A forradalmi lírikus
265A forradalmi lírikus
Gábor Andor első lírai költeményei 1905 körül jelentek meg A Hét és a Népszava hasábjain. Ez a néhány, Kis József Tüzekjének allegorizmusára emlékeztető költemény pontosan tükrözi a fiatal költő szociális elégedetlenségét, a kor forradalmi atmoszférája által hevített útkeresését. Ez a hevület azonban lassanként kialudt, s Gábor mint lírai költő több, mint egy évtized múltán jelentkezik csak újra.
1917-ben kiadja Harminchárom című verseskötetét. Mintegy az emberélet útjának feléig megszerzett élettapasztalatok summája, mérlege ez a kötet. A versek alaphangja bölcselkedő, filozofikus, egy rezignált, megfáradt, pesszimisztikusan gondolkodó és érző embernek a tükörképe. Lírai, filozófiai álláspontjának minduntalan visszatérő motívumai: az ember feloldhatatlan magányossága, az élet ürességének, céltalanságának átélése, a szerelem örömtelensége, a nők kiismerhetetlenségének élménye. E költészet formájában és szemléletében egyaránt a századvég rezignált, pesszimisztikus érzésű, modern lírikusainak az irányával rokon. Társadalmi tartalma szerint az 1905-öt és 1912-őt, a forradalmi fellendüléseket követő kiábrándulási hangulatot tükrözi ez a költészet.
Ennek a pesszimisztikus, rezignált szemléletnek sajátságos tárgyiasult megnyilatkozási formái Gábor sanzonjai, ezek a látszólag mellékesen írt, de lényegük szerint egész költői munkásságához szorosan hozzátartozó alkotások. A sanzon műfaja Párizson, Münchenen és Bécsen keresztül jutott el a fővárosi kabarékba. Nagy Endre Modern Kabaréjának – Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Emőd Tamás, Szép Ernő és mások mellett – Gábor az egyik legkedveltebb szövegírója. Szirmai Albert által megzenésített sanzonjai hamarosan kötetekbe gyűjtve is rendkívül népszerűek lesznek (Fehér kabarédalok, 1911; Tarka Rímek, 1913; Duó, 1917). Egyik kritikusa találóan jellemzi Gábor sanzonköltészetének művészi kvalitásait. "Gábor Andor nem franciás. Legnagyobb értéke az, hogy ezek a versei magyarok és pestiek, a formában, a pedáns mértékben is annyira magyarok, hogy inkább emlékeztetnek Arany János néhány aggkori hátrahagyott pesti versére (Ének a pesti ligetről), mint valami montmartre-i chansonra. Semmi macabre vonás. Semmi koporsószag, affektált temetőszerelem, kalandos és cicomás romantika, amely nálunk sem otthonos. Inkább csupa realizmus és józanság, és ha néhol bizarr, az bizonyára a pesti élet szegénységéből, piszkából, flancolásából származik. Itt pedig eszünkbe jut egy iskolakönyvi frázis, amelyen egykor annyit nevettünk: a költő korának erkölcseit ostorozza."
Gábor korai sanzonjai is mutatnak már – a sanzonköltészet konvencionális témáin belül is – bizonyos szatirikus motívumokat. Szerzőjük a tréfa álarcában gyakran igen komoly társadalmi és erkölcsi igazságokat is kimond. Igazán új vonásuk azonban a bennük felhalmozódó s későbbi, nagyobb feladatokban is érvényesülő formai tudás. Gábor a műfordítás és a sanzon-költészet iskolájában válik "poeta doctus"-szá. Jó rímtechnikával dolgozik, szinte barokkosan bonyolult és tágas strófaszerkezeteiben egyre szélesebb intellektuális és érzésskálát szólaltat meg, s nyelvi ereje, ötletessége is iskolázódik.
Egész költészete – a személyes-lírai és a tárgyias-sanzonköltészet egyaránt – a háború utolsó éveiben telik meg mélyebb filozófiai és társadalmi 266mondanivalóval. Az individualisztikus szenvelgést, a "tiszta gondolat" steril légkörét nyersebb, valóságosabb, a véres élet zűrzavarára visszhangzó motívumok telítik (Csatatér, Aki a háborút dicséri, Dante a gólyához, Ébredés, Emlékezés egy francia szonettre). A sanzonok hangvétele szenvedélyesebbé és ironikusabbá válik, egyik-másikuk a kor jellemző társadalmi típusait a szatirikus jellemzés eszközeivel eleveníti meg (A hadikalap, A hadiszállítóné a művésznőnél, Spór-dal, A ló).
