A Nyugat-mozgalom sodrában
248A Nyugat-mozgalom sodrában
Az 1908 utáni években az új magyar irodalom kibontakozó gárdájának tagja ő is. Tanári állást kap, polgári iskolában tanít, majd – miután 1911–12-ben újra hosszabb időt tölt külföldön, Berlinben, Párizsban, Svájcban, Olaszországban – a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumban kap beosztást.
Pályája a tehetségesen s bizonyos feltűnést keltőn induló íróé; ugyanakkor nem tartozik szorosan a Nyugat köréhez. Adyt csodálta, utóbb szívélyes, baráti viszonyba került vele, de Osváttól, aki kelletlenül közölte írásait, távol állt. A vidékről fellátogató tanár, Szabó Dezső figyelmét ő hívja fel Adyra; későbbi sógornőjével, Kaffka Margittal hosszú vitákat folytat, de voltaképpen nemigen értik meg egymást; Babits Mihállyal rossz viszonyban volt, csak Karinthy Frigyes nézte rokonszenvvel írásait; a Nyugat törzsasztalánál második helyre szorult. Elvileg sem értett egyet legtöbbjükkel; filozófiai, esztétikai képzettsége, programatikus törekvései távolították tőlük; törekvéseit – főleg költészetét és drámáit – kiagyaltnak, németesnek tartották; ő viszont felületesnek, impresszionistának, újságíróinak érezte a Nyugat és kritikusai műveltségét, szemléletét. Filozófiai érdeklődésében, a monumentális művészet keresésében találkozott Lukács Györggyel; az ő hatása, segítő készsége, nyílt kritikai kiállása mellette igen sokat jelentett számára. Lukács György, Fülep Lajos s néhány filozófus és műtörténész – ez volt az a szellemi kör, amelybe Balázs Béla is bekapcsolódhatott. Alkalmi baráti összejöveteleken találkoztak, nem szervezkedtek külön irodalmi csoporttá – mégis egyik színét alkották a magyar szellemi élet akkori baloldalának.
Balázs Béla ennek a "hontalan baloldal"-nak tagja; nem tartozik szorosan a Nyugat köréhez, sem a polgári radikálisokhoz – a politikától távol tartja magát – ugyanakkor a hivatalos Magyarországot ellenzékien figyeli, fojtogatónak érzi légkörét; felszabadítóan hat rá Ady Endre költészete, új utakat s megoldásokat keres. Egyszerre áll jobbra s balra a Nyugattól; nincsenek plebejus indulatai, hiányzik belőle a külső realitást feltáró szenvedély – ugyanakkor filozófiailag igényesebb, művészi felfogásában és céljaiban komolyabb, mint a Nyugat nem egy vezető kritikusa és hangadó írója.
Korábbi barátsága Kodály Zoltánnal ez években válik igazán fontossá; Kodály meg is zenésíti több versét (Kicsi virágom, Éjjel, Erő). Az ő révén ismerkedik meg Bartók Bélával; s a két zenész közül csakhamar Bartók áll hozzá közelebb. Igen korán felismeri Bartók emberi nagyságát s művészi jelentőségét, átérti céljait; Bartók is talál rokon vonásokat benne: több versét ő is megzenésíti, s két jelentős műve, a Fából faragott királyfi s A kékszakállú herceg vára az ő szövegére – részint az ő ösztönzésére készül; e darabok előadásában is nagy része van az aktív, színpadhoz értő Balázs Bélának. A Nyugat-mozgalom tagjai közül (Csáth Gézától eltekintve) ő az egyetlen, akinek igazán mély, belső kapcsolata van a zenével; az őt formáló hatások közül mindvégig mély a Wagneré is, stílusán, dikcióján mindvégig ott a nyoma. A kor magyar írói közül Balázs Béla az, aki először (s mindvégig) kiállt az új magyar zenéért.
E korabeli írásainak fő problémája: a Magyarországon, s csaknem egész Európában magányossá vált művész kiút-keresése. "Mit jelentettek ifjúkorom zengő fájdalmai? Mi volt a "vágy vágyódása vágya"? Ki volt amaz örök idegen 249vándor, akinek "minden út és minden végtelen"? Mi volt az a lebegő "ködélet", melynek lényegtelensége mögé csak azért vetített Istent vágyam, mert valahol valami valóságnak mégis kellett lennie? Bizony, lázadás volt ez a környező világ üressége és irrealitása ellen. Elégedetlenség volt, mely világfájdalommá lett, mert még nem tudtam, nem láttam, hogy lehet és kell változtatni ezen a világon, melyben éltem és ezért magam szerettem volna kimenni belőle: én szegény polgári fordított forradalmár" – vallja 1945-ben (Az én utam előszava).
