A második korszak – A befejezetlen mondat
430A második korszak – A befejezetlen mondat
Mert A befejezetlen mondat hatalmas vásznán is ez az alapozás üt át. Persze: nagyobb látomásban s egy teljesebb világkép részeként.
A Szemtől szembe a valóság egy zárt körét fedezte fel. A könyv forradalmárainak nem volt kitekintése, csak a pillanat feladataira és a messzi jövőre. A befejezetlen mondat már az egész társadalom keresztmetszetét adja – s ezzel a regény "időviszonyai" is megváltoztak. Közvetlenség és távlat közé beiktatódott a nagyepika időegysége, a közelmúltból kibontakozó jelen, az a folyamatosság, mely egyfajta szerves történelmi folyamatot tételez fel.
A befejezetlen mondat az első regény Déry életművében – de a magyar irodalomban is –, mely a huszadik század társadalmi valóságának és az erkölcsi világ kozmoszának megjelenítésére törekszik: a teljes kép és az átfogó ábrázolás elszántságának jegyében született.
Személyi feltételei is egészen különlegesek voltak. Déry nem véletlenül foglalkozott annyit az önfeláldozás és az odaadás gesztusaival. Amikor 1933 karácsonyán, szentestén, Bécs egyetlen nyitvatartó kávéházában elkezdte nagyregényét, leszámolt azzal, hogy a fennálló rendben író lehessen: becsapta a polgári és művészi közélethez vezető kaput. Csaknem negyven éves, fiatalkori produkcióját nem sokra tartja, hír nem csábította, dicsőségben része nem volt s életét vándorként, átutazóként töltötte, a forradalmi munka epizódjait leszámítva, társtalanul és magányosan. A nagyregény elkezdésében volt némi mániás ambíció, dilettánsokra és géniuszokra jellemző rögeszme. Megszállott munkáját Dubrovnikban, majd a bécsi munkásfelkelés puskaropogása közepette, a spanyol Palma di Mallorcában és Pesten írja – s legfeljebb a Nyugat hoz tőle egy-egy fejezetet, már 1934-től. Parcen-Nagy Károly búcsúlevele jelenik meg itt, tehát jobbára a polgári világot felfestő epizódokból adhat szedetet – de mire az egész könyvet befejezi, csak Illyés üdvözlő cikke jelentheti a sovány elégtételt. Ez 1938-ban volt – s Illyés csak egyben tévedett. Hogy a Nyugat "a múlt évben" hozott szemelvényt. Nem így volt – Déry utolsó dátuma a Nyugatban 1934. Két esztendő múlva már elkeseredett levelet ír Gellért Oszkárhoz, ilyen sorokkal: "írói művem védelmében nem szabad visszariadni az alázatosságtól és a túlbuzgalomtól". Mennyi gőg van e megalázkodásban, hiszen A befejezetlen mondatot is felajánlja levelében.
Miért nem jelenhetett meg a regény? Illyés magyarázata az, hogy a réteg "amely a mű irodalmi értékeiben el tudna mélyedni, visszahőköl az épp ellene irányított kemény vádtól és gúnytól, az a réteg pedig, a proletárság, amely a mű emberi állásfoglalását magáévá tehetné, az irodalmi és lélektani merészségtől hőköl vissza".
Ismét a senkiföldjére érkezett el Déry. Társtalan és magányos ismét, bár a mű megszületését segítette bizonyos eszmei kapcsolat a munkásmozgalommal.
A háttérből, de mégis kitapinthatóan, A befejezetlen mondat koncepcióján érzik a népfront-politika megújító szelleme. Mindenkire hatott, aki a mozgalom sorsát figyelte. Az egész társadalom fontosságára, valamennyi osztály erőviszonyainak felmérésére, a tömegek mozgósítására ez a gondolat hívta fel a figyelmet. S irodalmilag, esztétikailag ennek az áramlatnak jegyében 431támadt fel – Lukács nyomán – a nagyrealizmus koncepciója. Eszméjét a teljes társadalmi mozgás áttekintése szülte politikailag; a klasszikus értékek védelme esztétikailag.
