A "tudat-regény"
A "tudat-regény"
Az első szépírói korszak még egy regényt és drámát teremtett. A Horváthné meghal zárt gazdagparaszt világa éled fel még egyszer a Gyász (1930) című regényben és a Bodnárnéban (1931), az első drámában, hogy később már csak mint színtér és epizód jelenjen meg a Szilason töltött időkből táplálkozó élményanyag.
A Gyász tömör, egy-anyagból készült mű; az írói "növéstervben" Az Emberi színjáték és az Iszony körébe tartozik. Kurátor Zsófinak egy vadászat alkalmával szerencsétlenül jár a férje; az özvegy fiatalasszony saját kevélységének és a nagy vagyonú paraszttársadalom szigorú szokásjogainak kettős szorításában beledermed a gyászba. Letöri egészséges ösztöneit, s kivonja magát a világból, s a büszkeségből teremt magának erényt: "az életből kivált, különös teremtés volt, akit az életben benne gázolódók különös éberséggel tartottak számon". A büszkeség tiltakozó magányt von köréje, s az előbb álarcként hordott erény rákövesedik a lelkére. Amit dacból viselt, a gőgös gyász az élete értelme lesz. Bezárkózik a büszkeségbe s a külön "álomélet" szertartásai szerint morzsolja napjait. Ebben az "áloméletben" az erény visszájára fordul – Kurátor Zsófi mindjobban elidegenül a világtól, és el is torzítja az önként vállalt szenvedés. Az Emberi színjáték világidegenség érzése ömlött át a Gyászba is, s ami ott egy zavarosan apostolkodó lélek természetes közegének látszott, itt az egészséges embert emeli szörnyeteghőssé. Kurátor Zsófi vonzó, tiszta egyéniség – írója nevezi később "archaikus istennő" torzónak –, de a túlfejlődött 506tisztességérzés kizárja a falu társadalmából és beteges különccé torzítja. Zsófi egy paraszt királynő fenségével tűri a sorsát, de szép tartásában az őrület lappang, a megszállottsággá ferdült erény pusztítja benne a természetes érzést, az élni akaró ösztönöket. Zord és taszító ez a szépségideál, az íróhoz közel áll az élettel szembeforduló aszkétikus hősiesség. A gőgös gyász is a lemondás hősiessége: "kivonulás" a világból, a társadalmi rendből, s mint annyi más művének, ennek a regénynek is a túlérzékenységtől szenvedő erkölcsiség a formálója. Kurátor Zsófi méltósága a lélek háborgásait takarja s azért hős, mert önmagán tud diadalt aratni.
A Gyász új regénytípust honosított meg a magyar elbeszélő irodalomban. Tiszta és kemény formái, a hibátlan szerkesztés miben sem emlékeztetnek az Emberi színjáték egyenetlenségeire. A lélektani regény új változata a Gyász: realista társadalomrajz és lélektani elmélyedés összeötvöződése, mely klasszikus alakját majd az Iszonyban és az Égető Eszterben nyeri el. Ezeknek a regényeknek középpontjában egy emberi tudat- és érzelemvilág részletesen elemző leírása áll, s körülötte fokozatosan bomlik ki a környező világ képe. Hosszadalmas leírást, az alak, tárgy vagy helyszín külön jellemzését sehol nem adja. Mégis eléri, hogy főhősének belső ábrázolása a világ mind nagyobb köreit vonja magához. Ezek a körök, rétegek vagy az író szavával élve "övezetek" a Gyászban is fölismerhetők. Kurátor Zsófi "lélektana" köré odaszövődik a Kurátor család, a gazdag parasztdinasztia élete s még távolabbról a falu szokásjogának, ízlésének, íratlan törvényeinek félelmetes biztonsággal működő hálózata s a zárt paraszttársadalom bomlását jelző események is. Lélektani regény a Gyász, de írója éppenséggel nem a meddő lélekelemzés feladatait vállalta, hanem új nézőpontot talált a magyar regény számára.
A négyfelvonásos Bodnárné is a módos parasztvilágba vezet, s ez az első mű, mely elméletet és valóságot kívánt szembesíteni. Az Emberi színjáték Szabó Dezsőt imádó úrifiújának, Horváth Lacinak parasztmitológiájában már alkalmat talált a romantikus népboldogítók eszméinek fölülvizsgálására. Ez a kritikai igény élt tovább a Bodnárnéban. A fiatal kritikus 1928-ban írta: "Meg kell teremteni a nép polgárosodó s a középosztály néppel érző elemeiből a magyar tiers étatot", a társadalom demokrata törzsét – erre a reform-gondolatra utal vissza a drámai helyzet és kifejlet. A család kitanult fia városi méltóságos kisasszonyt hoz a házba, s az otthon maradt testvér megöli a középosztályba emelkedett öccsét – jelezve, hogy az indulás éveinek reformeszméit nem fűti már a kezdeti lelkesedés.