Kiút-keresés, amelyhez a kor polgári irracionalista filozófiáját hívja segítségül – élete egy szakaszán még a hindu filozófiáig s a teozófiáig is eljut – és ugyanakkor, olykor kissé akartan és eltökélten, a saját hang, stílus keresése: ez jellemzi a fiatal Balázs Bélát. A kor szimbolista áramlataihoz kapcsolódik. Erős színekkel él; prózája s drámája lirizált, hajlamos a díszletezésre, a dekoratív hatásokra, a szecesszió stíluseszközeinek alkalmazására. Törekszik a gondolati-filozófiai mélységre, de olykor akartan, mesterkélten mély csak; színei olykor túlharsányak, díszítései túl cifrázottak. Mégis: néhány művében életérzése, a magányos polgári művész útkeresése, kínlódása s formai eszközei maradandó harmóniában egyesülnek.
Problémáit lírai, epikai s kritikai műveiben egyként megfogalmazta. Újabb verseiben (Tristán hajóján, 1916) bánata s egyedülléte még mélyebb – "a bánat mázsás lobogójá"-t hordozza – fáradtsága, magánya még teljesebb. Annyira mélynek érzi magányát, hogy sejteti: szeretne már kiszabadulni belőle:
Én nem tudom kik vagytok emberek
Tiértetek meg kell halnom itt…
Tiértetek meg kell halnom itt…
(Meg kell halnom itt)
Formanyelvén Ady és a népballadák, népdalok hatása még erősebb; lírája a maga egészében még ezoterikusabb; csak a szerelem, az őszinte nemi vágy hevíti fel hangját. Komlós Aladár – aki arra is utal, hogy egy ritka változat: a szimbolikus népdal jelenik meg nála –, így jellemzi ez időszak líráját: "Ha törekvése: a modern és az ősi összeolvasztása rokon is a Bartókéval, nem találta meg magában az érzéseknek azt az elemi erejű igazságát, amely a bartóki módszert diadalra juttatta. A hiányzó spontaneitást és természetes igazságot aztán hasztalan igyekszik népi formával, hangsúlyozottan egyszerű nyelvvel és tömör képekkel ellensúlyozni. Annál kevésbé, mert verseiben olykor tehetetlen jelzők, prózai sorok s erőltetett ötletek éktelenkednek. De költészete egészében eredeti és igaz. Néha leheletfinom érzések tiszta kifejezésével bűvöl el (Útilapu), máskor a természet mitikus megelevenítésével (Őszi varázs), a tapintattal, ahogy alig kimondható ámulásokat kiemel a lelki félhomályból (Tavasz volt), szűzies ügyefogyottságot és művészi rafinériát vegyítő stílusával, különös zengésű, messze távlatokat sejtető sorokkal, strófákkal és egész költeményekkel is."
Modern tartalom és népi-mitikus hangvétel egyesítésének kísérletei Misztériumai is (1912). Köztük leghíresebbé az 1910-ben írt A Kékszakállú herceg vára lett, amely Bartók Béla zenéjével a világ modern operairodalmának egyik kimagasló mesterművévé vált. Ch. Perrault ismert meséjét Maeterlinck darabja 250 (Ariane, barbe bleu) hozta ismét divatba; de Balázs Béla nyilván az eredeti szövegre lett figyelmes, s megformálta belőle – mély egyéni élményei nyomán is – a magányos Férfi és a Nő drámáját. "A mohó ifjúság jelképe a Kékszakállú herceg, a szerelembe szabadult kamasz vágyvilága tükröződik benne, aki minden asszony szerelmére vágyik, de egyhez sem akarja odakötni magát… komorabb, tragikusabb változata a Don Juan-mondának… Az otthont kereső, a társat kereső férfi döbben rá, hogy szíve titkos kamráiban ott él minden elhagyott asszony, hogy az emlékezet, mint szörnyű panoptikum, megmerevedve őrzi áldozatait… A kékszakállú herceg dilemmája erkölcsi dilemma; ha nem tárja fel múltja titkait asszonyának, akkor az mindig az őszintétlenség csukott ajtajai között fog járni otthonában, ha felpattantja a múlt zárait, múltja megöli új asszonyát, megöli boldogságát" – írja Bóka László.