Déry regényének nemcsak az az érdeme és újdonsága, hogy a két nagy erőt, a polgárságot és a proletariátust szembesíti átfogó epikai szerkezetben s Magyarországon először, hanem az, hogy a társadalom valamennyi rétegének mozgását is felvázolja az alaperők mágneses terében. Illyés cikke céloz a sivár mozgalmi regényekre. Sivatagi szárazságuk egyik oka éppen az volt, hogy tételszerűen csak a társadalom fő-ellentmondására szűkítették világukat: szemléletük szükségképpen merev s művészileg terméketlen maradt. Dérynél viszont, a helyesen érzékelt alapellentét egyszerre tartalom és keret: befogja, magába öleli azt a társadalmi totalitást, melyet Lukács György oly szívósan hangsúlyozott valamennyi cikkében.
Azt mondjuk: művészileg gyümölcsöző. Eszmeileg is az. Az ilyesfajta mozgásba hozott, dinamikus teljesség az egész korszak átmeneti jellegét éreztette. Elsőnek azt a világháború utáni megrendülést, mely minden addigi normát megkérdőjelezett.
Ez a kiindulópont: hogy a nyugodt konformizmus békéjére épülő emberi viszonyok váratlanul kínzó élességgel elviselhetetlenekké váltak.
Pompás biztonsággal és tudatossággal elemzi Déry ezt a közérzetet a regény alapozásánál. Parcen-Nagy Károly, a trösztvezér öngyilkos lesz. Tudjuk az okot: válság, anyagi csőd. De nem csupán az. Egyszerre kibírhatatlannak érzi a megbízható hazugságokat, melyekre az életét építette. A lelke nyugalmát eladdig fel sem borzolta, hogy gyermekei nem tőle származnak, felesége megcsalja, s naponta a dolgozószobájában a "harmadik", a szerető, Wavra tanár szivarhamujának nyomait takarítja el. Most: valahogy mindez idegen lesz, láthatatlan szellem fojtogatja.
Erkölcsi válság ez. Mutatja az is, hogy a trösztvezér öngyilkosságát Déry nem indokolja tüzetesen vagy részletes logikával. Mégis megérezzük, hogy itt földcsuszamlásról, egyetemes erkölcsi válságról van szó. Valéry a világháború után úgy jellemezte az értelmiség tapasztalatát, hogy megtanulta: a parazita Persepolisz éppúgy elpusztult, mint az erkölcsös Szuza. Vagyis: az adott osztályon belül, az adott szemléleten és állásponton belül nincs kiút.
Déry mindezt ábrázolja, s fontos regénybeli célja, hogy ezt közvetetten mutassa fel. Mert ezek az "indokolatlan" motívumok, mint Parcen-Nagy öngyilkossága, lánya, Désirée furcsa, anarchista lázongása – együtt hatalmasan indokolja a főhős, Lőrinc ama sugallatát, hogy ki kell lépni elődei és rokonai bűvös köréből s másutt kell társakra, szövetségesekre lelnie.
Lőrinc különben egyenes leszármazottja valamennyi "Erziehungsroman" hősének – az ő nevelődését, fejlődését kísérjük nyomon A befejezetlen mondatban. Szerepe a szerkezetben az összekötőé; A történelmi regényben őt elemezte ki Lukács György Walter Scott műveiből. Jelentéktelen, mint Waverley és éppúgy két világ között áll. Rokona így Hans Castorpnak is – észrevétlen, szerény, és Déry finoman jelzi, hogy olyan, mint egy kötőszó a mondatban – csakhogy ezúttal a "kötőszó" A befejezetlen mondat anyagát és két részre hasadt világát kapcsolja egybe.
Dérynél azonban a hős jelentéktelensége mintha különös és fokozott hangsúlyt kapna. Legnagyobb élményének, a "senkiföldjének" költői képét 432is felidézi az osztályától elszakadó s új környezetében még idegenül mozgó hős: s nem véletlen, hogy a regény bírálói valamennyien homályos pontnak érzik az új otthontalálás ábrázolását, azt a hiányosan s csak utalásokban megfogalmazott mozzanatot, mely arról tudósít, hogy Lőrinc a spanyol polgárháborúban fél karját elvesztette.
