A Medáliák
A Medáliák
Az 1928–29-es évek sokszínű élményvilágának, részleges szemléletváltásának egyik legjellemzőbb terméke a Medáliák-cíklus (1928).
Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsimogattam a holdat, a napot,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsimogattam a holdat, a napot,
és fölnyújtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kígyót, a kovát, –
most lelkem: ember – mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam –
a zöld cincért, a kígyót, a kovát, –
most lelkem: ember – mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam –
Följegyezték: gyermekkori játékok emlékei sejlenek át ezeken a képeken. De ennél sokkal többről van itt szó. A néhány évvel korábbi végtelen békétől, tiszta szépségek naiv átélésétől kissé meseszerűen dekoratívvá stilizálódott versek világa jelenik meg itt s válik groteszkké. A fiatal, társát a legfehérebb kavicsnál váró piros rák is "nagy, kövér falatokat" nyújtott föl a virágállat kék szirmai közé, mint itt az indiai mesék csodálatos, derűs életfilozófiájának nyugalmát jelképező szelíd, mégis mindennél erősebb állat, mely már a végtelen csillagait is föléri. Az egyszerű, rövid tagolású mondatokat egymás 346mellé tevő, nyugodt ritmusúnak induló vers a közepén különös érzelmi hévvel telik meg: a harmadik-negyedik sor könnyed áthajlása is meglendíti a szavak futamát s váratlanul a második versszak első két sorában is tovább folytatódik még az előbbi felsorolás; a közbevetett és előtti szünet csak a nagy lélegzetvételé. Innentől egyetlen lendülettel folytatódik a felsorolás, azt éreztetvén: mindent, az élet legapróbb parányát is a csillagok magasába emelte. Erről a pontról zuhan a vers a groteszk döbbenetbe: a kijózanulás riadt öngúnyába. Az Ady Endre magányosságát jelképező Rémmesék Uhuja "nagy, kék fülekkel, ostobán" repült át a félhajnalcsendű szobán – József Attila földrehullt, varázserejét vesztett embere "szörnyű fülekkel" fenségesből nevetségessé lett testrészekkel áll céltalanul és hiábavalóan magában. A második versben az ember által megcsendített, játékos könnyedséggel szálló tiszta hangot (vö. Csengő, 1926) "tompa" tavak titokzatos némasága nyeli nyomtalanul magába ("csöngess: a csengés tompa tóra hull") a harmadik versben a hernyó, mely az almának "szívéig rág", végig tekintvén a világon "mindent belát" (érezhető itt a "belát" szó kettős értelme) – mint a "lukas nadrágját kézzel takaró" költő, akinek szeme előtt tehetetlenül és reménytelenül "elvált levélen lebeg a világ". De a legkétségbeesettebb megriadás is megriadás marad ezekben a rövid versekben: pillanatnyi lelkiállapot. Gyakran pont sem zárja le végüket, mintegy függőben hagyván annak végső értelmét. A versépítés általában nem mutat befejezettséget. Így sorakoznak hierarchikus, szervesen egymás alá és fölé rendező szerkezet nélkül egymás mellé egy ciklus egyenértékű részeivé a teljes reménytelenség képei és a munkásélet reális mindennapjaiból kiinduló, elemi erővel "csattogó" "szabad habok" diadalának látomása, a magát a világ középpontjaként mindennel egynek érző ember büszke nyugalmú alakja, aki úgy érzi: "világizzása hőmérsékletem". A Medáliák-ciklus a lélek legmélyéig hatol, de csak villanásnyi időre, s innen még két irányban vezet a fejlődés útja.
