A publicisztika klasszikusa
A publicisztika klasszikusa
Gábor – a bécsi éveket kivéve – csak mintegy mellékesen volt költő, élete fő hivatásának, legegyénibb kifejezésmódjának a publicisztikát tartotta. Valóban, ez az a terület, amelyen egészen eredetit alkot, ahol fölnő az új magyar irodalom legjobbjai mellé, s ahonnan mint lírikus, színműíró és prózaíró is a legegyénibb vonásait kifejleszti.
Az újságírás és az irodalom kapcsolata a századelőn teljesen természetes, magától értetődő kapcsolat. Gyulaiék nemzedéke ugyan még azt bizonygatja, hogy az újságírás lealacsonyítja az írót, felszínessé, elhamarkodottá teszi az alkotómunkát. Mikszáth, Ambrus, Thury Zoltán és társai polémiái – s még inkább alkotásai – azonban bebizonyították, hogy az újság-műfajok – cikk, tárca, kroki, tárcanovella – a művészi kifejezés sűrített, korszerű formái lehetnek. Az ő szellemükben fogalmazza meg Gábor Andor a Fehér Kabarédalok előszavát, amikor sanzonjait publicisztikai jellegű alkotásoknak minősíti. "Ezt a magyar kabarét – írja – röviden és találóan így lehetne jellemezni: újságírás a színpadon. Versben és prózában, zenével és zene nélkül."
Gábor első publicisztikai írásai még diákkorában, a már említett század eleji polgári radikális szellemű lapok hasábjain jelentek meg, s már ekkor is rendkívül nagy mennyiségben. A fiatal publicista szenvedélyesen szól hozzá minden közéleti kérdéshez: az orosz-japán háborúhoz, az odesszai zsidó-progromokhoz éppúgy, mint a darabont kormány működéséhez, a kivándorlásokhoz, a választójogi vitákhoz. Cikkeit alapos történeti és politikai stúdiumok 269alapján írta – jellemző, hogy amikor a 10-es években Szekfű Gyula szélesen vitatott Rákóczi-könyvének ügyében nyilatkozik, az egyetem egyik nagytekintélyű professzora történész kollégáját véli fölfedezni a Világ Gábor Andor írta vezércikke mögött. Igazi publicista rangot azonban kötetbe gyűjtött tárcái adnak majd Gábornak. Így a Pesti Sirámok (1912), melyekben mélyenszántó iróniával a pesti élet ferdeségeit, provincializmusát ostorozza. Valamint a Mit ültök a kávéházban? (1914) című gyűjteménye, amelyben a köznapi ferdeségek mellett a politikai és kulturális életben tapasztalható országos méretű bornírtságokat teszi szóvá. S nagy hatást váltanak ki háború alatt megjelent kötetei is, amelyekben mind nagyobb hangsúlyt kapnak antimilitarista írásai (Öregszem, mégis, 1917; Vidám könyv, 1918).
E publicisztikai írásokban Gábor egyszerre mutatkozik érzékeny kedélyvilágú, ideges és lázongó embernek, s igen erős, határozott gondolkodónak. A közönséges, jelentéktelen tünetek mögött is észreveszi a lényeget, s meglepő "destruktív", már-már szinte forradalmas következtetéseket von le. Publicisztikai írásaiban szólal meg a legtisztábban és legegyénibben Gábor Andor szatirikus tehetsége, mely a korábbi korszakok egyetlen humoros-szatirikus művészével sem hasonlítható össze. Amikor évtizedek múltán Karinthy Frigyes művészetéről ír, valójában önmagát is jellemzi, a tulajdon művészi újságának a karakterét is körvonalazza: "Az első magyar szatirikus, aki nem könnyeken át nevetett, hanem kíméletlenül és könyörtelenül, a szatíra tárgyát kegyetlenül összetörve és szétdarabolva s ronggyá tépetten a nevetők elé dobta… Mintha tudta volna, hogy a bálványokat, részvét nélkül a szívben, éles kacajjal a szájon, le kell rombolni, hogy ebben a munkában semmi szentségtöréstől nem szabad visszariadni, azt, ami neki nem tetszik, s joggal nem tetszik, fülön kell ragadni, herén kell rúgni, s voltaire-i igét, écrasez l'infame, kell rajta végrehajtani."
Amikor Bécsbe emigrál s a Bécsi Magyar Újsághoz szerződik, már szinte teljesen birtokában van annak az újságírói tudásnak s szatirikus kifejező képességnek, amely fehérterror-ellenes publicisztikai működését olyannyira hatásossá teszi.
