Ideológiai irányzatok
Ideológiai irányzatok
A népi írók mozgalmának törzse – ugyanúgy, mint a Nyugat második és harmadik nemzedékének törekvései – a magyar értelmiség ideológiai útkeresését fejezte ki. A "népiekét" sem, de a humanista értelmiség íróinak pályáját sem foglalhatjuk a folyamatos érlelődés kereteibe, a megnyugtató lezártság, a végleges befejezettség formáiba. A kor megértéséért folyó küzdelem, a politikai-közéleti szereplés nem a klasszicizálódás belső összhangja, hanem a kereső nyugtalanság, az újraértelmezés irányába vitte őket. A népiek táborában is föllelhetők különféle árnyalatok, s megtaláljuk az ideológiai ellentétek szélsőségeit is. Az irodalmi elvekből, stílustörekvésekből, esztétikai rendszerekből sem rajzolódik ki teljesen egységes irodalmi áramlat képe. Műveik nem egyetlen stílusirányzatot fejeznek ki: átmeneti változatok, az egyéni formai megoldások más és más típusait képviselik.
A mozgalmat ideológiai tekintetben kezdettől hármas tagolódás osztotta egymástól elkülönülő csoportokra: radikális balszárnyra, a középen elhelyezkedő centrum csoportjára és jobbszárnyra – aszerint, hogy ki miben vélte felismerni a magyar társadalom főbb tennivalóit, milyen válasza volt a történelem időszerű gondjaira, és melyik irányban kereste a nemzeti sorskérdés megoldását. Az átalakulás szükségét ugyan egyformán tudta és vallotta minden népi író, s ez alakította ki bennük a mozgalom tudatát, a közös célért küzdés gondolatát. A harmincas években azonban eltérő, utóbb egymással szembe is kerülő felfogásokat alakított ki a politikai és ideológiai gondolkodás különbsége. Az osztályok szerepéről, a társadalom szerkezetéről, a nemzetről, a megújulás módjáról és az új országról vallott nézet a laza összetartozáson belül létrehozta a különböző tartalmú ideológiai áramlatokat, ami gyakran az esztétikum, a stílus különbözőségével is párosult.
Az ideológiai, világnézeti megosztottságot tükröző három fő irányzat jellemzése nem is léphet fel a mindenre kiterjedő magyarázat igényével. Nem vállalkozhat az egyéni pályák teljes fölmérésére sem. A hármas irányzat jelleget kölcsönző tartalma az idők folyamán módosult és változott, a régiek helyébe új meghatározó elemek nyomultak, egy-egy vonás nagyobb hangsúlyt kapott, a másik elhalványult – a történelmi helyzet szükséglete és kényszere s a mozgalom belső vitáinak hevessége szerint is. Az egyéni pályák alakulása pedig még tovább bontja és színezi az amúgy sem egységes képet. Míg némelyek tevékenységére vagy a pálya nagyobb összefüggő szakaszára nagyjából illik az egyik irány általános jellemzője, másokét csak részben érteti meg. Arra is van példa, nem is egyetlen, hogy egyik-másik írópálya világnézetileg nagyon is különféle, egymással ellentétes tartalmakat próbál összebékíteni az életmű keretében.
A radikális balszárny képviselői (Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Ortutay Gyula, Veres Péter) megjárták a munkásmozgalom iskoláját, legális és illegális pártmunkát végeztek. Világnézetük, életművük a marxizmus 300gondolati ihletésének, jellemformáló erejének maradandó emlékét őrzi. Osztályharcosok és forradalmárok"; a paraszti sors és a nemzeti sors létkérdéseinek megoldását a marxizmus erőitől, a proletárszocializmustól is remélik. Majdnem mindegyikük világszemléletét a paraszti származás tudata is formálta: a parasztságot mégsem ruházták fel a történelem alakítása kizárólagos képességével. Történelmi parancsként vallották a dolgozó osztályok összefogását, s az osztályokban gondolkodó szemléletnek köszönhették józan realitásérzéküket, a higgadt, körültekintő elemzés adományát. Otthonosak voltak a mindennapi dolgokban, de a nagy távlatokra is ügyeltek. Puritánok módján tisztelték a tényeket – a romantikus álmodozást, a fellegekben kerengő nagy terveket a logika és az elemzés eljárásaival szembesítették. Voltak évek, amikor ez a csoport is engedményt tett a nacionalizmus valamely formájának. Gondolataik összegeződése az a kísérlet, hogy egységet próbáltak teremteni a nemzeti erőkből épülő demokrácia és a marxista szocializmus eszméi, tennivalói között. A balszárny a szocializmus közvetlen szövetségesének vallotta magát, amit nemcsak a szándék igazolt. A társadalomelemzés, a szociográfia és a szociológia terén megkísérelték a dialektikus és történelmi materializmus alkalmazását. Tájékozódásuknak eredménye, hogy a "népi írók" mozgalma is hozzájárult a polgári demokrácia és a szocializmus közötti átmeneti társadalom sokrétű feladatának elméleti fölvázolásához. A baloldal írói és tudósai a kor népi elkötelezettjei – elsősorban ők vitték tovább Ady és Móricz hagyományát.
