álmatag nosztalgia egy élethelyzet után, amelyiknél nincs becsületesebb és nincs igénytelenebb, és mégse lehet osztályrésze az utána sóvárgónak soha már. A klasszikus forma nemcsak a hangulatteremtés tényezője, nemcsak a racionalista szellem és a humanista lélek fegyvere a bomlással szemben, hanem kifejezése annak is, hogy a versbe foglalt tárgy nem mai: örök emberi és távoli egyszerre. Itt írja meg, egy hónappal később–az utolsó pillanatig éber értelem diadalának örök tanúságául – az Erőltetett menetet. Ennek a versnek a ritmusa, a nibelungizált alexandrin, a muszáj ritmusa: kísérete a roskadozó, elkínzott emberek kényszerű, roggyant lépteinek, szaggatott, tépett gondolatainak és a végső leheletig biztató emlékekbe kapaszkodó életösztön álomképeinek. A helyzet az À la recherche óta is súlyosan romlott, a költő hangja ebben a helyzetben irónikusabb, keserűbb. Önkínzó az irónia, megmutatkozik ez a harmadik személyességben is: "Pedig bolond a jámbor…" – így aposztrofálja saját magát. De még itt is, ebben az állapotban is az idillbe kapaszkodik, hangfestő szavakkal támasztja fel kimerült lelkében 541a nosztalgikus emlékképeket, amelyek végül is kiemelik az önfeladás letargikus állapotából és egy nem reális, megszállott optimizmus lökésével tovább segítik a nehéz úton: "de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek | Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!"
Radnótinak ebben a versében az általa megjárt költői iskolák szintézist alkotnak: az impresszionizmus és az expresszionizmus egyesül a klasszicizmussal, mely a végleges megfogalmazás hitelével hat.
Ha lehet egyáltalán fokozatot megállapítani e félelmesen nagy emberi teljesítmény felmérésénél, még rendkívülibb lelki és művészi erő teremtményei a Razglednicák, a képeslapok, ahogy a költő halálos humora nevezte őket. 1944. augusztus 30-án írta az elsőt, 1944. október 31-én az utolsót; mezítlábas gyalogútban Németország felé, pár nappal kivégzése előtt. Néhány szóban odavetve éles helyzetképek, a lelkiállapot hiánytalan jelzései, a táj, az emberek, a körülmények tárgyilagos felmérése. Emberi fölényéből még arra is telik, hogy gyengéd, játékos, idilli pillantást vessen a cservenkai parasztokra, hogy atmoszférát teremtsen, hogy a formával: a ritmussal, a rímekkel, az alliterációkkal hiánytalanul visszaadja közlendőjét. A kis füzetkén, melyben az utolsó verseknek Radnóti hűvös, rezzenéstelen betűivel írt kéziratát megtalálták, három nyelven ez olvasható: "Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza". Mert utolsó pillanatig remélte, hogy "van haza még"… "ahol értik e hexametert is".
