A kritikus és a szerkesztő
276A kritikus és a szerkesztő
Az irodalomkritikai tevékenység kezdetben Gábor újságírói munkásságának szerves része volt. A hírlapi kritika műfaját művelte. Egyes problémákat, jelenségeket ragadott ki az irodalmi és művészeti élet területéről, s ezekről mondta el személyes véleményét. Ez a vélemény már 1919 előtt is nagyon magvas és határozott. Az irodalmi konzervativizmust, a "népnemzeti" irányzat sekélyes, epigon utóhajtásait és a fővárosi sajtó és színpad giccs-dömpingjét egyaránt szellemesen bírálja (Magyar népdal, Biedermeyer). Ez a hírlapi kritika érett formát ölt bécsi publicisztikai tevékenységében. Nála szinte senki sem jellemezte élesebben a korszak ellenforradalmi szellemiségének s a megalkuvóknak emberi típusait. Szabó Dezsőről, Pekár Gyuláról, a megalkuvó Kosztolányiról, Gárdonyiról rajzolt portréi jellemrajzoknak is és logikus okfejtéseknek is egyaránt kitűnőek. Ezekben a polémiákban mutatkozik meg, milyen jól látta Gábor Andor a frontokat, az irodalom bonyolult mozgását, az ellentétes és párhuzamos áramlatoknak egymáshoz való viszonyát. Az ő polémiái a legelsők, amelyek tisztázzák az új, születő szocialista irodalom viszonyát a múlt irodalmi örökségéhez. Világosan látja, hogy a magyar irodalom "fővonala", melyet a szocialista irodalom is magának vall s továbbfejlesztett: az Ady–Móricz vonal, és, hogy a mellettük kialakult többi polgári áramlat, akár a Molnár Ferenc-i liberalizmus, akár a babitsi esztéticizmus: sokkal ellentmondásosabb, problematikusabb örökség.
Később, a berlini évek során Gábor folytatja az irodalompolitikusi, szerkesztői tevékenységet is. A német proletár írószövetség 1929-ben megalakult lapjának, a Linkskurve-nak szerkesztőbizottsági tagja – J. R. Becher, Kurt Kläber, Hans Marchwitza, Ludwig Renn és Erich Weinert társaságában. Ő a megfogalmazója a lap irodalmi programjának. Ebben a programban a szocialista irodalom önállósításának, megteremtésének igénye fogalmazódik meg, s így pozitívnak tekinthető. Van azonban egy történelmi korlátozottsága is: a baloldaliaskodás, a hagyományokkal és a polgári irodalom haladó tendenciájával szembeni merev elzárkózás. Ennek következménye az, hogy Gábor, saját korábbi álláspontjával is ellentmondásban, az egész múltbeli, polgári irodalmi örökség "múzeális" jellegéről beszél. S ennek következménye, hogy túlzó polémiákba bocsátkozik"többek között például Barbusse-szel, aki 1929-től kezdve egyfajta "szellemi népfront" kialakítására törekedett a Le Monde hasábjain. Gábor merev magatartása – az 1930-as harkovi írókonferencián – bírálatot is kapott, de ennek konzekvenciáit csak munkásságának következő szakaszában képes levonni.
Az irodalompolitikai programcikkek mellett e korszakában kezd Gábor műelemzéssel is foglalkozni. Többek között Hans Marchwitza egyik "munkásregényéről" ír mélyenszántó, elemző kritikát. Ebben az egész munkásirodalom problémáját sokkal mélyebben, esztétikailag is érvényesebben ragadja meg, mint programcikkeiben. Világosan látja az ösztönös, élményszerű munkásábrázolás előnyeit, de egyszersmind korlátozottságait is. E tanulmányában veti fel először a művészi tudatosság problémáját, amely majd csak a szocialista irodalom következő periódusában válik általánosan vitatott tétellé.
Moszkvába utazása nemcsak életében jelent fordulatot: innen datálódik irodalomszemléletének újabb jelentős változása is. A népfront-politika programjának 277megfelelően, de belsőleg megérlelten s éppen ezért kezdeményező módon nyúl hozzá a marxista irodalomelmélet fontos, időszerű kérdéseihez. Az írói tudatosság problémakörébe vágnak a marxista esztétika alapkérdéseiről szóló tanulmányai ( Van-e marxi esztétika?, Marx és Engels a realizmusról, tendenciáról, kritikáról). Megkísérli a szocialista-realista és a haladó polgári, antifasiszta irodalom egymáshoz való viszonyának tisztázását is – elméletileg éppúgy (Kritika a kritikáról), mint a napi irodalomkritikai gyakorlatban. Ismét több elemző tanulmányt is ír, amelyek mindegyike jelentős hozzájárulás a marxista irodalomelmélet problémáinak konkrét megoldásához. Bredel regényeiről (Próbatétel és Ismeretlen testvéred) szóló két tanulmánya a típusalkotás, a lélekrajz hitelességének mélyenszántó analízise. A történelmi regény realizmusának a problémáját fejtegeti Feuchtwanger A hamis Néró című regényével kapcsolatban. A szocialista riport kitűnő, érvényes meghatározását adja az Egon Erwin Kisch riportkönyveiről szóló tanulmányaiban (Ugrás a túlsó féltekére, Évek és emberek).
A moszkvai magyar emigráns irodalom jelentősége a népfront mozgalom szélesedésével, a magyarországi fasiszta veszély fenyegetésével párhuzamosan növekszik. Irodalmi fóruma, a Sarló és Kalapács 1937-ben megszűnik. De hamarosan, 1938-ban megszületik az új, tisztázott alapokon induló irodalmi folyóirat, az Új Hang. Gábor Andor, Balázs Béla, Bölöni György, Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Gergely Sándor, Lukács György, Madzsar József és Vass László társaságában a lap főmunkatársa. Azonban már a második számtól kezdve – miután Barta Sándort a Kun Béla-per részeseként letartóztatják – ő irányítja a szerkesztés munkáját. Gábor az eltelt évek során meghiggadt, meggyőződéséhez türelem és megértés társul. Műveltség, művészi igényesség, politikai tisztánlátás, szívósság és okosság jellemzi tevékenységét. Figyelme sokirányú, kiterjedt szerkesztői figyelem.
Az Új Hangban Lukács György és Révai József vitacikkei, kritikái mellett igen jelentős hangsúlyt kapnak Gábor kritikai írásai is. Több polémiát szentel a legkülönbözőbb szférákból eredő nacionalista ideológiák leleplezésének, egy-egy téves megnyilatkozás bírálatának (Irányokról és különbségekről, Üzenet az üzenetnek, A márciusi front széthullása, Kanyargó ösvények). Bár néha személyes hangot üt meg, mindig elvi síkon marad, bírálatában ott van az a magasabb, internacionális nézőpont, amelyet a marxizmus átélt fölénye biztosít. Sohasem esik bele a népies-urbánus polémia csapdájába. A haladó, antifasiszta írókkal rokonszenvez, s mindig örömmel tölti el, ha írásaikban neki tetsző mozzanatokra talál (Ezüstkor, Szivárog a talajvíz az elefántcsonttoronyba).
Gábor erős teoretikus érzékkel rendelkező, az alkotó munka belső törvényszerűségeit jól ismerő, határozott ízlésű kritikus volt. Internacionális látóköre, igényessége és következetessége révén mindvégig az emigráció irodalmának szellemi irányítói közé tartozott.
