Az illegális párt soraiban | A magyar irodalom története

Az illegális párt soraiban

A proletariátus osztályharca az 1930 körüli évek gazdasági világválságának idején forradalmasodó tendenciát mutatott, a munkanélküliség-szülte elkeseredés világszerte aktív tömegmozgalmakban robbant ki. A kommunista világmozgalom erősödött, s ezzel egyidejűleg Magyarországon és más európai országokban is úgy látszott, hogy fegyelmezett, tudatos és elszánt forradalmi harccal ki lehet vívni a társadalom teljes átalakítását: az élet gyökeres megváltoztatását. József Attila, aki nemcsak költőként, hanem teljes emberségével készült a világ meghódítására, emberivé tételére, az életben is vállalta a harcot a tényleges birtokba vétel lehetőségéért, s költészete pontosan megfelel a harc követelményeinek, főbb vonásaiban a KP irányvonalának is. 1930 szeptemberétől tagja lett az illegális KMP-nak. Lelkesen vett részt a párt munkájában: szemináriumokat vezetett, illegális találkozókon vett részt, előadásokat tartott Újpesten, Rákospalotán, Angyalföldön és a Ferencvárosban, részt vett az 1930. szept. 1-i forradalmi tömegtüntetésben is. 1932-ben a párt megbízásából folyóiratot indított Valóság címmel, ezt azonban a rendőrség betiltotta. Ugyanebben az évben Sallai Imre és Fürst Sándor 347statáriális tárgyalásának idején röplapot fogalmazott (Illyés Gyulával és Szimonidesz Lajossal együtt) a halálbüntetés ellen. Ezért, valamint Lebukott című verséért újra meg újra bíróság elé került, lakásán házkutatásokat tartottak, Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetét (1931) pedig az ügyészség elkoboztatta. – A mozgalom keretei között ismerkedett meg Szántó Judittal, aki éveken át élettársa volt, s aki majd nemegyszer a maga szűkös munkáskeresetéből lesz kénytelen kettejüket eltartani. A munkások körében talált otthonra is.

Több ekkori versében is tovább él a "kijózanulás" korábban jelentkező mozzanata, de már más formában: a világ tényeit illúziótlanul éles tekintettel vizsgáló ember élményeiben jelenik meg a valóságos külvilág mind realisztikusabb képe – az, amiről a Medáliák-ciklus csak rezzenésnyi jelzéseket tudott adni. A földéhségből elkövetett gyilkosságokból ismertté lett táj: a Tiszazug (1929) is így jelenik meg versében. Első soraiban a felszín képét nyújtja: "A báránybunda árnyakat | tűlevelű fák fércelik" – lágy meghittség hangulatában oldódnák fel a világ kontúrjai s oltódik ki bennük az ember határozott én-tudatának figyelme. A vers végén azonban már "Kemény a menny. A gally alól | bicegő cinke sirdogál" – minden gyémántos keménységűvé merevül, elkülönül egymástól egyed és a külvilág – de felébred, s egyúttal határozottan ítélővé lesz, a felszín mögött a lényeget, a törvényt kutatja a tudat, amint szembekerül a valósággal: a félfeudális viszonyok magyar falvának nyomorúságával, erőinek gyilkos lefojtottságával. Ugyanez a szinte drámai fordulat (a valóság határozott szembeállítása a szépséget kereső ember első impresszióival) jellemzi többek közt a Betlehemet (1929) is, ez a fordulat forradalmasítja majd hasonló módon az életképként induló Favágó (1929), Nyár (1930) és Eső (1932) című verseit. "Csattan a menny és megvillan, elvtársaim: a kaszaél" – tér vissza a Végül zárómotívuma, a magasban megcsillanó "fagy baltája" pedig magára a tőkére, a dolgok "tövire", a bajok gyökerére sújt, hogy az ember önnön győztes erejében, majd utána ennek eredményében: a társadalmi rend megváltozottságában, a világ jelenségeinek megszépült rendjében gyönyörködjék. A jeges keménységű világgal szemben, – mely emberidegen arculatát mutatja a benne élő proletár s a benne élő költő számára – átéli a közvetlen tett szükségességét. Versei forradalmi cselekvésre hívnak föl. A Tömeg (1930), a Szocialisták (1931), a Munkások (1931) korszaka ez költészetében: sztrájkra buzdító hexameteres párbeszédeké (Párbeszéd, 1931), jelszavakat versbe öntő, meghatározott programokat szolgáló verseké. Harcos agitáció rövid korszaka: Petőfi, Majakovszkij pártosságának közvetlen, mégis merőben egyéni hasonmása. A Lebukott (1931) soraiban mintha az akasztás előtt irgalomért könyörgő Villon illúziótlan mindennelszembenézése és megrendült fájdalma öltene modern formát, amint képet ad a Horthy-fasizmus munkásságának életéről, míg a költemény vége már kétségbeesett hittel hirdeti:

