Regények és drámák
511Regények és drámák
Az esszékben, tanulmányokban a felfedező kedv, a terveket készítő buzgalom, a jövőt váró igény forrta ki magát – a regényekben és drámákban nemcsak a történelmet, de önmagát is vizsgáztatni képes író felelőssége szembesítette a terveket a valóságos élettel, a hazai környezettel. Az illúziókban is mindig benne volt a "veszélytudat" mérge – Németh László a "tragikus életérzés", a végső veszély szorongattatottságának a megszólaltatója is. A kudarcokat tudomásulvevő önvizsgáztatás művei a regények és drámák; elvetélt forradalmárokat, a lelkiismeret áldozatait, nagy ügyért elbukó hősöket ábrázolnak.
Regényciklusának keletkezéstörténetéről szóló műhelytanulmánya (Az Utolsó kísérlet tervrajza) fölfedi a szépírói munka új lendületének forrását: "Az életévek felén váratlan szabad lettem. Amit hivatásomnak hittem, elengedett. A magyar koncepció – mellyel életünket és államunkat akartuk újra szabni, az 1935-ös eseményekkel elszalasztotta az alkalmas percet; szóltunk s a hazai burleszken túl a világtörténelem morgása felelt. Még nem volt világos, hogy ki lesz sorsunk gazdája, de az világos volt, hogy a magunkban kiérlelt eszmék nem."
A társadalmi drámák (Villámfénynél, 1936; Papucshős, 1938; Cseresnyés, 1939; Mathiász-panzió, 1940; Győzelem, 1941; Sámson, 1945) tragédiát robbantanak ki, szétvetik a polgári jólét látszat-nyugalmát, a nemes akarat szembeszáll bennük a méltatlan környezettel. Nagy Imre körorvos, Holly Sebestyén, Cseresnyés Mihály, Sántha Endre, Hódi Barna környezetükből kimagasló hősök, a társadalmi felelősségtudat és saját hivatásuk tudata összeütközteti őket a családjukkal és osztályukkal. Súlyos bajokat látnak a társadalomban és úgy tudják, hogy a polgári környezet – elsősorban a család – megalkuvásra kényszeríti őket, kelepcébe csalja és összetöri bennük a magasra törő morális lényt, a meredek külön út igényét. Az író eszméinek hordozói ők – tudósok, falukutatók, farm- és önművelő minta-közösség szervezők – és reménytelenül magányosak. A "középosztállyal" nem kívánnak azonosulni; a társaság vagy a jólét megalázottságot jelent számukra, de nem tudnak összeforrni avval az indulattal sem, mely a "nemzet alatti" népben forr – Pór Péter, Kiss Lajos, Áfra Mihály világával sem találják meg az életüket új irányba kibontakoztató kapcsolatot. A magányosság határozza meg életüket. Magányos lázadó a Villámfénynél körorvosa, "kivonul" a társadalomból, hogy ingyen kórházat létesíthessen; a Papucshős és a Győzelem tudósai föladták a nagyratörés terveit, s csak a tiltakozás maradt meg bennük a polgári környezet ellen; a Cseresnyés és a Mathiász-panzió hőse megpróbálta a "farm" szervezést, a "sziget"-utópia gyakorlati kivitelezését, de be kell látnia a vállalkozás kudarcát. A "kivonulás", a "sziget"-létesítés és az erkölcsi üdvösségügy – az esszékből ismert gondolati anyag – szövődik bele a drámai hősök életébe. A drámák arról félreérthetetlenül vallanak, hogy az esszék terveinek megvalósítása akadályokba ütközik, a társadalom valósága ellenáll a szép eszméknek, s a családi környezet árulóvá teszi az eszméinek élő embert. Az a tragikus elem, hogy a hősök nem találják meg a cselekvés helyes formáját. Kudarcra vannak ítélve, mert az általuk választott út járhatatlannak bizonyul, s a társadalom "bűnét" nem képesek jóvátenni. Nem a hősökben megtestesülő eszmét, a férfiéletnek 512értelmet adó hivatástudatot és erkölcsi igényt ítélik kudarcra a drámák. Németh László drámáiban is az önalakítás, az üdvösségügy és a kivonulás híve, hősei az esszékben megfogalmazott eszméket képviselik. Mégis továbbmutatnak a tanulmányoknál, mert a vizsgált társadalomról módosult hangsúllyal beszélnek. A sziget-utópiák az eljövendő új társadalom lehetőségeit vázolták és az önalakítás, az önnevelés munkatervét állították össze. Arról szóltak, ami Németh Lászlóban kívánalom, új közösség és új embertípus jövő eszménye volt. A társadalmi drámák nagyobb hangsúlyt adtak a reális helyzetfelmérésnek. "Középosztály", értelmiség és nép adott helyzetéről beszéltek – az idea-embert a társadalom és család reális hálózatában ábrázolták. Érzékeltették azt, amiről a munkatervek írója a jövő várásában gyakran megfeledkezett. Reális látleletet kell a társadalom bűneiről készíteni és tudni kell, hogy a "népet nem lehet megajándékozni", "a nép ne fogadjon el semmit, csak amit kivív" – ebben a valóság-érzékelésben több a drámák világa, mint az esszéké. A drámák a valóság szélesebb sávját mutatják meg, az írót képviselő főhősök mellett megjelennek a "nemzet alatti emberek" öntudatos képviselői, akik az idea-emberben az eszméltető múltat tisztelik, de nekik már külön életük van. Pór Péter és Ács Lajos alakjában már a társadalmi változás igénye munkál, amihez a népi mozgalom ideológiája tanultságot adhat, de az új öntudatot ők már a forradalom érdekében is fölhasználhatják – "a nagy forradalmak azon a résen szoktak jönni, ami a legrosszabb idegzetűek lelkiismeretében támad". A drámákban megjelenik már a forradalom sejtelme is Sántha – Németh Ács Lajoséknak odanyújtja a kezét. Velük menni nem tud, de megérti őket és az ő oldalukon tudja magát – vállalva a következményeit is a vikenddé alakult polgári világgal való szakításnak. Az Ács Lajosék közösségét meglátogató Sántha professzor mondja: "Ez is egyfajta diadalérzés – igaz, nagyon csendes – a mások dolgán érezni, hogy a Jó Ügy olyan, mint a nagy természet, csak részleteiben pusztul, az egész mindig új fákkal virul s állja a bosszút azért is, ami kiszáradt, tönkrement, meddő maradt."
Utópia és valóság szembesítése tehát nem az eszmék feladására késztette Németh Lászlót – elbukó hősei kudarcukban sem mondanak le rögeszmeszerű terveikről. De a továbbgondolkodás és új tanulságok öngyötrő, fájdalmas és rezignált tudomásulvétele olyan többlet, amit az esszék írója nem tudott felmutatni. A drámák a "minőség"-tervek társadalmi megvalósíthatóságának módozatait keresik, s a Villámfénybentől a Győzelemig terjedő sor azt mutatja, hogy az íróban megérik az új felismerés: a "kivonulás", az egyéni "külön meredek út" nem nyújt megoldást. A főhősök mégis azt az ügyet képviselik, amelyet az író sajátjának kell tartanunk, s vállalják is akár azon az áron, hogy különccé válnak. Majd a történelmi drámáknak lesz az a hivatásuk, hogy igazolják a gondolkodás és erkölcs hőseit (VII. Gergely, 1937; Eklézsia megkövetés, 1946; Husz, 1948). A VII. Gergely zárómondata – "Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben" – jelzi a különbséget, ami a kétféle hős bukása között van. A társadalmi drámák hősei – e kiúttalanság-érzéstől szenvedő, vergődő emberek – bukásának nemes erkölcsi elégtétele van, ám történelmi elégtételük aligha lehetséges. A történelmi drámák hőseit bukásukban a történelem igazolja: olyan ügyért vesztek el, amelyet későbbi korok számontartanak.
