Képzőművészet
Képzőművészet
A festészetben a még uralkodó konzervatív "műcsarnoki" akadémizmus mellett a művészi életben hangadó elsősorban a nagybányai iskolából kiinduló, lírai hangvételű, természetelvű posztimpresszionizmus (Szőnyi István, Bernáth Aurél, Berény Róbert, Márffy Ödön). Az idetartozó művészeket tömörítő Szinyei Társaság, majd a Gresham-asztal az, amely törekvéseiben leginkább a Nyugat első nagy nemzedékével rokonítható, és amely személyileg is mindvégig hozzájuk érzi magát legközelebb.
A század eleji művészeti forrongást, a Nyolcak törekvéseit a KUT, a Képzőművészek Új Társasága folytatja; kiemelkedő tagjai a későbbi fejlődés során expresszionistává váló Kernstok, a kubizmus vívmányait a nagybányai iskola hagyományaival ötvöző Szobotka Imre, valamint Kmetty János, Perlrott Csaba Vilmos.
A húszas évektől kezdve bontakozik ki a korszak legnagyobb szocialista festőjének, Derkovits Gyulának művészi pályája. Művét – amelyet az expresszionizmus formaeszközei segítségével kialakított, a korszerű realizmus egy erősen egyéni hangú, nemzeti jellegű változatának tekinthetjük – a magyar munkásság, szegénység életének megidézése, illúziók nélküli ábrázolása, forradalmi indulat, az elnyomás elleni tiltakozás jellemzi; mindez irodalmunkban a József Attila-művel rokonitja. A harmincas évek közepén alakult az illegális párt hatására a Szocialista Képzőművészek Csoportja, – részint realista, részint a konstruktivizmus által befolyásolt művészeket tömörített (Háy Károly László, Kondor György, Fenyő A. Endre, Sugár Andor). Dési Huber István is e csoport tagjaként indult, művészete a magyar forradalmi festészet egy sajátos erőteljes változata, a Ferencváros s a székely falvak világának megidézése; személyileg is s műve egyes vonásaival is Radnóti Miklóshoz állt közel.
A hivatalos magyar kultúrpolitika a húszas évek végére, harmincas évek elejére kialakította a maga támogatta, hivatalos festőiskoláját, az úgynevezett Római Iskolát. Ez, amelynek vezetője Aba Novák Vilmos, művészetben monumentális, plakátszerű, expresszionista elemeket ötvöz; a többiek az olasz novecento katolikus-hivatalos, kimért változatát alakították ki (Molnár C. Pál, Kontuly, Jeges stb.).
A fő irányokon kívül s túl az egyéni változatú életművek s kisebb iskolák sokasága tűnik fel; az alföldi festők (Tornyai János, Nagy István, Koszta József, Rudnay Gyula) lényegében korábban kialakult stílusukat követik; Szentendrén Czóbel Béla, Paizs-Goebel, Ilosvay képvisel sajátos hangot. Barcsay Jenő szigorú konstruktív szemléletű művészete a kubizmus vívmányait s Nagy István sajátos művészetének indításait ötvözi eggyé; badacsonyi magányában szárnyal magasra Egry József fényekben fürdő, szélesölelésű humanista művészete.
Az európai avantgard irányzatok magyar követői közül a szürrealista elemeket is felhasználó, a magyar táj s az elnyomottak sorsát sajátos módon megelevenítő 34Vajda Lajos, valamint Kornis Dezső, Bálint Endre emelkednek ki; az avantgard önálló hangú képviselői még Martyn Ferenc, Gadányi Jenő. A harmincas évek végén kezd saját hangjára lelni az ötvenes évek majdani vezető festőgárdája; Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Szentiványi Lajos, Bencze László.
A szobrászatban, különösen a köztéri és monumentális szobrászatban uralkodó az akadémizmus, némi Rodin-hatással elegyítve (Zala György, Kisfaludy Stróbl Zsigmond) és a novecento hatása. A szobrászatban erőteljesen jelentkezik egy, a magyar "népi" mozgalom bizonyos elképzeléseivel párhuzamos törekvés Medgyessy Ferenc nagyerejű művészetében; a nyugati indításokat magyar népi zamattal alakítja át, a sajátos magyar paraszti jelleget, sőt a magyar őstípusokat keresi. Medgyessynek egész iskolája támadt a "népi" mozgalommal rokonszenvező fiatalokból (Borbereki Kovács Zoltán, Kocsis András). A harmincas évektől bontakozik ki Ferenczy Béninek a Maillol és Despiau hatásokat egyéni jellegű alakításban folytató műve és Pátzay Pálnak némileg klasszicizáló törekvésű alkotása; mindketten közel álltak a Nyugat-mozgalomhoz. A szocialista művészek közül két erőteljes, egyéni hangú szobrász emelkedett ki: Mészáros László és Goldmann György; a történelem korán derékba törte életüket, de megmaradt művük a realizmus egy korszerű változata, a szocialista realista magyar szobrászat előképe. A szocialista művészcsoporthoz állott közel egyéni hangú formakeresésével Vilt Tibor.
Miként az irodalomban, a képzőművészetben is 1919 után a szocialista, illetőleg az avantgard irányokhoz tartozó művészet jelentős csoportja volt kénytelen emigrálni, s egy részük egész életét más országban élte le; művük is ott teljesedett ki (Uitz Béla, Moholy-Nagy László, Beöthy István, Csáky József).
A grafikában Szalay Lajos és Koffán Károly műve képvisel sajátos egyéni színt.
A magyar építészet erősebben függött a megrendelőktől; a neobarokk uralkodik (Wälder Gyula), megkísérlik a történeti stílű városképek kialakítását (Rerrich Béla: Szegedi dóm tér). Felbukkan s érvényesül a novecento klasszicizáló jellegű modernsége is (Weichinger Károly, Rimanóczy Gyula). Az újabb építészeti törekvéseket a Bauhaus magyar képviselői jelentik funkcionalista elveikkel; útkeresésük azonban jobbára csak budai villákon jelentkezhetett (Molnár Farkas, Fischer József).
Az iparművészetben néhány jelentős alkotó s egyéniség új iskolát, új kört tudott teremteni; így a belső építészet és bútortervezés terén Kozma Lajos, majd Kaesz Gyula, a gobelin művészetben Ferenczy Noémi, a kerámiában Kovács Margit és Gádor István, a könyvművészetben Kner Imre.