Gábor életének igazi, megrázó lírai élménye az emigráció, a fehérterror elleni tiltakozás és a munkásosztállyal való találkozás. Mindaz, amit mint lírikus a háború utolsó éveiben kikísérletezett, rendelkezésére áll a bécsi években. Ez az egyik magyarázata annak, hogy Gábor ekkor már keresgélés nélkül talál rá nemcsak a nagyhatású lírai mondanivalóra, hanem azokra a költői formákra is, amelyek e korszakának számos nagy költeményét klasszikus értékűvé avatják.
A bécsi korszak lírája érzékeny tükre Gábor személyes sorsának, gondolatvilága alakulásának, az emigráns életforma hangulatainak, kedélyhullámzásainak. Számos, egyszerűségében megkapó, dalszerű vers őrzi a személyességnek ezt a jelenlétét, mint a Száműzetés, az Utam, az Induló magamnak. Ezek azonban inkább csak árnyalják Gábor költészetét, amelynek e korszakban a tárgyiasabb, ábrázoló jellegű és erőteljesebb hangszerelésű lírai darabok a legjellemzőbb produktumai. Gábor ódái és elégiái látomásszerű elevenséggel idézik a kor olvasói elé – vizionárius és hallható érzékletességgel – a fehérterror atmoszféráját, a megfélemlítettség csendjét és a gyilkosok szadista őrjöngését. Az apokaliptikus tárgyhoz illő az a szenvedély, amellyel Gábor kifejezi felismeréseit.
Legnagyobb élménye, mondanivalója: a forradalmakban már egyszer elbukott és az ellenforradalom által ismét restaurált magyar valóság és a háború valósága új, eddig ismeretlen szörnyűségeket hozott létre. E szörnyűségek ellen tiltakozni, fegyvert fogni a legsürgetőbb emberi és magyar kötelesség. A hazáért és a letiprott, ellenforradalmakban megkínzott európai proletariátusért, az egész szenvedő emberiségért érzett felelősség komor, megrázó szenvedélye szólal meg írásaiban:
S az én hazám mégis hazám.
A vérem és a nyelvem
Mindig hozzá fog szítani.
Át vágyon, célon, elven
S bár szégyen és bár iszonyat
Magyarként állni gáton:
Azt is, hogy nem vagyok magyar,
Csak magyarul kiáltom!
Az én hazám fekete föld,
Amely véres vigaszt ad:
Magyar leszek még akkor is,
Ha érte felakasztat.
A vérem és a nyelvem
Mindig hozzá fog szítani.
Át vágyon, célon, elven
S bár szégyen és bár iszonyat
Magyarként állni gáton:
Azt is, hogy nem vagyok magyar,
Csak magyarul kiáltom!
Az én hazám fekete föld,
Amely véres vigaszt ad:
Magyar leszek még akkor is,
Ha érte felakasztat.
(Az én hazám)
267A mélyről jövő szenvedély szókapcsolatait, a képeiben rejlő asszociációkat drámai erővel telíti, a reális, nyers képek rendszerint apokaliptikus erejű látomásokká növekednek, megrázó lírai tanúvallomásokká az emberről az embertelenségben. E korszak verseire áll leginkább az ars poetica-szerű önjellemzés: "a hűvös szóhoz bűvös tűz tapad" (Az én hazám, Über allen Gipfeln, Orgovány, Tiszt urak, Esik a hó, Miért?).
A szenvedély növeli meg Gábor Andorban a szatirikust is. Az 1919 előtti Gábor Andor-i szatíra summája: a polgári világrend ésszerűtlenségének felismerése, kritikája – a felvilágosult polgári ideálok szemszögéből. Gábor Bécsben – s ezáltal lesz szatírája szocialista szatírává – már nem elégszik meg a polgári, sőt ellenforradalmi világrend ésszerűtlenségének megállapításával. Immár nem elég tudnia azt, hogy a valóság képtelen "álomfilm" és "káprázat valami", hogy "mindaz, mi van, oly kínos, esztelen, | oly összevissza, oly határtalan", s hogy az egész valóság-káoszban "nincs összefüggés, nincs emlékezet". Egész filozófiai és erkölcsi fejlődése azt az erőfeszítést tükrözi, hogy megkeresse a miértet, hogy megtalálja az okokat, amelyek a világkáoszt – szegénységet, gyilkolást, háborút, ellenforradalmat – okozták, s ezekről az okokról beszéljen a szenvedély és az ész teljes erejével. A költészet természetesen elsősorban épp a kérdésfeltevésre alkalmas, az analitikus megvilágításra kevésbé – ezért pusztán költészetéből, e korszakbeli publicisztikájának elemzése nélkül nem lehet teljes képünk Gábor e korszakáról.
