Bécsi emigráció: a világnézeti és művészi átmenet évei
254Bécsi emigráció: a világnézeti és művészi átmenet évei
Bécsi emigrációjában Balázs Béla életsorsát és művét is még sajátos kettősség jellemzi: míg egyik részről érzelmileg, meggyőződésben a kommunistákhoz tartozónak vallja magát, egyben behatóbban ismerkedik a marxizmussal, másrészről – jó német nyelvtudása következtében is – munkatársa lesz osztrák polgári lapoknak; szépirodalmi műveiben és elvi cikkeiben is sajátosan keveredik régi és új, idealista esztétika és marxista meggyőződés, a Tanácsköztársaság élménye és ragaszkodása az általa még érvényesnek vélt régi elvekhez.
A Férfiének (1923) egyes darabjai a magyar szocialista líra legszebb, legőszintébb darabjai közé tartoznak már; azok amelyekben korábbi magányától, művész-elszigeteltségétől búcsúzik (Vörös Tavasz elébe); vagy amelyekben az emigránssors problémái: az ügyhöz való hűség és honvágy szólalnak meg. Verseinek hangján ott van Ady nyoma, ott a színek és díszletek kedvelése, a nagyvonalú stilizálás, de már új mondanivaló szolgálatában:
Fordulok arccal most a föld felé
S köszöntelek halálos nagy tavasz.
S köszöntelek halálos nagy tavasz.
S megszólal az a lefojtottságában is keserű, a stilizált egyszerűségtől a valódi egyszerűséghez közeledő hang is, amely majd utóbb lírájának uralkodó hangja lesz:
Ne nézz vissza szegény párom.
Túl vagyunk már hét határon.
Köd előttünk, köd utánunk.
Ki tudja, hogy merre járunk?
Túl vagyunk már hét határon.
Köd előttünk, köd utánunk.
Ki tudja, hogy merre járunk?
Magyar pusztán téli szél vág,
Tűzhelyünket kioltották…
Tűzhelyünket kioltották…
(Emigrációs karácsonyi ének)
Bécsi tartózkodása idején jelennek meg – részint korábban írt – meséi, köztük a Der Mantel der Träume –, kínai történetek. (Thomas Mann írt róluk dicsérő kritikát.) Egy-egy kis meséje gondosan megmunkált parabola, példázat az élet, a szerelem egy-egy kérdéséről: a "tanulságok" legtöbbször az élet buktatóira, az emberek csalfaságára, a hatalmasok álságára, látszat és valóság ellentétére figyelmeztetnek – a legszebbekben a tiszta emberi érzések, az igazi szerelem, barátság tündöklenek fel. Ezek a mesék egyébként később számtalan kiadásban megjelentek – németül, magyarul (Csodálatosságok könyve címmel); bennük az érett Balázs Béla legjobb művészi tulajdonságai érvényesülnek: elméleti gondolkodásra való hajlam, színek és díszek mértéktartó használata, nagyvonalú stilizálás, rejtett irónia.
Az átmenet legjellemzőbb terméke azonban Balázs Béla nagy regénye. Már 1910 körül elhatározza, hogy megírja nemzedékének, baráti körének életét, harcát a kibontakozásért; a háború éveiben neki is fog a munkának. 1919-ben jelenik meg a Nyugatban az Isten tenyerén két fejezete; s már bécsi emigrációja idején, 1922-ben Kolozsvárott az Isten tenyerén című regény. 255Bécsben tovább dolgozik rajta – második részt ír hozzá –, de ez már csak 1930-ban Frankfurtban jelenik meg, németül (Lehetetlen emberek, Unmögliche Menschen).
A Lehetetlen emberek szereplői sajátos képletet mutatnak: túlérzékeny, ideges, fáradt emberek – mindnyájan valamilyen okból lelki sérültek –, túlélezett, fantasztikus helyzetekbe kerülnek, vagy kínos eseményeket idéznek elő. Egyéniségek mindnyájan, a századelő elképzelése szerint formált, különleges individuumok. János, a lázadó zongoraművész, a férjét elhagyó Klára, a szabályos polgári életet jelképező dr. Lorx idegorvos, aki azonban normalitásával alapjában csak őrültségét palástolja, a koraérett Ágota; mindnyájan sajátos, túlfejlett egyéniségű emberek. S akikkel útjukon találkoznak, még inkább különcök, még torzabb figurák: a furcsa gróf, Schneider, s még inkább a szabadkai elsüllyedt értelmiségiek különös galériája: Cukker Árpád s társai. Mindnyájuknak van egy sajátos sebe, különös bélyege – ahogyan a regény mondja –, mindnyájuknak "nagyranőtt lelke" van.
E sajátos egyéniségek, a művészek, fél-művészek fő vágya: menekülni a konvencióktól, a társadalmi előítéletek alól; szabadon élni.
