Időbeli tagozódás
Időbeli tagozódás
A történeti események időrendjében ábrázolva az 1919–1945 közti szakasz irodalma az alábbi képet mutatja.
A húszas évek eleje (1919–24) a megzavarodottság, a tanácstalanság esztendei. Az ellenforradalom győzelme után a konzervatív irodalom megkísérli a szervezkedést és sikerül létrehoznia egy (lényegében a harmincas évek végéig működő) gyenge, de a közönség közt népszerű író-, költő-, kritikus-gárdát. Ez éveknek másik ilyen eredménye egy hivatalos-félhivatalos, tehetségesebb, fiatalabb tudósokból álló tudós- és kritikusgárda fellépése. Hangosabb sikereket ér el az ellenforradalmat támogató kispolgári-középosztálybeli rétegek véleményét, indulatait kifejező irodalmi irányzat, amelynek ekkor kiemelkedő képviselője Szabó Dezső; hosszantartó, az egész korszakon át érezhető befolyása van mindazokra a fiatalokra, akik a magyar középrétegek ellenzékibb, társadalmi kérdések iránt fogékony, de a jobboldali megoldást kereső rétegeiből érkeznek. A Nyugat mint egységes tábor még áll; megtépázva, megfogyva, kétségbeesve; egyes tagjai megalkuvása, ingatagsága ellenére tovább védelmezi a színvonalat és az európai igényű, haladó magatartást, amely a változott körülmények között egyfajta folytatása 23az elmúlt évtized lendületének. Van egy konzervatívabb szárnya (Babits), s hasábjain él egy móriczi–kodályi megoldás: egy tisztultabb, demokratikusabb, reálisabb, józanabb Magyarország felé való sóvárgás. Ady művének folytatói, a magyar haladó irodalom erős gócai külföldön: Bécsben, Pozsonyban, Kassán fejlődnek ki. A kor érzéseit, indulatát legerősebben az emigrációs magyar irodalom tolmácsolja. Az ellenforradalom szörnyűségeit, a széttört reményeket, a meglódult világot Kassák Lajos és köre, a magyar avantgard balszárnya fejezi ki (ugyanakkor megindul a forradalomból való kiábrándulásnak az a folyamata, amelyet Kassák pályája mutat), a kitartás és helytállás mondanivalóját, magatartását a kommunisták művei tükrözik.
Az 1920-as évek második felében némiképpen változik a helyzet. A bethleni konszolidáció s a kapitalizmus európai stabilizációja idején halkabb a radikális ellenforradalmiság hangja; a Nyugat első nagy nemzedéke azonban – s maga a folyóirat is – ez időben a megbékélés, a közeledés, az ellenforradalmi rendszer liberálisabb elemeivel való összesimulás útján halad; egyeseken a "nemzeti egység" illúziója lesz úrrá (Móricz, Babits), mások pályája pedig akadozik, műveik íve megtörik (Karinthy). A Nyugat és az ellenforradalmi rend ellen egyként lázadó fiatalok rendszerint anarchisztikus-antikapitalista jellegű mozgalmai kapnak erőre – a Pandorától a Bartha Miklós Társaságig, jelezve egyúttal az irodalom s a társadalom mélyén rejlő, megoldatlan kérdéseket. Az emigráció egy része hazatér; s egy ideig itthon is folytatódik a magyar avantgard útja – Kassák és mások különféle folyóirataiban egyre inkább a művészeti forradalom irányában. S végül: mintegy kihasználva a konszolidáció adta lehetőségeket, s egyúttal építve az elégedetlenségre s a forradalmi energiákra – megszerveződik idehaza az első kommunista írócsoport, a 100%-é. Legjelentősebb hangjuk a tényleíró, lázító riporté, szociográfiáé, a valóságot a maga meztelenségében feltáró novelláé. Ugyanebben az időben szervezkednek az ország határain kívül, immár a RAPP elve szerint, a kommunista írók. Kettős irányú bizalmatlanság: részükről helytelen elzárkózás, a sokban szektás elvek, a nem kommunista írók részéről a konszolidációs idők hangulata gátolja az egymásratalálást.
Az elkövetkező nyolc-kilenc év (1929–1938) kétségtelenül a két világháború közti magyar irodalomnak legszebb, legteljesebb korszaka. Ekkor született vagy ekkor érlelődött szinte minden alkotónál, minden írócsoportnál azoknak a műveknek sora, amelyeket ma is maradandónak tartunk. De ezen túl: időleges visszaesések, hullámzások ellenére (ezek főleg 1932–35 közt ésszlelhetők, az 1931-es forradalmi hullám után, a nácizmus uralomrajutása közti időszakban) az a jellegzetes, hogy a magyar irodalom javarésze politikailag radikalizálódik, balfelé fordul, a rend alapvető megváltoztatásában keresi a kiutat. A kommunista mozgalomban ez a népfrontpolitika ideje, kommunista s nem kommunista erők sikeres összefogásáé és a népi mozgalom baloldali szakaszáé. Ugyanakkor a mi irodalmunkban is mintha kezdene kialakulni az a stílus- és ábrázolásbeli szintézis, amelyről az európai irodalommal kapcsolatban szóltunk; új stílus- és ábrázoláskísérletek, a magyar s világirodalom realista hagyományai kezdenek egyesülni egy újfajta klasszicizmusban, amelynek legszebb modellje az érett József Attila-i líra. De villódzó, izgalmas, új kezdeményekkel terhes prózánk is; s ez az időszak, amikor irodalmunk a legszabadabban termékenyül meg a kor haladó hatásaitól. 24A következő évek (1938–44) a magyar irodalomnak is legsötétebb évei. Az 1937-ben kikovácsolt egység nem bizonyul elég erősnek s csakhamar széttörik; s itt ismét a kor legnagyobb feszítő erejére, a nacionalizmusra kell utalnunk; mert alapjában a nácizmus előretörése feszítette szét az egységet, fordította jobbfelé az írói tábornak nem egy tagját, vitt emigrációba másokat. A kor más tényezői sem kedveztek: a személyi kultusz visszahatásai, a moszkvai perek hírei akadályozták a kommunistákkal való megértést. A magyar szellemi élet képe néhány évre ismét teljesen jobboldalivá vált: a haladó erők defenzívába szorultak; a zsidótörvények tovább sorvasztották a haladó írók lehetséges táborát. A haladás, a progresszió őrzésének bonyolult, ellentmondásos, különleges formái alakultak ki. Különösen nehéz helyzetben volt a Nyugat lényegében ekkor kibontakozó harmadik nemzedéke, amelynek tagjai ez időszakban értek íróvá; magatartásuk leginkább sajátos fasisztaellenesség: szellemi szigetre, a humanista kultúrába menekülnek, képzelt várakat építenek védekezésül a kor ellen. Az időszak vége felé, 1941-től, mintha kialakult volna a fasisztaellenes magyar irodalmi egység. Állandó veszélyek fenyegette laza egység volt ez, a németek elleni gyűlölet, általános humánum, a jövő kivárásának reménye fogta egybe. Néhány író művében – elsősorban a kései Radnótinál – a németellenes, antifasiszta, jobb jövőt váró, az üldöztetésben is helytálló magatartás klasszikus művekben nyert kifejezést.