A jelentéktelenség azonban a szerkezeti szerepén s a senkiföldje élményének kifejezésén túl még egy "üzenetet" hordoz. Déry regénye nemcsak megbízható osztálytérkép, hanem erkölcsi vízió is. Középponti gondja, hogy mi a személyiség sorsa az ellentétektől szaggatott modern társadalomban. S úgy látja – már korábbi műveiben is –, hogy a kiúttalan helyzet egyszersmind a személyiséget is megfojtja. A Szemtől szembe fontos epizódja kafkai látomást idéz: egy fűrészporos padláson az egyik hős nem találja a kijáratot s tudja, hogy előbb-utóbb egy bürokratikus bíróság elé kerül vádlottnak. Vádlottként pedig – követi Déry a Per íróját – csak egyszerű szám, akta, egyéniségétől megfosztott jel lesz belőle.
Semmivé fogyni az elszigeteltségben – ez fenyegeti Lőrincet; s megtalálni a személyiséget, ezt ígéri minden új törekvése.
Lőrinc hasadt világban él. Hajdani környezete az egyéniség felbomlásának számtalan példájával szolgál. A munkásgyilkos Vidovics: selyemfiú; az izgatott Wavra azt tanítja, hogy a morál gyorsan beváltható valuta; Désirée három életet s magatartást is kipróbál, s úgy cseréli hajlamait s tartását, mint az új meg új divatú ruhát.
Hát a másik oldal? Ott bizonyos harmóniára, tömbszerű biztonságra, fegyelmezett erőre Déry kétségkívül rátalál. Méghozzá a sarkpontokon, a szélsőségekben, a forradalmárok alakjainál. De A befejezetlen mondat egybecsiszoltságát semmi se mutatja szebben, mint a szélsőségek mellett a két világ közötti érintkezési pontok kimunkálása, a kontrasztok és ellentétpárok gondos váza.
Egymásnak feleselő motívumai közül szembeszökik Parcen-Nagy Károly és a Csáky utcában leszúrt munkás halálának finom párhuzama. Csaknem egyidőben távoznak a regény világából s úgy érezzük, hogy ugyanegy, már-már mítoszi erő pusztította el őket. Ez az erő, Lukács György kifejezésével, a magyar kapitalizmus rothadása és a forradalmi válság.
Mítoszi erővel találkozhatunk a regényben s azzal a meggyőződéssel, hogy Déry, magas eposzi példákra tekintve, nem egyszer él a "csodás elemmel". A befejezetlen mondatban minden "esemény", fordulat csak néhány szavas, tömör utalást kap, míg a környezet és az emberi lélek hangulati összetevőinek jellemzése hosszú analízist. A csoda ebben a modern eposzban: a véletlen. Indokoltságát, hitelesítését egy mágneses erőtérnek a felidézésétől nyeri el, ahol minden váratlan és magyarázhatatlannak rémlő kisülés hatalmas feszültségre utal. Az írói bravúr épp a hézagok, a gyújtótávolság mértanilag pontos beállítása. Déry egy-egy esemény közvetlen indoklása helyett a közvetett, epikus indoklást kedveli. Ettől oly nagy az alakok mozgási tere, szabadsága – de ettől érezzük, hogy életüket magasabb törvény, kíméletlen és megfordíthatatlan történelmi folyamat irányítja.
A gondolati szerkezethez Déry érdekes s megannyi forrásból eredő írói technikát talált. A nyugodt elbeszélés menetét zárójelekbe iktatott betétekkel szakítja meg: új s új idősíkokban bonyolódik a történet, előre és hátra, távlatot, s elmélyítést adva múltban és jövőben az alaknak vagy az eseménynek.
433Németh Andor azt mondja, hogy az események időrendjének felforgatása Proust technikájának átmentése. Ám itt többről van szó. Déry korrigálja is az Eltűnt idő nyomában módszerét. A közbeiktatott cselekmények ugyanis a hangulatfestő és analitikus részeket szakítják meg s a klasszikus novella szűkszavú eseménysorolásával élnek. A regény egész szövetének prousti elbeszélő-hangjában a betétek maupassant-iak. Összefogó, szintetizáló hatásuk van s nem analitikus természetűek.
Németh Andor megfigyelése, hogy Déryre felszabadítóan, revelálóan hatott Proust: igaz. "A tudattartalmak gondos széjjelszedése s átváltásuk költői metaforává csakugyan jól használt eszköz Déry kezén s kivált egy átfogó társadalmi regényben az. Ha egy író eszközként használ valamely technikát, akkor rendszerint leválasztja arról, amit az eredetileg hordozott, képviselt. A prousti analízist Déry annak a világnak a jellemzésére kölcsönzi s formálja tovább, amely megteremtette: a polgár bomló személyiségét idézi meg vele. A maga és belső kohézió nélküli alakok gondolkodását, szemléletét, melyben egyetlen fogódzó az emlék."