Bécsi publicisztikájának határozottan körvonalazható tartalma, tendenciózusan egyirányú mondanivalója van. Azért szerződik a Bécsi Magyar Újsághoz, hogy a fehér terror ellen csatázzon. S ezt a programot következetesen végre is hajtja. Nem ingatják meg sem a Horthyék részéről érkező fenyegetések, sem pedig az emigráció egyes rétegeinek kompromisszumos hajlandóságai. Ezek a kötetbe is összegyűjtött írások (Ezt üzenem, 1920; Halottak arcai, 1921; Bank-utca, 1923; Epilóg, 1924) a Horthy-rendszer természetrajzának aktuális és egyben időtálló dokumentumai. Cikkeiben Gábor megadja a Horthy-terror történelmi genezisét, s körülhatárolja azokat a társadalmi politikai, erkölcsi és szellemi tartalmakat, melyeket a terror által megvalósuló rend hordoz. Jellemzi azokat a módszereket is, amelyek lényegéből fakadnak: a nyílt véres terrort, a lélektani megfélemlítést, a hazugság "államrezonná" emelését, s a szennyes demagóg propagandát. Az új rezsim mindennapos tetteiből, az egyedi esetekből, amelyek híre a sajtó és a menekülők útján Bécsbe érkezik, konzekvensen és mindig lényegre mutatóan következtet az ellenforradalom természetére. Cikkei súlyát és veszélyességét az ellenforradalom számára éppen az a logika jelenti, amellyel minden leplezetlen vagy gonddal leplezett 270akciója, minden elszólás és frázis mélyén rá tud mutatni a rendszer történelmi létjogosultságára.
Történelmi érzék, a marxizmus–leninizmusra alapozott dialektikus látásmód jellemzi azokat a polémiákat, amelyeket a polgári radikalizmus, Jászi Oszkár irányzata ellen folytatott (És itt jön Jászi Oszkár és megeszi Marxot és Lenint, 1922). Világosan látja, hogy a polgári radikalizmus a forradalmak alatt és után egyike a "harmadik út" járhatatlannak bizonyult irányzatainak. Teljes mértékben leninista, amikor 1922-től fogva élesen szembefordul a "jászizmussal".
Bécsi publicisztikájának nemcsak politikai, hanem szorosan vett irodalmi problematikája is van. A fehérterror és a jászizmus ideológiája elleni harc segíti hozzá, hogy a 20. századi magyar irodalmi fejlődés fő irányait, problémáit illetően helyes nézeteket alakítson ki. A kurzust kiszolgáló, nacionalista és konzervatív irodalom leleplezése és az írástudók felelősségének ébresztgetése polémiáinak a tárgya. A legfontosabbak azonban azok a vitacikkei, amelyekben Petőfi és Ady szellemét, örökségét védelmezi. Jászi Ady szelleme című cikkében azt bizonygatta, hogy Ady: október költője, a polgári radikalizmus elveinek megéneklője. Gábor viszont ragyogó polémiáiban győz meg arról, hogy Ady bár nem volt szocialista, forradalmár volt, s ez azt jelentette, hogy nem kötötte magát a tulajdon eszméit is megvalósítani képtelen burzsoáziához; a forradalmi cselekvés híve olyan korban, amikor "megvalósítani őket csakis a proletárság forradalmisága tudja".
Gábor publicisztikáját művészi sajátosságai alapján a magyar szatirikus irodalom sajátos karakterű fejezetének tekinthetjük. A szatíra, amely ezekben az írásokban megnyilatkozik, nemcsak "stílus kérdés" Gábor számára. Egész látásmódja, módszere szatirikus jellegű, a stiláris és nyelvi mozzanatok ezen belül érvényesülnek. Ezek a tárcák nemcsak a szatirikus okfejtés, érvelés, hanem a művészileg kiélezett szatirikus emberábrázolás teljesítményei is. Bennük nemcsak a fehérterror és az oktobrizmus "eszméit" és cselekedeteit elemzi, hanem azokat az embereket is, akik képviselték és megvalósították őket.
