A fájdalom hangja
A fájdalom hangja
Így fordul a freudizmushoz is, hogy a "fölfeslés" magyarázatát meglelje. Az Arany Jánoshoz írott versben keserű kétségbeeséssel távolodik attól a korábban (Alkalmi vers…) általa is hirdetett magatartástól, mely az életet mint szükségszerű, végetérhetetlen cselekvés-láncolatot vállalja: "a hős el van vetve, teremni muszáj…" Úgy érzi, a jelen viszonyai tragikusabbak annál, hogy erre képes legyen a köztük élő ember – de szavát azért a tett utáni nosztalgia fűti. Az Osztás utánban is a szép emberi lehetőségek féltése szólal meg, de már teljesen alávetettnek érzi az emberi sorsot a külső erők determinációjának, mely nem ad több lehetőséget, mint
| … várni, |
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.
368Költészetében megszaporodnak a gyermekkor nyomasztó vagy fájdalmas, a jelen gyötrődéseinek egy részét meghatározó s így megértető emlékei. Megszületik anyjának a korábbinál lágyabb színekkel megfestett, jelképessé növelt képe (Mama), a proletárgyerek-sors naturalisztikusan könyörtelen, reménytelenséget sugalló, döbbenetes erejű rajza (Iszonyat, 1934). Az Ajtót nyitok (1935) és a Temetés után (1935) a lírában szinte páratlan tökéletességű lélektani realizmussal idézi az anya elvesztése utáni események emlékeit: a világ értelmetlenné és üressé válásának első élményeit. Önmagára irányuló fokozottabb figyelmének eredményeképp is nemegyszer realisztikus költészetet teremt: élményeit szinte pszichológus pontossággal s egyúttal nagy művészi erővel fejezi ki. Hasonló jellegű, tökéletes lelki és egyúttal külső képet adó – s e kettőt egybe nem mosó –versei az ebből az időszakból való, élettársától búcsúzó Judit és a gyerekkori tüzelőlopások emlékét idéző Kirakják a fát (1936). Az anyja elvesztését panaszló Kései sirató (1935) a kétségbeesett fájdalomnak korábban nem ismert szenvedélyességű kiáltása, mely egyetlen érzésnek – a szeretetre vágyásnak – végletes felfokozásával emelkedik lírája legnagyobb alkotásai közé. Egyetlen személy elvesztése az egész világ üressé és értelmetlenné válását kezdi számára jelenteni, ennek nyomán úgy érzi: "kibomlik végül minden szövevény". Az önmagát a külvilággal összekötő kapcsok kihullását siratja, majd máskor (Nagyon fáj, 1936), ennek visszaállítását kéri megindító, bensőséges hangon: "Add kezembe e zárt világ kilincsét, könnyű kezedet – vár kinn a szabad." (Aki szeretni gyáva vagy 1936). Úgy érzi, bezárul körülötte saját világa. Az elidegenedés élménye mind erősebben jelentkezik verseiben. Eletének jelképe a faágak rácsa közé zárt hallgatag madár (A fán a levelek… 1934). Innen akar kitörni. Ekkori verseinek egy része azonban már nem a küzdelemre, a világ valóságos birtokbavételére készít elő, hanem csupán az emberi integritás megőrzését szolgálja. Hívja a társat, segít szembenézni a lélek állapotával, s azáltal, hogy világgá kiáltja azt, megszabadulni az embert torzító kíntól. A Nagyon fájnak a szinte tudományos pontosságú önelemzésből apokaliptikus víziók világába vivő, ősi varázsénekek átkait felújító kiáltásai már a legtragikusabbra készítenek elő. A tudatalatti mélységekből felszakadó képek rettenete a kiáltás erejében, a "nagyon fáj" ősi jajdulásában csitul végre ismét a tiszta ítélet megfogalmazásává:
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kívül-belül
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
Elvonta puszta kénye végett
kívül-belül
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
"Már megformálta lassú tűnődésem, | hogy állati búm értelmes, emberi | bánat" – írja A kövezeten… (1935) című versében. Többi – ide tartozó – versének is jórészt ez a szerepe: az ősi, tudattalan mélységekből felszakadó kínok a jajkiáltásoknak egész lelket megrázó katarzisában végül "értelmes, emberi" fájdalommá tisztulnak. "Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni"; "Láttalak sírni a folyók fagyán, mint gyermeket, kit a jég tüze sértett"; "vinnyog, mint hülye, kit nyom az idő" – kisfiúk megpattanó 369tekintete, jég alatt horgot kapó halak néma tátogása, az égre vonító kutyák és meredező rohamkések víziói: mindez már az őrület mélységeinek határairól tör be József Attila költészetébe. De fegyelmezett, zárt formákba kristályosodik, s mindebben ott van az értelem rendező munkája is, mely a fájdalom okát-értelmét kutatja, hogy megértvén majd feloldhassa azt. "Ím, itt a szenvedés belül, | ám ott kívül a magyarázat" fogalmazza meg ítéletét az Eszmélet soraiban, az Egy kisgyerek sír fájdalmának magyarázatául a kezdő- és záróversszakban ott a félreérthetetlen kulcs-szó: tehetetlen. És ott van igen sokszor ez a magyarázat máskor is. Néhány verse ugyan freudista álmagyarázatok tévútja következtében nem ér el erre a magaslatra: a rátörő káosz hatalmából szabadulni akaró, vele szemben harcát vívó teljes ember megszólaltatására. A bűn (1935), a Mint a gyermek… (1935) ismeretlen vétkek terhét vállalja, annak reményében, hogy így majd megszabadulhat tőle, az Én nem tudtam… (1935) csak felszabadítja az ösztönök világát, a Modern szonett (1935), az Emberek (1935) – Kosztolányi nyomán – rímek játékával s a szonett szabályos rendjét újból vállalva artisztikus szépséggé próbálja formálni az ott igazában feloldatlan érzéseket és gondolatokat. Ezekben benne van a káosz, sőt elvétve (pl. a kegyetlen Magányban 1936) az embertelenség uralomra jutásának veszélye is. A Világosítsd föl… (1936) keserű hangja a József Attila-i költészet egyik legközpontibb szavát, a nála a szabadsággal szinte egyértelmű rendet tagadja meg, ennek szépségét nem látja többé:
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arra való,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
a rend pedig arra való,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
A csalódott fájdalom kifejezése itt is megrázó erejű, de az itt feloldatlanul maradó keserűség, a világtól való teljes elidegenedés érzése, mely az emberi én védelmében is feladta már a küzdelmet, nem hozhat már olyan alkotást létre, melyet legnagyobb versei közé lehetne állítani.