A középen álló "centrum" ideológiája főképpen abban tért el a balszárnytól, hogy a nemzeti hagyományokra épülő demokráciát szembefordította a szocializmussal. A marxizmust időszerűtlennek mondta, a szocializmust pedig azonosította az egyszerűsítő, vulgarizáló dogmatizmussal. Ugyanakkor a "centrum" sem volt ellensége a szocializmusnak, belső reformmal megvalósíthatónak vélt válfajait el is fogadta, de azáltal, hogy eszmerendszerük lényegéhez tartozott a magyar sajátosságok, a nemzeti hagyományok hangsúlyozása, ideológiájuk tartozékává vált a nacionalizmus is. A középen álló csoport nem ismerte el a munkásosztály forradalmi szerepét: a jövő osztályát a parasztságban vagy a kisjövedelmű középrétegekben látta. Elutasította a nemzetköziség eszméjét, a magyar sorskérdéseket vizsgálta és küldetésének értelmét a magyar faji karakter igazi mivoltának megfogalmazásában találta meg. A balszárnyat a társadalom tényei és szükségletei tartották izgalomban, ideáljuk a képzett szociológus, a hivatott politikus és a társadalomért élő író. A "centrumot" jobbára a magatartás-formák, erkölcsi kérdések érdekelték, eszményük a társadalomért megtisztuló, magát feláldozó tragikus egyéniség. Míg amazokat a racionalista módszeresség és az értelemtisztelet jellemezte, a középen elhelyezkedő kis csoport hajlott a mítoszteremtésre s a nép közösségi megtartó erejének túlbecsülésére. Az irodalomnak kivételesen nagy fontosságot tulajdonítottak: a nemzeti múlt leghitelesebb faji emlékjeleit fedezték fel elhallgatott történetében, s a jövendő formálását is a magára találó irodalom remekeitől várták. Az elhivatottság-tudat néha fellegekbe is ragadja őket: érvelés helyett sokat rábíznak a sejtetésre, a költői stílus áramlására. A forradalomnak nem is hívei, a lelki megújhodás, az etikus újjászületés csodáiban bíztak és fő céljuk volt az aszkétikus elit-értelmiség kinevelése. A centrum politikai programját a kétfelé küzdő magyar radikalizmus 301"harmadikutas" eszméje foglalta össze. Ideológiáját Németh László tanulmányai, esszéi fogalmazták meg. Szellemi előzményei között nagy szerepe volt Szabó Dezső romantikus antikapitalizmusának és mítoszt szülő fajszeretetének, kurucos ellenzékiségének.
A népies mozgalom vízválasztója nem a balszárny és a centrum között húzódott. Elvi ellentét a két csoport és a jobbszárny között feszült. Míg a balszárny és a "közép" határai gyakorta elmosódtak, és nem ritkán az is megesett, hogy e két koncepció tartalmai az egyéni pályákon is egymásba játszottak, – addig a parasztdemokratákat a centrum képviselőivel egyetemben elvi ellentétek választották el a jobbszárnyra sodródóktól és a jobboldali ideológiáktól. Irodalmi és ideológiai színképe a "közép csoportnak" a legösszetettebb és a legváltozóbb. Az útkeresés izgalma itt szökött legmagasabbra. Itt születtek a nagy művek és a nagy történelmi tévedések: a centrum próbálta összhangba hozni Európát és a magyarságot egy sajátos magyar ideológia közös nevezőjén. Ideológiai szintéziskísérletének némelyike kudarcba fulladt, az ideológia tévútjaiért azonban remek alkotásokkal kárpótolt. Míg a balszárny jobbára eszme és kor, ideológia és történelmi adottság adekvátságát küzdötte ki s a reális tervezésben szerzett érdemeket, az igazi helyzet-tudat kialakításában járt elöl – a középen álló Németh László vívmánya kor és szépirodalom sajátos feszültsége: a magyar elmaradottságra a nagy irodalom érveivel visszhangzott. A "közép" fő képviselője gondolkodásban is az enciklopédiát tervező esszéíró Németh László; vele együtt Féja Géza, Kodolányi János, Szabó Pál említendő. Majd a negyvenes évek elejétől veszi át tőle fokozatosan ezt a szerepet a radikális baloldalról érkező Illyés Gyula, s ugyanakkor Kodolányi János útja a mítoszteremtés irányába kanyarodik el.
A felszabadulás előtt a centrum "harmadikutas" nacionalizmusának viszonylag haladó szerepe is lehetett. Védekező, értékeket mentő és teremtő nemzeti gondolata tételesen tagadta a nagyhatalmi, az agresszív és gyűlölködő nacionalizmust s noha tartalmazott szovjetellenességet is, egyes időszakokban elsősorban mégis fasisztaellenes célzata érvényesült. Tiltakozást képviselt a hitleri elözönléssel, hódító érdekekkel szemben. A harmincas években s a negyvenes évek elején a "harmadik út" politikája az ellenzéki politika egyik formájának is bizonyult s a centrumból nyílt út a radikális balszárny felé is. Történelmi illúziói, kapitalizmust és szocializmust egyenlően minősítő elvei, reformterveinek ábrándossága azonban oda vezettek, hogy a "közép" ideológiáját elorozhatta és vulgarizálhatta az idegengyűlölő, hatalommal összeférő jobbszárny népies demagógiája. A népre hivatkozó magyar radikalizmus eszméi turulista vezérek nagy pipájú, kevés dohányú jelszavaiban csendültek fel, harsány szavú jobboldali folyóiratok szókészletében honosodtak meg. A "közép" ideológiájának némely eleme visszatérő érve lett a Magyar Út és a Magyar Élet körül tömörülő" írói és ifjúsági tábornak.
A népi jobbszárny inkább politikai képződmény: a mozgalom java írói eredményeinek "alászálló" értékeit kisajátító szervezetek, intézmények, kiadói egyesülések és folyóiratok köreiben élt; irodalmi termése, Sértő Kálmán és mások munkája belső hanyatlásról árulkodó. Ideológiai publicisztikája az alacsony szintű népieskedés és provinciális nagyotmondás keveréke. Külön elemzést igényelne a balról érkező és jobbra sodródó Erdélyi József és Sinka István műve. Egy időben a faji eszme képviselőinek számítottak. A népies 302jobbszárny több ponton érintkezett a hatalom hivatalos képviselőivel és szerveivel.