Küzdtünk híven a forradalomért,
nem halhatunk meg, élnünk kell tovább,
zizegve várnak a röpcsik, a hék
s éhbérre várnak mind a burzsoák.
A mozgalom vár, munka és család,
348míg megbukik a kizsákmányolás,
a sarló villan, sújt a kalapács
s börtönről, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet, a munkástanács!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

A Tömegben, a Szocialistákban a világot megváltoztató forradalmi erő hangja kiált a majd szertelenül áradó, majd nehéz tagolásukkal a mozgalom feltartóztathatatlanságát, a "másképp nem lehet" érzését sugalló sorokkal. Ez a roppant öntudat nem a magányos emberé, hanem egy teljes egységgé forrott s mégis emberi arcokat mutató közösségé: "Nyirkos, görbedő atyáim, édes, sovány leánykáim a tömeg…" Még a vers is élő agitátorként "száll föl" a tömeggel. A társadalmi renddel való szembefordulás a korábban feloldódó öntudatot hallatlan mértékig felfokozza (mint például a Végülben), de – társadalmi harcról lévén szó – nem személyes én-tudatként, hanem mint közösségérzetet. Mindent legyőző, mindent a magáévá tevő közösség részeként készül és hív föl a világ meghódítására:

Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl ahova ér:
csűrért, gyárért boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővizű alföldi kútért –
A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.

De nem csupán a tüntetések, a forradalmi föllendülés magával ragadó, de múló lendülete ihleti versírásra: a sokszor elszigetelten magukra maradó, üldözött forradalmárok sorsának átélése a minden rátörő erővel szembeni emberi helytállás örök példájának saját korához szóló megfogalmazását is kikényszeríti belőle. A szimbolikus jellegű Akácokhoz (1929) egyszerre érezteti a magános öntudat erejét, büszkeségét s a küzdők közösségében való feloldódás teljes odaadását: "Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa? | Nem sors az egyes ember sorsa…!" – Olyan korszakot jelentenek ezek a mozgósító erejű versek József Attila lírájában, mint a forradalom idején írt program-versek és csatadalok a Petőfiében: értékes színvonaluk ellenére sem mutatják ugyan művészetének csúcsát, de egyén és közösség viszonylatában, emberi én és világot formáló tett között ezek teremtik meg a legközvetlenebb kapcsolatot. "… hú! tömegek, tovább, tovább!" – hangzik a közvetlen harci kiáltás a Tömeg végén, "Testvér, segítsd a lebukottakat!" – szólít fel konkrét feladatra; a Vörös Segély támogatására a Lebukott című vers, "döntsd a tőkét" –fogalmazza meg a harc legközpontibb feladatát a Favágó, "Csörrenjen 349meg az üveg! | Énekeld a munkások dalát!" – kiált lendületes pátosszal az Invokáció zárósora. Mindez világviszonylatban is a nagy forradalmi lírikusok sorába emeli: József Attila a 20. század forradalmi szocialista költőinek egyik legnagyobbja lesz. Ez a cselekvés szükségességét hirdető, osztályharcos szellemben tanító vagy lelkesítő hang szólal meg számos más versében, nemcsak akkor, hanem évek múltával is (Szocialisták, Fagy, Külvárosi éj, A város peremén, Búza, A tőkések hasznáról, Vigasz), s egész költészetének egyik sarkalatos pontját jelenti ez a korszak. A vállalt küzdelem győzelmének hite teszi magabiztossá hangját, ennek a hitnek az ereje segíti ahhoz, hogy szembenézzen a proletárélet szörnyű nyomorával a Munkások nyomasztóan, sokszor naturalisztikusan valós képsorában, mert utána fölemelő nyugalommal hirdetheti:

"De – elvtársaim! – ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember vörös csillagát!"