Ám ezzel a hanggal, stílussal egy másik is perel a műben – épp az, melyet a betétekből hallottunk. Prousttal szemben Thomas Mann. Az előbbinek sajátossága bizonyos meghatott s ellágyuló líra. Déry viszont amaz "apollói" jellegű művészethez is odaszegődött, melyet Mann képviselt. Ez az "Apolló – mint Mann írja – a távolság istene, az objektivitásé, s az iróniáé. Az objektivitás nem más, mint irónia, és az epikus művészet szelleme egyszersmind az iróniáé is."
A tudattartalmak felbontásának líráját itt az irónia ellenpontozza – a Parcen-Nagy család fejének, az öregasszonynak az ábrázolásában, Lőrinc anyjának kegyetlen és távolságtartó portréjában. Elemér és Wavra, sőt – maga Lőrinc sem menekülhet tőle. Az "idegent" Déry idegenkedéssel, sőt elidegenítéssel jeleníti meg: így győzi le s rendeli alá a prousti technikát az erősebb, realista igénynek.
Ez az igény, mégis, ellentmondásosan jelentkezik a munkásalakok arcán, vagy még pontosabban: a mozgalom jellemzésénél. Költőiség, pátosz, szeretet hangja szólal meg itt, Rózsáné, Péter vagy éppen István elvtárs ábrázolásánál; s a játékosságé Cisz, Kesztyüs vagy Krausz Évi figurájában. Déry színképéből azonban – mint ezt Lukács György és mások tanulmányai egybehangzóan megállapították – "ha a munkásmozgalom összábrázolását tekintjük, hiányzik minden, ami nem szektás". Az író így vállalja az alakjait: teljes egyetértéssel ábrázolja aszkétizmusukat, sőt egy olyan dilemmát láttat beléjük, ami inkább az övé, mintsem a mozgalomé volt.
"A politikai pártnak – írja István elvtárs híres börtönlevelében – az a szervi sajátossága, hogy az adott emberrel kell számolnia;… úgy, hogy végeredményben amennyivel a tömeg általános szintjét feljavítja, ugyanannyit ront az egyes emberen. Mi, öntudatos bolsevikiek, egy késői haszon reményében vállaljuk ezt a bűnt, elvtársainkkal és ellenségeinkkel szemben s épp mert csak a teljes és feltétel nélküli győzelem teheti majd jóvá azt, amit önmagunk ellen elkövettünk… Az, hogy az életünket feláldozzuk, az két rossz fitying ahhoz képest, amit erkölcsi javakban kockára teszünk ebben a harcban." 434Úgy látja Déry, hogy a forradalmi harc érdekében természetes az olyan érzelmi "öncsonkítás", mint Rózsánéé, aki nem siet beteg gyermeke megmentésére, mert épp feladata van; magától értetődő az olyan önfeláldozás, mint Krausz Évié, aki szerelmét hagyja ott, mert hívja a harc. Egyáltalán, Déry a mozgalom emberei elé csupa ilyen jellegű dilemmát állít: erkölcs vagy harc, boldogság vagy közélet.
Kétségtelen, hogy magát a problémát a munkásmozgalom fejlődésének megannyi torzulása sokáig elevenen tartotta. Déry azonban ebből az egyetlen szempontból, szinte kizárólagosan innen ábrázolja a mozgalmat. S ez elsőnek a teljesség hiányát mutatja – másrészt azt, hogy Déry minden nemes erőfeszítése ellenére, még A befejezetlen mondatban is, az önmagát meggyőző, magával érvelő szimpatizáns gondjait sorakoztatja fel. A munkásmozgalom hősiességétől megihletve, s érte vállalva megannyi mellőzést és üldöztetést – eggyé forrni azzal nem tudott. Vonzódás és idegenkedés váltólázában éli meg Déry korunk nagy harcát – és írói sorsa egy kissé hasonlít lelkéből lelkedzett alakjáéra, Krausz Éviére: "De azt is tudta, hogy válságára nincs más felelet, akár jobbra választ, akár balra, mint a boldogtalanság."