A Férfi és a Nő tragédiája Balázs Béla művében örökkévaló sorstragédiává lesz. S ebben nemcsak egyéni élményei tükröződnek, hanem a kor művészének kérdése: hogyan lehet férfi és nő kapcsolata igazi közösséggé; a puszta erotikus kapcsolat bezár az egyéniség ketrecébe; ebből kellene kitörni, de ez válik végzetesen lehetetlenné. Látszólag szerelmi probléma a Kékszakállúé, de – mint ezt Révai József elemzéseire támaszkodva Kroó György meggyőzően bizonyítja – valójában "a szerelmi probléma a maga egészében is csak jelez valamit, szimbóluma egy mélyebben fekvő problémának: a társadalmi válságnak" s ez kölcsönöz olyan tragikus erőt a műnek.
Mondanivaló, indulat s választott forma kivételesen szerencsés egysége találkozik a műben; a székely népballadákban is élő tárgy egyszerre egyetemes és magyar érdekű, díszletek és színek megkapják benne funkciójukat. "Balázs Béla… balladai homályú és balladás lüktetésű drámáját ősi nyolcasban írja – ugyanabban a formában, melyben a Kékszakállú monda magyar változata, a Molnár Anna balladája megszületett… A gondolatritmusra épülő dikció, az ismétlődő sorok korrespondeálása, a népmesei felsorolások a népi formát stilárisan is hitelesítik" (Bóka László). Őmaga írja Ady Endrének: "A székely ballada fluiduma drámastílussá, magyar drámastílussá nagyítva, mely… olyan jelentőségűvé válhatnék, mint a franciáknál az alexandrinus." Később pedig így vall: "A népdalnak közvetlen ősszíneivel akartam modern lelket festeni… mert csak az az igaz, ami egyszerű és az lehet igazán új, ami egyszerű" (1922). Szövege igaz költőiséggel teljes – apróbb egyenetlenségei, túldíszítettsége s zsúfoltsága ellenére is igazi költői mű. "Külön érdeme Balázs Bélának, hogy nem sajnálta egyik legszebb, legköltőibb koncepcióját operaszövegnek megírni, s így hozzájárult egy nagyszerű mű létrejöttéhez. Eseménytelen szövege híján van ugyan minden operai sablonnak. De ahogyan feltöri a régi mese héját és megmutatja a férfi–asszony probléma örök megoldatlanságát: tragikus feszültséggel döbbenti és megfogja a hallgatót az első szótól az utolsóig" – írja a szövegről a bemutató alkalmából Kodály Zoltán. A többi misztérium is és a következő években írt Játékok című kötet darabjai is csaknem mind, különféle stílusokban, más-más díszletek közt a Férfi és Nő problémáját, a Magányos Művész kérdéseit variálják; köztük A Szent Szűz-Vére ugyancsak Balázs Béla egyik élményének kivetítése: elérkezik a pillanat, amikor választani kell a szellemi barátság és a szerelem között – s az új kapcsolat hívása erősebb, mint az ifjúság eszméihez való hűség. A fából faragott 251királyfi – amelyet ugyancsak Bartók zenéje tett maradandóvá –, látszat és valóság problémájával vívódik: az asszony nem a művészbe, de a műbe lesz szerelmes; s az igazi mű s igazi szerelem is csak szenvedély árán teljesedik ki. A halász és a hold ezüstje költői szépségű s önironikus mondanivalójú bábjáték: Blattner Géza kísérleti bábszínháza adta elő 1919 elején.