Ebben a korszakban már gyakran jelennek meg József Attila soraiban a modern nagyváros, mindenekelőtt a külváros elemei: málló falú, nedves lakások és gyárak sivár világa, ahol "gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce, lendkerék szíjja csetten és nyalint"; zsúfolt munkásszállásoké, rossz levegőjű bányáké, s az itt élő embereké, akiknek sorsát "nők, gyermekek, agitátorok" fogják össze, s akik majd megváltoztatják a világot. A költői világkép ennek során részben naturalisztikussá, részben mechanisztikussá szegényesedésének veszélyét – vagyis azt a veszélyt, hogy a jellegzetesen emberi tartalmak szegényes kifejezése révén művészietlenné lesz ez a költészet – József Attila, sok más forradalmi költőhöz hasonlóan, részben azzal küzdi le, hogy a romantika némely eszközével él. A romantikához való kapcsolódást magával hozza a világgal való szenvedélyes szembeszállás pátosza is. A hatalmas állathoz (Tömeg), emberfaló szörnyhöz (Munkások) hasonlítás, illetve a megszemélyesítés mozzanatai jelennek meg verseiben. Roppant erőket kíván kifejezni s a tudat mélyebb rétegeihez is közvetíteni – azokhoz, melyek nem csupán a jelenségvilágot észlelik s nem is csupán az ezzel szembeszögezett akarat hideg erejét ismerik – a panteisztikus-biologisztikus szemlélet némely elemének felélesztésével, illetőleg további elevenen tartásával is. A tömeg "tömény őssejt"-ként mozog. Ady forradalmi lelke "a televény titokzatos honában izgat tovább". Ezért olvasztja lírájába József Attila a népköltészet mélyebb, ősibb rétegeinek elemeit is: a népdalok után balladák, regősénekek és Kalevala-beli átkok sejtelmes-titokzatos világához közeledik (Bánat, 1930; Regős ének, 1930; Áradat, 1931; A hetedik, 1932). Forradalmiságának kiteljesedése tehát nem szegényíti el költészetét.

Harcba hívó, robbanó dinamikájú, sodró erejű felhívások, gúnyos-szatirikus társadalombírálatok és viták (Egeres, 1930; Egy költőre, 1930; Farsangi lakodalom, 1931) közepette tűnődő szomorúsággal mintázza meg anyja munkában 350megtört alakját (Anyám 1931), az egyik legszebben és legbensőségesebben megfestett munkásasszony-portrét adva ezáltal. Ekkor kezdenek gyerekkori élményei saját megjelenési formájukra találni. Közben azonban van szeme az élet parányi rezdüléseinek játékos kedvű megfigyeléséhez (Vihar, 1930), s a csöndesebb, melegebb érzések iránti vágy is változatlanul tovább él benne. Ilyen verse a "dolgos óriás" és a tej mese-szemléletben megjelenített képe, a Beszél a tej (1931), még inkább pedig az említett Bánat. Annak átélése szólal meg itt, hogy a harc csak egyik formája az életnek: az űzetés, a farkas-világ törvényei által farkassá lett egykori szarvas nem felejtheti régi mivoltát:

S ünőszóra fülelek.
Húnyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.

Nem a forradalmi elszántság megingásának jele ez a varázsos légkörű, meleg tónusú színekkel festett vers, hanem a teljes humánum jelentkezésének igénye a küzdelem egyoldalú vállalásának közepette. A "milyen jó lenne nem ütni vissza" igénye ezúttal percre sem feledteti, hogy a "szarvas-lét" büszke-szép dísze "famardosó farkasok" űzetése folytán "törötten ing az ágon". A természetélmény Cantata profana-szerű megelevenítésében ugyanaz az érzés kap hangot, amelyről Lenin vallott Gorkij által följegyzett szavaiban: ha zenét hall, sokszor simogatni szeretne kezével – és pokolian, embertelenül nehéz, hogy ezt a harc közben nem teheti meg.

Ez az összetettség, mely az agitatív forradalmi versekből sem hiányzott teljesen, különös művészi tökéllyel ölt formát a Füst (1930) soraiban. Hűvösen pontos tárgyilagosság és a forradalmiság vállalása, a személyiség tragédiájának átélése és a közösségi sorsban való teljes feloldódás odaadása, csillogó színek gyönyörködtetése és a filozófiai tartalom mélysége bámulatosan finom művészettel ötvöződött itt egybe tizenkét sor dialektikusan egymásnak felelő összekapcsoltságában, összehangoltságában. A vers már félreérthetetlenül nagy költészet része.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem