Az első költői lépések
Az első költői lépések
Az első kötetében megjelent – s velük egy időben keletkezett – verseinek legfőbb érdekessége: életkorához képest meglepő biztonsággal veszi át és egyéníti a Nyugat költői körének hangját, s már néhány valóban komoly művészi szintet elérő verset is ír. Máskülönben az első évek termése még nem annyira határozott céltudatossággal induló költőt, mint inkább hangját kereső-próbáló, első forrongásainak korszakát élő fiatalembert mutat (Szépség koldusa, Szeged, 1922). Bár talán már ebben a keresésben is megmutatkozik a későbbi nagy költőnek az a sajátsága, hogy majd sokszínű, rendkívül sok forrásból táplálkozó, szintetikus jellegű tematikában is gazdag költészetet teremt. Az élmény közvetlenségéről valló, leginkább a szegényparaszti élet mozzanatait megjelenítő képek (Aratásban, 1922; Éhség, 1922; A jámbor tehén, 1922; Kukoricaföld, 1922) és a városi munkástragédiák leírása (A gép elkapta…, 1922; Holttest az utcán, 1922), a proletárokhoz szóló felhívás szava (Proletárok, 1922) éppúgy ott van ekkor írt verseiben, mint a megfoghatatlanul sejtelmes hangulatok kifejezése. Az egészségesen friss, diákos szerelmi érzés éppúgy hangot kap verseiben (Csókkérés tavasszal, 1922), mint a Baudelaire hatására valló, dekadens színezetű "sátános-érzéki" megnyilvánulások, a fülledtség, a kiábrándultság (Spleen, 1922 stb.). Hangja néha Ady Endrére, máskor Tóth Árpádra emlékeztet (Bús énekhívás, 1922; A betűk sivatagában, 1923), még többször Juhász Gyulára és Kosztolányi Dezsőre, de vannak – részben későbbi–versei, amelyekre föltételezhetően Somlyó Zoltán, illetőleg Kemény Simon lírája is hatott (Nő a tükör előtt, 1924; Férfiszóval, 1924; Asszonyvárás asszonyszobor mellett, 1923; Ezerfárosznyi végzet, 1923; Köntösök, 1922; Gyöngysor, 1922). (Ez utóbbi hatások a legfelületibbek, 334melyek leginkább a még félig kamaszévek érzelmi-indulati túlfűtöttségében lelik magyarázatukat.) Jóság- és szépségkultusz is e líra jellemzői közé tartozik (Ó, zordon szépség… 1922; Tél, 1922; Csöndes estéli zsoltár, 1922), s megjelenik benne a később más színezetet öltő és filozófikus tartalommal is megtelő természet-áhitat érzése. (Rög a röghöz, 1923). A verséiben feltörő elégedetlenség hangja olykor egyéni (Keserű, nekifohászkodás, 1922), máskor nemzeti (Szerelmes, keserű hazafiság, 1922), többször azonban szociális jellegű, s e két utóbbi néha eggyéolvad (Nem tudunk élni, 1922). Ezt is részben Adytól veszi át. Tőle tanulja a mohó életvágy szavát és a tragikus hangvételt is (A vergődő diák, 1922; Várakozás, 1922). Az ő kissé sejtelmes színezetű magyarságélménye jelentkezik az olyan versekben, mint az Ősapám (1922) vagy a korai Lovas a temetőben (1921 v. 1922). A szimbolizmus borzongató levegője is Ady költészetéből árad át a József Attiláéba. Ennél lényegesebb, maradandóbb sajátsága azonban ekkori költészetének az, hogy nemcsak átveszi Ady keserű lázongásának hangját, hanem hogy ezt a szó szoros értelmében a magáévá is teszi azáltal, hogy nála a ti-ből mi lesz. A Fiatal életek indulójában (1922) már nem kívülről szemlélő társként szól a forradalmi változást hozó proletariátushoz s a felnövő új nemzedékhez, hanem az ő nevükben tesz fogadalmat. Mintha az Ady által adott történelmi lecke tanulságát magáévá tevő fiatalember hangja szólalna meg a sorokban: "Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk, | Nem volt jogunk se, csak igazságunk, | Most nincs, ki megállat az élet úton, | De ha akad, nyakára hágunk!" A vers azonban még nem az igazi proletár-élményvilágnak ad hangot, kifejezés-és szemléletmódja inkább Adyé, mint önmagáé. Néhány versének stílusában, különösen a Petőfi tüze (1923) emelkedett hangnemében, ünnepélyességében viszont Babits hatására ismerni. Legközelebb mégis Juhász Gyulát érzi ekkoriban magához – aminek részben életrajzi okai vannak (Juhász Gyulához, 1922; Juhász Gyuláról való nóta, 1923). Az ő életszeretetről valló vagy lágy színekkel megfestett, meleg tónusú, de a valóság valóságosságát az impresszionizmus által soha egészen meg nem szüntető, bensőséges s egyszersmind művészi fegyelmű leírásai hatnak költészetére.
Ady politikai hagyatékának örökségül fogadásán túl az Ady-átvétel még egy fontos körülménnyel magyarázható, s ugyanaz hozható fel a Kosztolányi-hatás egyik indítékául is; sőt, talán az említett Baudelaire – Somlyó – Kemény Simon-hatás egyik fontos összetevője is itt lelhető fel. Az élet, a szépség, a szerelem mint varázslatos, szent, nagy titok jelenik meg ezekben a versekben, mint alig megközelíthető teljesség, mely előtt a magányos ember csak hódolhat, csak életét kínálhatja fel a megismerésért cserébe vagy áldozatul: "Fogadd el, véres, könnyes ékszer" (Az Ó, zordon szépség… mottója). A Kosztolányi-hatásnak azonban van egy másik, ennél fontosabb és tovább élő eleme is: a hideg, pontosan kimért formák fegyelmének, a hű valóságképet adó finom megfigyelések verssé-munkálásának vállalása. Egyik legértékesebb példája ennek a Parasztanyóka (1922). Ez már magas művészi színvonalon ad részvéttől áthatott, de egy élet üressé válását és semmibe hullását szentimentális feloldás nélkül, illúziótlan szókimondással leíró lírai képet. Figyelemre méltó itt még a tematikai igény is: talán még jobban illenék a versre az "elhagyott öregasszony" cím, de tény, hogy József Attila Kosztolányi által meg nem látott társadalmi rétegek, osztályok életére is ki akarja terjeszteni az ábrázolás 335körét. A gép elkapta, Holttest az utcán, A füst (1922) című verseiben már saját osztályának: a proletariátusnak az életéből vett mozzanatokat választ tárgyul. A művészi megoldás ezekben azonban kevésbé sikerült: az élmény – noha közel van – még itt sem ért látásmódot formáló tényezővé, a költői forma sok tekintetben még idegen tárgyától. Hasonló tematikai bővülést s egyúttal új költői értékeket hoznak olyan magas művészi szintet képviselő versei, mint a falusi este meghitt, de szomorú hangulatát árasztó A jámbor tehén, a nehéz béressorsról képet adó Éhség és a falusi kocsma nyomorúságos világát lefestő Tanulmányfej (1922) is. A paraszti élet területén ez a kismesteres realizmus erőteljesebb vonásokat kap – különösen az utóbbi két versben. Az ábrázolt képek a mögöttük levő társadalmi okokat is sejtetik, ha nem is utalnak közvetlenül rájuk. Ám a döntő ezekben a versekben még a valóság egyes részleteinek a szonett zárt, előre adott formái közli, valóban leginkább tanulmányszerű, de egyúttal az impresszionizmus festőiségének is teret adó fölmérése.
A Juhász Gyula- és Ady-hatás kezdetben bizonyos "tragikus magyarságélmény" kifejezésében is megmutatkozik (Szerelmes, keserű hazafiság, Bús magyar éneke, 1922; Ősapám stb.). A nemzeti sorsnak ilyen – néha kissé sejtelmes színezetű, faji jellegű – vállalása (valószínűleg szerephez jut ebben a korabeli iskolai neveltetés révén érvényesülő hivatalos nacionalista szellemiség is) szintén inkább a felületi hatások közé tartozik, melyben saját egyéniségét nem tudja igazán megszólaltatni. Közösségérzése – eszmei tisztulása után – majd más formákban szólal meg: olyanokban, melyek nem idegenek a Ferencváros gyerekkori élményeivel útjára indult fiatalembertől. De ekkor is hangját hallatja már verseiben a helyét önmagában megálló ember bátor öntudatának szava. A mindenséggel való szembeszállás, a küzdeni akarás elszántsága kamaszosan friss nagyhangúság formájában kiált ismételten is, elsőként az Erőének (1922) soraiban:
Derekamban tizenhétéves izmok ringatóznak
És szemem meg nem csorbul a horizontnak élén
Én vállamra veszem a Tavaszt
S a szivemnek hozom el…
És szemem meg nem csorbul a horizontnak élén
Én vállamra veszem a Tavaszt
S a szivemnek hozom el…
Itt már új, modernebb hatás jelentkezik: Kassáké, s az ő közvetítésével az avantgard irányzatoké. Elsősorban az expresszionizmusé, melynek erősen stilizált világában a költő kozmikus méretekig növelt "kollektív Énje" a jóság és erő testet öltéseként jelenik meg.
Az igazi, saját úton történő indulást ez az őt a Nyugat költőitől erőteljesebben elkülönítő és az idézett Erőénekben először jelentkező hang s a második-harmadik kötet anyaga jelenti.