Ez években írt két drámája Az utolsó nap (1913) és a Halálos fiatalság. Mind kettő elsősorban a "lélekvalóság szintjén megkísérelt megoldás, azaz pszichológiai téma – egyben mindkettő ismét a hűség drámája. Az első kosztümös darab, a reneszánszkori Olaszország a színtere; a kegyetlen művész-zsarnok, Simonetto alakjával a középpontban, s ellenpontul Raffaelo alakjával, akinek el kell mennie, ott kell hagynia kisszerű környezetét, első szerelmét, hogy magasabbra szárnyalhasson – ahogyan Ady írta: "Fiatalság, Szerelem, Művészet és Halál, az Élet legteljesebb teljességének drámája." A Halálos fiatalság viszont modern környezetben játszódik; szereplői mögött halványan felsejlenek Balázs Béla baráti körének tagjai: írók, zenészek. Szinte mindnyájan nagyon rosszul érzik magukat az életben; a művész a korlátlan művészi életéért harcol; a Nő számára megoldhatatlan alternatíva a szerelem és a munka; szinte mindnyájan menekülnek önmaguktól és ahogyan mondják: "be vagyok zárva a csigaházakba". Nem sikerült, széthulló darab a Halálos fiatalság; jajkiáltása egy kiutat kereső írónak.
Ugyanez a művész-környezet – "fehérhomlokú filozófusok, rafinált beszédű esztéták, ezeréves kultúra lázától vibráló asszonyok" – berlini, párizsi, budapesti élményei jelennek meg a Kalandok és figurák címmel kötetbe gyűjtött novelláiban; furcsa, excentrikus emberek bonyolult, áttett, lelki, szerelmi problémái jelennek meg bennük; a kitörési vágyat ebből a fülledt világból az jelzi, hogy a Figurák-ciklus már iróniával és öniróniával ábrázolja ugyanezeket az alakokat. A művész-környezet élményanyagából egyetlen igazán sikerült novella született, a Történet a Logody utcáról, a tavaszról, a halálról és a messzeségről (1913). Halk, lefojtott, lírai színezés, enyhe melankólia árnyalja a történetet: művészek és "egyszerű emberek" találkozását; fojtottan kivirágzó szerelmet a halál árnyékában, a virágbaboruló Vároldalon. Igazi költőiség és valóságismeret, mértéktartó kompozíció teszi a novellát egyedien sikerültté; Nagy Lajos lelkesülten írhatta róla, "ez a novella egyike a legszebbeknek, amiket valaha olvastam". Novelláival párhuzamosan, már 1907-től fogva jelenteti meg meséit, bennük is ismert témáit: a Magány, a Szerelem, a Menekülés témáit variálja s öltözteti szimbolikus-mitikus köntösbe.
Esztétikai, kritikai írásaiban (a Nyugatban, az Aurórában, a Világban) továbbfejleszti, továbbépíti a Halálesztétikában már elkezdett esztétikai rendszerét; a magányos művész irracionalista, idealista filozófiáját fejti ki. Legnagyobb feltűnést köztük a nagyon is modoros-szenvelgő, ezoterikus Dialógus a dialógusról keltette (1912), mely – formájában nyilván nem függetlenül Lukács György A lélek és a formájának kötetzáró darabjától – párbeszédes, dramatizált formában mondja el a modern művész magányérzetét, "a minden időn és téren át való irtózatos távolságot, mely lélek és lélek között van". Ezt a magányt áttörheti a szerelem és a barátság, mert két ember kapcsolatából egy harmadik, láthatatlan lélek keletkezhetik. Esztétikája tisztán az intuicionizmus alapján áll; szerinte a költészet a világ szubsztanciájává lesz, sőt: a költészet alapvető életfunkciója minden embernek 252és a világ "panpoesisa". Elmosódik hát a határ irreális és reális között; a világ zavaros és fárasztó költemény csak, a művészetben újjá kell szerkeszteni, tisztábbá, világosabbá kell tenni; ezért vége a "naturalista" művészetnek, a stilizáló, világteremtő művészet marad fenn. Ez években közölt nagyszámú más kritikai, esztétikai írásában részint ezeket a gondolatokat – amelyekkel kapcsolatban Karinthy "gyerekes és mégis impozáns bátorság"-ról írt – fejleszti tovább; részint ki-kilép a maga vonta körből, Adyról, Kaffka Margitról írt bírálataiban érzik: felismeri plebejus, forradalmi indulatukat is.
De 1914-ben Balázs Béla mindenestül a magányos költő, a művészértelmiség köreibe bezárkózott művész típusa, a tiszta szimbolista költő, aki műveiben és esztétikájában irracionalista, bezárkózó, hermetikus, programatikusan magányos.
