Kisebbségben
Kisebbségben
A Tanú írója kezdett lemondani az irodalmi kritika gyakorlásáról – az "új nemesség" álmodója a bírálatot másodlagos feladatnak tekintette. Továbbra is figyelte nemzedékét; Szabó Lőrincről, Erdélyi Józsefről, Illyés Gyuláról írt tanulmányokat; kiegészítette a Nyugatról alkotott képét; van idő, mikor színibírálatokban keresi a magyar színpad új lehetőségeit; néhány cikke ragyogó példáját adja kritikusi tisztánlátásának (Sznobok és parasztok, Jelszó: Petőfi!, Móricz: Erdély). Az irodalmat azonban egyre inkább az elmélet vonja a maga körébe. A Tanú utáni évek felerősítik a nacionalista szempontot, mind gyakoribb a hivatkozás a "magyar lélekre", arra a bajosan körvonalazható értékre, ami fogalmazásában a nemzeti jelleget fejezi ki. A Kisebbségben (1939) című tanulmánya foglalja össze a magyar irodalom karakteréről és fejlődéséről szóló gondolatait. A tanulmányt a német veszedelem érzete hívta életre, a magyarság és a magyar irodalom homályban maradt értékeinek felmutatásával a védekezést kívánta szolgálni. A magyar irodalmat két típusban, a "mélymagyar" és a "hígmagyar" magatartásban ábrázolja, az előbbiben a kárhozó, lemaradó, de igazi nemzeti értéket teremtő alkotók tragikus sorsát látja; az utóbbiban a kevésbé magyar, de érvényesülő, felszínen maradó írót mintázza meg. A "kárhozó" író tragikus típusát eszményíti a Kisebbségben, a tragikumot összekapcsolja a nagyobb "fajmeleggel". Ennek a népiélekből, faji jellemből és tragikus sorsból összeszövődő íróalkatnak az előképei a kritikus indulásának tanulmányaiban tűnnek fel, ezt tartalmazza a Berzsenyi-tanulmány (1937) is, és némely gondolata a Magyar műhelyben (1957) bukkan fel.
A Kisebbségben komor jóslatai a magyar irodalmat hibás fejlődésűnek mutatták: az igazi tehetség nem talált magára, s legnagyobbak "maradtak le" benne, művükből torzót csinált magány és értetlenség s azok érvényesültek, akik a könnyebb utat választották. A "mélymagyar és" "hígmagyar" elmélet új nemzetkarakterológiáért és az irodalom nemzeti jellegének új értelmezéséért emelt szót, a hagyományokra irányította a figyelmet, ám érveit végletes egyoldalúsággal csoportosította, ellene mondva korábbi írásai némely tanulságának is. A szorongatottság érzést és a telepre költözés minőség elvét vetíti rá a magyar irodalom fejlődésére, hogy fájdalmas önigazolást nyerhessen a végveszély tudathoz. A történelem érzékelés helyesen figyelmeztetett a német veszélyre, de a kérdésre torz feleletet íratott az egyéni túlérzékenységgel terhelt nacionalista szemlélet. A veszély-tudat határozza meg a Kisebbségben és 1945 között eltelő évek tanulmányírói munkáját. Ez a veszély-tudat a magyarság kisnép-voltából fejti ki mondanivalóját: a jövőből csak a fenyegetettséget 515tudja észrevenni és vallja, hogy a népnek nem lesz szava saját történetének formálásában. Az Agak és gyökerek című 1939 karácsonyán kelt írás gondolatai ezeknek az éveknek visszajáró érvei. Németh László számára eldöntött dolog – végzet –, hogy a nemzet tragédia előtt áll – ezért fordítja felszabadult energiáit a "fejlődés-zavart" kijavító új irodalom és műveltségkoncepció kidolgozására. A "harmadik út" gondolata is ekkor nyert közvetlenebbül politikai értelmezést: "Nem hiszünk abban az üdvösségben, amelyet idegen szuronyok hoznak" – írta egyik újságcikkében (Magyarok, kibékülni!). Míg a népi írók balszárnya az antifasiszta népfront megteremtésében vesz részt, Németh László ekkor is a maga külön útját járja. Gondolkodói külön útjának az a legnagyobb hiánya, hogy a nemzeti kivárás politikáját szembefordítja az antifasiszta ellenállás társadalmi és eszmei megvalósulásával. A "mélymagyar" koncepció jegyében újraértelmezett kultúrát és nemzetkaraktert, az aszkétikus és tragikus erkölcsi lemondás példáját állítja az irodalom és a jövőre készülő "jobbak", az értelmiség és az ifjúság elé. Változatlanul mondja, sőt tiszta formában most fogalmazza meg, hogy a népek nem társadalmukban élnek, hanem kultúrákban, s a társadalom újjászervezése annak a nagyobb munkának a része, mely a kultúrát teremti újjá, a kultúrának jelleget adó hittel, erkölcsi magatartással együtt. Ebben a felfogásban hatalmasan megnő az irodalom jelentősége, a "kisebbség" oldaláról értelmezett hagyomány szerepe és egyáltalán az íróké, esetleg csak azé a néhányé, aki hibátlanul tudja a maga feladatát. Az erkölcsi példába vetett bizalma odáig terjed, hogy akár néhány embertől is remélni tudja a nemzeti sors eldöntését. Az erély és önfeláldozás csodáján egy nemzet egész sorsa múlhat. A Kisebbségben és a hozzá csatlakozó cikkek, tanulmányok sora (Fantomok ellen, Kiforgatnak múltunkból, Kemény Zsigmond, Magyar radikalizmus, Kisebbségből-kisebbségbe, Második szárszói beszéd) vallja az etikai történelemszemlélet alapelvét: a világon nem a társadalomjavítók és forradalmárok "összeesküvése" segít, hanem az irodalom nagy példája, a nemzeti jelleget kifejező "mélymagyar" művek tanítása, az új műveltség és hit egyént megtisztító és társadalmat átjáró erjesztő hatása. Ebben a felfogásban az irodalom nemcsak kifejezője a nemzeti jellegnek, hanem nemzetet teremtő hatalom is: a legfőbb társadalomformáló erő, mihelyt kisebbségi sorsát vállalja.