A tárgyi, érzelmi és intellektuális gazdagodás természetes következménye, hogy Gábor nem elégszik meg a rendelkezésére álló költői eszközökkel, újak után kutat, s következésképpen bécsi lírája formai szempontból is számos új jellegzetességgel gazdagodik. Gábor szinte az egyetlen szocialista költő az emigrációban, aki elzárkózik az avantgard költői törekvéseitől, s más úton keres formai megújulást. Továbbra is a zárt versformák heinei és Arany János-i hagyományát folytatja s az ő útjukon törekszik költészetének formavilágát tovább építeni. A hagyományos formai eszményeken belül azonban számos vonatkozásban továbbfejleszti, gazdagítja lírai inventárját. A bécsi emigrációban mint publicista is több ízben föllép a hamis Ady-értelmezések ellen. S allegorizmusában, költészetének vizionárius megnyilatkozásaiban, ódai hevületében, haragos pátoszában Ady nemzetet ostorozó hevületét érezzük továbbélni. Mint műfordító az európai proletárköltészet internacionális örökségét fedezi fel, a középkori parasztdalok, a párizsi kommün költőinek, az angol és német proletár lírikusoknak, valamint az avantgardban jelentkező 20. századi forradalmi lírikusoknak értékeit. Két műfordításkötetet is kiad: Proletár-dalok (1922), Forradalmi Dalok (1925). Költői képeinek erőteljes realizmusában, a nyers színekben, a változatosabbá váló versformákban kamatoztatja a leszűrt tanulságokat.
Az 1925 és 1938 közötti időben Gábor mint lírikus szinte teljesen elhallgat. Ennek részint külső okai vannak (a német irodalomban otthonosabban fejezi ki magát prózai és publicisztikai műfajokban). Részint azonban belső, lélektani okai is, a hazától való tartós eltávolodás föltehetőleg szintén hozzájárul lírai vénája tartós elapadásához. Mutatják ezt az 1938 utáni, újrakezdés számba menő lírai megnyilatkozásai, amelyekben a költészet és a hazatérés gondolata mintegy egymást föltételező egységben jelenik meg: Pillantás előre, Búcsúféle, s az ars poeticát legpontosabban megfogalmazó Ajánlás:
268Mint néma gyermek anyja veszedelmén:
Úgy visszakaptam én is hangomat,
Ismét megnyílt zengő szavaknak elmém,
Felöltöttem költői rangomat.
Úgy visszakaptam én is hangomat,
Ismét megnyílt zengő szavaknak elmém,
Felöltöttem költői rangomat.
Gábornak ez az 1938-tól haláláig tartó költői korszaka a hazakészülődés, a háború, s az 1945 utáni időszak líráját tartalmazza. Forradalmi hit és méltóságtudat, szenvedélyes, hazaszeretet, szatirikus indulatok s bölcselkedő irónia: ezek a legjellemzőbb vonásai e lírának. Rangos költészet tehát ez is, bár költői értékeit tekintve kétségtelenül visszaesés a bécsi korszak formai megvalósítás szempontjából is izgalmasabb, sokrétűbb lírájához képest. Bizonyos, hogy nemcsak a költői erő megfáradásáról kell beszélnünk, inkább annak a hátrányairól, amit a hazai fejlődéstől való két évtizedes elszakítottság jelentett. Igaz, Gábor az Új Hangban kétszer is teret ad József Attila forradalmi költeményeinek, róla írt versei (József Attila sírjára, Beosztás) tanúsítják, hogy érezte költői jelentőségét, s helyenként észrevenni, hogy ő is kísérletezik egy modernebb, tömörítő stílussal. E korszakbeli lírájának domináns hangneme mégis inkább egy hagyományosabb értelemben vett népiesség. E stílushoz való tapadását elméleti megfontolások mellett bizonnyal elősegítette ezidőbeli műfordítói gyakorlata is. Érdeklődése a harmincas évek szovjet lírikusai (Szurkov, Marsak, Szimonov, Tvardovszkij, Kupala, Rajnis) mellett elsősorban a gazdag orosz, örmény és grúz népköltészetre irányul.