Mindez még nem több, mint a századvég és a századelő lázadó művészregényeinek általános mondanivalója; de már a könyv első, korábbi felében is túllép ezen a kérdésfeltevésen Balázs Béla. Nemcsak a céltalan, egyéni lázadás regénye; egyúttal a lázadás kritikájáé is, mert felveti a lázadók felelősségét is.
Bécsben már látja, hogy a regény szereplőinek problémáját tovább kell vinnie, meg kell oldania. A megoldás tehát: a munkásmozgalommal való összekapcsolódás, a tömegekkel való eggyéforrás; így oldódik fel a művész magánya, így kap tárgyat lázadása, célt menekülése. Az egész társadalmat kell megváltoztatni ahhoz, hogy a művész helyzete is megváltozzék.
Ez az elvi megalapozás, s ezért alakítja az Isten tenyerént úgy Balázs Béla, hogy belőle – ennek a felismerésnek igazolására is – a Lehetetlen emberek váljék; címében is igazolva: a magányos művész-lázadók útja önmagában zsákutcába visz. Keretet illeszt a történet köré – főhőse találkozik munkásokkal – és a regényt úgy fejezi be, hogy Szegedi János, kiszakadva mind a pesti művészkörnyezetből, mind a szabadkai züllött s félrecsúszott intellektuellek közül, találkozzék a céltudatossal, a tisztával: a forradalmi tömeggel. Ennek a fejlődésnek az író csak keretét vázolja; János megismerkedik Szabadkán a lázadás legcéltalanabb, már karikatúrává torzult formáival, majd a palicsi tó mellett a legtorzabb lázadással: az öngyilkossággal is. ("Ha az embereket megakadályozzák abban, hogy éljenek, uram, akkor nem lehet megakadályozni, hogy meghaljanak.") S rá kell ébrednie a tanító szavai nyomán, hogy "a lélek, amelyről ön beszél, maga is szenvedés. Ez már maga a betegség. A foglyok szokták megkapni… Ez a lélek a gőz, amely a repedt üstből süvít és hallható és látható lesz, mert már nem működik, nem hajt semmit… " Azaz: a túlhajtott individualizmus, a meg nem értett művész problematikája (a regény első részében ábrázolt jelenség) – csak torzult lázadás, idejétmúlt magatartásforma. S Jánost az események tovább sodorják: a földmunkásmozgalommal kerül kapcsolatba; aratósztrájkot néz végig; s egy nehéz megbízatást is vállal. Röpiratokat csempész a csendőrláncon keresztül Szegedre: a csendőrök durva szava lesz a "lelki fájdalom" kritikája. A fejlődés rajza itt 256megszakad, – csak utalások történnek rá, hogy a szerző szándéka szerint Szegedi János és Klára aktív résztvevőivé váltak a háborúellenes mozgalomnak, majd az illegális munkásmozgalomnak is.
S mégsem elégít ki bennünket a befejezés: mesterkéltnek, a regény stílusához kevéssé illőnek, túl hirtelen jöttnek érezzük; van benne – mai szóval szólva – a sematizmusnak is nyoma. (Ebben a tanulságnak szánt kijelentésben is: "Csak a közösségből kiszakadt egyes embereknek vannak megoldhatatlan tragédiái… Tragédiák: ezek a holt oldalágak. Az egésznek eleven folyama azonban tovább hömpölyög. Mert a valóság csak az egészben van." Vagy "a mélység"-nek, a szellemi érzékenységnek, az első részbeni idealizálása után a második részben való teljes tagadásában.) Bármennyire tiszteletreméltó volt az elvi átgondolás, az eredetileg a művészmagánnyal foglalkozó intellektuális kulcsregénynek írt könyv nem bírt el másfajta bevezetést; a regény szerkezete meghajlott a súly alatt; két szervetlen rész került együvé. Önvallomásnak értékes hát így a regény. Művészileg azonban sikerületlen; kidolgozatlan-tömbszerűek a forradalmárok, a szegényparasztok alakjai, vázlatos-elnagyolt a megoldás, János és Klára hirtelen egymásratalálása és gyors csatlakozása a forradalomhoz. A megoldás túlzott leegyszerűsítése, az egyéni problémák teljes eltörlése, az egyén teljes feloldódása a közösségben – a 20-as évek (főleg német proletárirodalmi körökben elterjedt) sematizmusára, merevségére, szektásságára utal. A szubjektív jószándék nem volt elég; a művészi szemlélet és eszközök mélyreható átalakítása is kellett volna; polgári bensőség és merev szemlélet végletei közt nem alakult ki a társadalmi erők mozgásának, az egyének sorsának valóban meggyőző ábrázolása.