513A társadalmi drámákban megjelentek a "külső soriak" – a Bűnnek (1936) főhőse is a "nemzet alatti" világból érkező Kovács Lajos; a regény arról szól, "hogy látja a mi társadalmunkat alulról a csavargó szolgalegény". A drámákban is megjelent már a kor osztályai között feszülő ellentét pontos képe – de csak melléktémaként – a Bűn nagyon érzékletes módon és részletesen beszél a főváros nyomorgó embereinek világáról, a "fent" és a "lent" ellentétéről. Szakadék van a társadalom e két része között s a jóindulatú, tanulékony, de kissé együgyű falusi legény teljes kiszolgáltatottsága erről tesz tanúságot. Amint a munkások közül, az értelmiségiek sorából is több jellemző típust szerepeltet – közülük dr. Horváth Endrét, aki ugyanúgy, mint a drámák főszereplői, "csömörlött úr". "A hivatalom azt rendeli, hogy tudjam, mi van az országban, az állásom pedig, hogy egy legyek azokkal, akik odabenn táncolnak. A kettőt tisztességes ember nem bírhatja soká. Vagy egészen ki a hóba, vagy be a pezsgős vödörbe" – mondja ki Horváth Endre a cím jelentését. Az úri élet bűnös, ennek tudatában élő értelmiségi úgy vághatja ki magát sorsa kelepcéjéből, ha osztozik a többi szegényember életében. Ezt próbálgatja Horváth Endre is: – mintafarmot akarna szervezni önmagát nevelő kis közösség számára, Lajosnak tárja ki a szívét a frissen épült villa mosókonyhájában. A "bűn" beleszövődött a társadalom életébe – a villaszentelés éjszakáján ketten indulnak el a házból: az öngyilkos Horváth Endrét mentőautó szállítja el, Lajos pedig nekivág bizonytalan jövőjének.
A Bűn után összegező igényű regényciklusba fogott. A Bogárdi diófa (1936) című útirajz mondja el az Utolsó kísérlet foganását; a vállalkozás mérete, az Égető Eszterével rokonítja, a fejlődésregény típus az Emberi színjáték mellett jelöli ki a helyét. Jó Péter hét kötetre tervezett élettörténete "magyar enciklopédiának" is készült, az író szavaival a "magyar teljesség" művének. "Egy tragikus pálya ürügyén utolsó leltárt akartam készíteni arról, aminek én még tanúja voltam: egy Élő magyar lexikont, melyben… minden magyar réteg, túlélő múlt s magyarrá élt európai hatás felvonul."
A hét kötet a tervezet szerint Jó Pétert a tanuláson át elvitte volna a minőség-utópiákba, az "új nemesség kísérleti telepére, onnan a nép közé teremtő szektázásba, egész a mindenből kifosztott megrokkanásig és halálig". Az elkészült négy kötet (Kocsik szeptemberben, 1937; Alsóvárosi búcsú, 1938; Szerdai fogadónap, 1940; Másik mester, 1941) nem jutott el a tragédiáig, a ciklus Jó Pétert élete delelőre jutásáig kísérte. A Kocsik szeptemberben a századelő falujába visz; Jó Péter küzd a paraszti rendet őrző apjával taníttatásáért; az Alsóvárost búcsú katolikus püspöki városban, a piaristák gimnáziumában tanuló Péter sorsát kíséri tovább; a Szerdai fogadónapban a szellemileg felnőtté váló hős megismeri az ellenforradalmi ország restaurációt hirdető történettudósának művét, s ráébred saját hivatására; a Másik mesterben a szerelemmel találkozik. A négy rész Jó Péter nevelődését írja meg, ahogyan a módos gazda fiából nagyra hivatott értelmiségi lesz; élettörténetének alakulásával a "magyar lexikon" környezetet, társadalmat festő lapjaira is mindig új szereplők kerülnek. Parasztpolgárok és zsellérek, dzsentri gazda és zsidó bérlő, a falu rétegeiből; protestánsok és katolikusok, hivatalnokok és tanárok, forradalmárok és ellenforradalmárok a városi életből. Az Utolsó kísérlet azonban nemcsak élő lexikon kívánt lenni, hanem a főhős sorsába beleszövődve az írót érintő eszmék monográfiája is: Jó Péter megismerkedik a protestantizmus 514és katolicizmus eszmevilágával, neobarokk történetíróval és természettudományos műveltségű marxistával, foglalkozik az irodalom és tudomány különféle tárgyaival, korokat és nemzeteket jár be érdeklődése. A Szerdai fogadónapban olyan szerepeket kap a gondolati anyag, hogy el is borítja az életszerű ábrázolást és regénybe ékelt esszéhez közelíti. Jó Pétert arra szánta írója, hogy eszméinek nagyszabású képviselője legyen; egyéni sors, társadalmi környezet és szellemi kibontakozás egységében – az európai tudatú "mélymagyarság" hőse.