Kísérlet történik azonban arra is, hogy a nemzeti és társadalmi tennivalók között egységet teremtsen. Miközben a Kisebbségben az asszimiláció felől tekinti át a magyar irodalom fejlődéstörténetét és veszélyes egyoldalúsággal rajzolja meg százötven év, de különösen a Nyugat korának irodalmát, kiélezve magyar és idegen ellentétét – az utópiák magasából leszálló író egyre több hasznosítható gyakorlati javaslatot terjeszt elő, és társadalomképének is reális oldalai kezdenek kibontakozni. Ezek az évek nemcsak a "mélymagyar" elméletet fejtik ki és nemcsak a szárszói beszéd öngyilkos "bennszülött" hangulatát erősítik fel. Népi összefogást is hirdetnek, az új osztály nélküli társadalom ügyében is munkálkodnak. A "népbe húzódás", a "nemzeti kohézió" gondolata nyereséggel is jár. A Kisebbségben nacionalista nemzetkarakterológiájának szomszédságában megíródnak a demokrácia és szocializmus ügyét vizsgáló cikkek. Újra vallatja az értelmiség felelősségét s a Tanú Európájából megtérő író új ösztönzéseket kap Móricz Zsigmond műveitől, a népi írók mozgalmától és a vidéket járó előadó körutaktól. A hallgató kritikus 516újra megszólal. Zilahy Lajos Hídjának főmunkatársaként rendszeresen írja színibírálatait; Adyról, Móriczról ekkor közli legkiforrottabb tanulmányait; összefoglaló tanulmányban méri föl a "népi" írók mozgalmának irodalmi és társadalmi eredményeit; Tamási Áron, Veres Péter, Kodolányi János műveit méltatja; irodalmi vitákba szól bele; előadja javaslatait a magyar drámáról, filmről és építőművészeiről. Móricz oldalán részt vesz a népfőiskola mozgalomban, "Kert-Magyarország"-ot tervez, miközben maga is megpróbálkozik a debreceni Bocskay kert homokján farm létesítésével; járja a vidéket, előadásokat tart és megismerkedik azzal a hatással, amelyet a magyar "sorskérdések" irodalma vert fel tanulni vágyó munkásokban, parasztokban, diákokban. A tragikus jóslatokat fogalmazó író különös módon soha annyi politikai tartalmú cikket nem ír, mint ezekben az években. Egyfelől a nemzeti magárahagyottságot, a veszélyeztetettséget, a nemzetet megpróbáló jövő komor látványát rajzolja olvasói elé, másfelől azonban több ízben kifejti, hogy a jövő állama csak népi állam lehet. 1941-ben írta: "Az elmúlt húsz évben sok kiváló elme, sok nemes törekvés lázította minálunk is egy nagy reformra a világot. Nagyjából mindnyájunknak ugyanaz volt a célja: a magyar értelmiség önkritikában megtisztult részéből s az öntudatosuló munkásságból és parasztságból egy új politikai nemzetet csinálni, igazságosabb szerződéssel." Új programjainak ez a szövetségeszme vált középponti gondolatává. Az "osztály nélküli társadalom" ekkori terveiről lefoszlott az utópikus színezet – a regények és drámák öngyötrő valóságigényével a gondolkodónak is számolnia kellett, s az 1935 utáni történelmi helyzet is új belátásokra indította. S ha tragikus tudattal és rettegve is a várható fordulattól, mely a nemzet megpróbáltatása lesz jóslatai szerint – a Kisebbségben utáni évek a demokratikus népállam tisztább formáinak megalkotásán is munkálnak. A Második szárszói beszéd (1943) a szorongás történelmi közérzete volt. Végletekig jutó tragikus nemzettudat szólalt meg beszédében, de az akaratlan beismerés is, hogy a "harmadik út" végül is a szép halál öngyilkos példáját tudja csak kínálni. A "belső Pythia" azonban mást is súgott. A jövő nemcsak megpróbáltatásokkal terhes: az emberi értékek nagy versenyét is ígéri. Erre is elő akar készíteni – ennek érdeke termi meg maradandó tanulmányait, esszéit Petőfiről, Adyról, Móriczról. Példát ad a kelet felé tájékozódásra is (Krlezsa Adyról; Híd a Dráván; Most, Punte, Silta). Fölvázolja a művelődés Bartókra hivatkozó modelljét (Magyar építészet).