A publicisztikában nyomon követhető szatirikus látásmód elvileg teljesen azonos a lírikuséval. Mint ahogy a költő anakronisztikusnak látja az ellenforradalmi terror egész világát, a publicista is egy groteszk kísértet-ország tájain néz körül, s történelmi értelemben, irreális alakok légiójával vitázik. A portrék, melyeket róluk fest, egy nagy történelmi panoptikum látványát idézik az olvasó elé. Első bécsi publicisztikai kötetének nem véletlenül adja a Halottak arcai (1922) címet. A felbomlott monarchia – Kafka, Hašek, Josef Roth, Čapek figuráira emlékeztető – galériája vonul fel a groteszk, halotti figuráknak ebben a Gábor Andor-i "álom-filmjében". A jótékonykodó, reprezentáló, ijesztően ostoba József főherceg figuráját szinte svejki szemszögből megvilágítottnak érezzük. A "vak Légrády", a fehérterror korszakának sajtó-hatalmassága pedig ennek az embert az embertől és önmagától elidegenítő, áthatolhatatlan valóságnak a szimbolikus alakjává növekszik Gábor fantáziájában. A köznapi, szürke valóságot írja, fantáziája mégis vízióvá nagyítja benyomásait. "Egy Váci úti palota elhomályosított szobájában ül, s a sarokból világít sárga csonthomloka; fekete okula mögül mereszti szörnyű szemét, amely nem lát, s ha megszólal, hangja üres és kongó és rothadás-szagú, mint a sír böfögése. Ó, csak volna szeme s volnék gonosz, mint ő, hogy kívánhatnám 271megvakulását! Ó, csak volna élete s lennék halott, mint ő, hogy óhajthatnám eldögölését! De én csak ember vagyok, s neki nincs szeme s nincs élete. Az Apokalipszisből jött ez a Vak Átok, s vakon és holtan, tehát mindenlátóan és örökéletűen suhog a véres magyar barázda felett. Látók, vigyázzatok a szemetekre! Élők, őrizzétek az életeteket!"
A hatásról kell még megemlékeznünk, amelyet Gábor bécsi publicisztikája kiváltott. Az ellenforradalmi terror alatt élő országban illegalitásban és sokszorosítva terjednek cikkei. A szomszédos országok magyar nyelvű sajtója másodközlésben hozza írásait. Nyugat-Európa munkásmozgalmi centrumaiban – Párizsban és Berlinben – szintén fogalom az ő neve. 1922-től kezdve pedig már rendszeresen dolgozik a tengerentúli magyar lapoknak is, elsősorban a New York-i Új Előrének. A Horthy-rendszer bűneinek nemzetközi megismertetésében, az európai fasizmus kezdő tetteinek riasztó hangú értékelésében senki sem tett ebben az időben többet nála. Nem túlzás tehát, ha nevét a húszas évek legkiválóbb európai publicistáival, Karl Krausszal, Barbusse-szel, Egon Erwin Kisch-sel együtt emlegetik a baloldali irodalomban.
Gábor mint a Rote Fahne, a Pravda és az Ogonyok tudósítója is megőrizte publicisztikájának legfontosabb sajátosságait. Mint tudósító egy évtized alatt szinte egész Nyugat-Európát bejárja, szüntelen kapcsolatban az emberekkel s az eseményekkel, melyekről ír. 1925 és 1933 között keletkezett cikkei, riportjai a fasizmus uralomra jutását megelőző munkásmozgalmi atmoszféra hűséges, művészi értékű dokumentumai. Jellemzőek azok a szavak, amelyekkel Maria Iljinicsna, Lenin nővére fordult Gáborhoz, amikor felkérte, hogy dolgozzon a Pravdában. "Ön elevenen ír, és mindig eleven embereket ábrázol. Tudja kérem, jó jelentésekből, nagyszerű helyzetelemzésekből nincs nálunk hiány. De most az emberekre gondolok, akik a jelentés vagy az elemzés mögött állnak. Őket kell megláttatni olvasóinkkal." Az igazmondás és az emberábrázolás igénye: ez jellemzi Gábor későbbi, az Új Hangban, a Kossuth Rádióban és Igaz Szóban, majd 1945 után a Szabadságban és a Ludas Matyiban megjelentetett publicisztikai írásait is. Utolsó korszakában már ritkán ír nagyobb lélegzetű cikket, inkább a kroki és a glossza műfaját kedveli. Ezeket a miniatűr formákat azonban ugyanolyan művészi igényességgel, belülről fakadó ironikus szenvedéllyel teremti, mint egykor a szélesen, orátori hevülettel fogalmazott vezércikket és a nagyívű riportok sorozatát. Ezekben is az író szólalt meg, akinek munkásságában az újságírás és művészet egységbe fonódott.