De így is: a Lehetetlen emberek érdekes könyv, érdekes dokumentum. Első részében ott a századelő levegője, hangulata, a magyar értelmiség egy csoportjának lázadása; második részében a kiút szenvedélyes keresése ragad meg. Ábrázolásmódjában, stílusában sok a ma már szokatlan elem: lirizált, szenvedélyes prózája, lihegő, szaggatott dialógusai a félmúltat idézik, azt a kort, amikor a magyar irodalomban Ady versei, a Sárarany érzékiségtől és szenvedélyektől izzó prózája, Szini Gyula, Cholnoky, Bródy Sándor novellái születtek. Stílromantikus ez a próza, szecessziós díszektől terhes; olykor túlmesterkéltnek s túlkimódoltnak érezzük már – olykor pedig már az expresszionista próza határán áll: merész inverzióival, igeszavaival, szenvedélytől szaggatott leírásaival; a korai Szabó Dezső és a fiatal Balázs Béla prózája nem áll távol egymástól.
E főműve mellett más művei is jelennek meg; Karin Michaelis társaságában (vagy nevének felhasználásával) írt Túl a testen, amely diákévei berlini, párizsi környezetét idézik, telve fülledt erotikával, vagy a Phantasie-Reiseführer, amelyben csak néhány sóhajtás árulja el az emigránst, különben miben sem különbözik a kor átlag-polgári irodalmától.
Bécsi éveiben is nagyszámú cikke, értekezése, tanulmánya lát napvilágot; egy időben állandó rovata van a Bécsi Magyar Újságban, de ír a Panorámába, Gömöri Jenő Tamás Tüzébe, Fényes Samu Diogenesébe is. Tanulmányai is az ideológiai átmenet jelzői: szembefordul a fehérterror Magyarországával, élesen és helyesen bírálja a Nyugat l'art pour l'art esztétikáját, igyekszik irodalmi jelenségeket, folyamatokat marxista szemmel nézni, de ugyanakkor változatlanul Dosztojevszkij az iránymutató számára, folyamatosságot teremt 257a polgári magányosság irodalma és a szocialista közt, túlbecsüli a magyar értelmiség szerepét a Magyar Tanácsköztársaságban stb. Az avantgard törekvések ellen ekkor még a polgári művészet talajáról küzd. Tanulmányainak maradandó értékei: finom érzékenysége, elemző képessége, általánosító hajlama; a Diogenesben megjelent, s végül is befejezetlennek maradt költészettanának egyes részei máig fontos indításokat tartalmaznak (A lírai érzékenységről, Poétika).
Esztétikai, elméleti munkásságának Bécsben fejlődik ki legfontosabbnak bizonyult része. Már 1920-tól jelennek meg írásai a filmről; mint a Der Tag című lap filmkritikusa, arra kényszerül, hogy alaposabban megismerkedjék az európai filmmel. Tanúja lehetett az európai némafilm 1919–1922 közti fellendülésének, művészi eredményeinek; sok régebbi kedves művészi elképzelését látta megtestesülni a filmben. Megírja a Látható ember (Der Sichtbare Mensch, 1924) című könyvét, amely az első rendszeres filmesztétikának tekinthető. A könyvnek nagy sikere van; csakhamar megjelenik második kiadásban, lefordítják oroszra, hatással van az új szovjet film nagy rendezőire, Pudovkinra, Eisensteinre.
Balázs Béla művének nagy jelentőségére rámutat a filmesztétika története; kiemeli, hogy voltaképpen az övé az első rendszeres film-esztétika, hogy feltárja a film összefüggését a társadalommal. Rendszerének alapjai: a közelkép és a montázs. Alaposan elemzi a kamera kifejező technikáját. Az irodalomtörténet arra is felfigyelhet, hogyan magyarázható a film felé való fordulás Balázs Béla egész eddigi írói útjáról. A látható ember számos helye vall róla: Balázs Béla a filmben látta meg azt az új művészetet, amely régi álmait a monumentális, a tömegeknek szóló és mégis magas művésziségű művészetről beteljesíti. Az igazi nemzetköziséget látta a filmben: "az arcjátékok és a mozdulat nyelvé"-t. Sőt: azt a "bizonytalan", azt a "meghatározatlan" valamit, amit a regényírónak érzékeltetnie kell (s aminek érzékeltetésére önmaga is törekedett a Lehetetlen emberekben), a filmben jobban meg lehet ragadni a maga tiszta vizualitásánál fogva. A szimbolista költő egyik régi gondolatát: a lelkeknek beszéd nélkül való érintkezési lehetőségét is a film váltja valóra. Balázs Béla ugyanakkor tudatosan és világosan látja: a film "a kapitalizmus édes gyermeke szellemének feltétlen hordozója. De nem marad örökre az"; s már legelső művében felvázolja ennek az új, szocialista művészetnek körvonalait.
