A felszabadulás után
A felszabadulás után
A felszabadulást Déry bizakodva élte meg s a kommunista párt első írói között foglalt helyet. Háta mögött a fordítás szörnyű imamalma: negyven kötetet is lefordíttatott vele az anyagi kényszer, s nemegyszer álneveken.
1945 után sorra-rendre jelennek meg kéziratban maradt regényei, szavának súlya megnő; jelentékeny helyet kap irodalmi közéletünkben. Első fontosabb új kísérletei színművek. Ezekben is őrzi régi erényeit: jelene problémáit veti fel s gondolatmenetét a morál mélységéig vezeti. Az Alvilági játékok (1946) a háború, a fővárosi ostrom első irodalmi megjelenítései közé tartozik, az Itthon (1948) pedig már történelmi korváltás jelzése. Művészi kérdésfelvetései mögött tudatos szándék húzódik meg. Erre vall korabeli publicisztikája. Cikkei a fasizmus után egy nagy, népi önvizsgálatot sürgetnek (Pócspetri), vágyai egy megújhodott, szocialista Magyarországot rajzolnak elénk. Az írókat a párt szavának követésére szólítja fel. Egyik cikkében pedig már azt a lehetőséget feszegeti, hogy "mi történik, ha mégis elkövetkezik az a pillanat, amikor az író és a párt ítélete, akár részletben, akár lényegben eltér egymástól… Tudjuk, többnyire az író húzza a rövidebbet. De ezt a lehetőséget azzal a szerénységgel vesszük szemügyre, amellyel a forradalmár író a maga és a közösség viszonyát szemléli."
A "szembekerülés", azaz a párt súlyos bírálata Déry új művéről 1952-ben "elkövetkezett". Az író 1950-ben adta közzé készülő tetralógiája, a Felelet első kötetét, melyet a kritika osztatlanul dicsért. A másodikat két esztendővel később. A munka mindmáig befejezetlen. Csak a tervét ismerjük. Déry a harmincas évektől egészen 1948-ig akarta követni fiatal munkáshőse, Köpe Bálint sorsát; az ő ébredő személyisége köré pedig a kortársi történelem és a munkásmozgalom nagy körképét festette volna fel.
A szerkezet ismét két világot állít szembe, de immár központi, összekötő alak nélkül. A koncepcióban Déry mintha meghaladta volna Parcen-Nagy Lőrincet. Nem a tétovát, hanem az útjára több-kevesebb biztonsággal 435rátalálót; nem az idegen osztályból érkezőt, hanem az ösztönös lázadóból tudatos forradalmárrá érő embert akarta középpontba állítani.
Bálint ellenjátékosa Farkas Zénó professzor. Démoni entellektüell, aki poklokat járva, a fokozódó fasiszta nyomás alatt megszelídült lélekké csillapodik, haladó értelmiségivé, akire a tetralógia végén még Bálint is számíthat.
A szerkezeti rajzból talán hiányzik A befejezetlen mondat matematikai szépsége – de jóval egyszerűbb s könnyebb csoportosítást enged. Bálint körül pompás figurák galériája: öreg munkások, Páciusz bácsi és Neisel. Nem hiányoznak az átmeneti figurák abból a világból, "ahol elvtárs és spicli jár a csöndben" – Ocsenásra, az árulóra is gondolunk, amikor a regény elmélyültségét és szociológiai térképének szélességét dicsérjük. És ott van még Brányik is, A befejezetlen mondat Kultsár Istvánjának utóda, ez a tudatos és vonzó kommunista, aki bármilyen kis epizódszerephez jut, bevilágítja környezetét.
Az 1930-as szeptemberi tüntetés egyik csúcsa az első kötetnek, mely Bálint növekedését tartózkodó és tiszta elbeszélő technikával mutatja be. S ugyanígy Bálint ismerkedése a munkával, önérzetének és erkölcsének gazdagodása az életmű legszebb fejezetei közé tartozik.
De a Felelet, bármily nagy lélegzettel indul, mégiscsak töredék, s nemcsak befejezetlensége miatt. Érződik rajta Déry és részben a korszak némely ellentmondása. Az a vita, amely a Felelet körül felparázslott, sajátos indítékokból támadt. Révai József, a pártbírálat szószólója, nemegyszer hivatkozik kritikájában az osztályharc élesedésének elméletére: kiindulópontja tehát alighanem a személyi kultusz téves helyzetértékelése. De a vitatkozók diagnózisa nem mindenben elvetendő ma sem. Jól figyelték meg a bírálók, hogy Déry a párt hatósugarát s eleven társadalmi erejét csökkenti, s a munkásosztály életében viszonylag kis szerepet juttat a forradalmár öntudatnak.
S ez igaz is. A regény a harmincas évek munkásmozgalmát ábrázolja, de világképében az ötvenes évek elejének élményei kísértenek. Déryt megriasztották a személyi kultusz éveinek tapasztalatai – s benyomásait, észleleteit, tudva-tudatlanul visszavetítette egy korábbi korszakba. Így lehetséges, hogy míg A befejezetlen mondatot még 1948-ban Lukács szektás elemeiért bírálta – a Feleletet már "jobboldaliságért" érte a vád.
Déry észlelete az ötvenes évek pártmunkájának hatóerejéről alapjában éppoly jó szemre vall, mint ahogy Révai tekintetét sem kerülte el a Feleletbe burkolt bírálat. Ám ahogy Déry a közvetlen tapasztalatot visszavetítette a harmincas évekbe s ezzel bizonyos értelemben abszolutizálta – ugyanúgy Révai egy merev eszmény szemszögéből a harmincas éveken kérte számon azt, ami az ötvenes évekből csakugyan hiányzott.
Esztétikailag az ötvenes évek Déry-vitái – a Fehér pillangótól a Feleletig – az eszményítést kérték számon az írótól. Pesszimizmussal vádolták, pedig közvetlen jelét is adta az élet iránti bizalmának. A Simon Menyhért születése (1953) olyan idill, melyben az életöröm táplálója az emberi küzdelem, sőt: az emberi közösség küzdelme. Igaz, ez a kisregény csupán epizód életművében. A korabeli közgondolkodás a valóság bármily átmeneti ellentmondásait voluntarisztikus, önkényes idealizálással próbálta, igencsak jóhiszeműen, áthidalni. Déryt viszont érzékenysége, moralizáló hajlama s az a tény, hogy ő a munkásmozgalommal egy ehhez hasonló, a népfrontpolitika meghirdetését 436közvetlenül megelőző szakaszban találkozott: a bírálatok után s hatására a korszak ellentmondásainak krónikásává avatta.
