A Szép Szó
A Szép Szó
Szembehelyezkedés a Nyugat kompromisszumával: ez az indíték hívja életre a Szép Szót, a városi demokrata írók legtudatosabb tömörülését 1936-ban, egy olyan történelmi pillanatban, amikor a liberális értelmiség egy része a fasizmus előretörésének és a demokratikus erők világszerte szervezkedő antifasiszta ellentámadásának együttes hatására radikalizálódott, és hallatni akarta szavát a közélet időszerű kérdéseiben. Ez a radikalizálódás tette lehetővé József Attila számára, hogy Ignotus Pállal, a liberális publicistával, aki ebben az időben vele együtt harcolt a fasiszta ideológia okozta kaotikus fogalomzavar ellen, közösen folyóirat alapítására vállalkozzék. A folyóirat szerkesztősége – József Attila és Ignotus Pál mellett előbb fő munkatársa, majd egyik szerkesztője Fejtő Ferenc a régi, "az igazi" Nyugatnak, "a polgári forradalom" orgánumának irányvonalát akarja a változott körülményeknek megfelelően folytatni. A Szép Szó köre elsősorban ideológiai-publicisztikai tevékenységre összpontosította figyelmét, a szépirodalmi anyagot szinte csak kísérő jelenségnek tekintette a lapban. Kivételt csak József Attila költészete jelentett, mert ennek közlését a költő életében és halála után is főfeladatnak tartották. A József Attila elismertetéséért végzett szívós munka a Szép Szó gárdájának legnagyobb érdeme. A kevés szépirodalom, amit publikáltak, általában haladó szellemű és színvonalas volt: prózában leggyakrabban Remenyik Zsigmond, Tersánszky, Nagy Lajos és Déry Tibor írásai szerepeltek; a versrovat felfigyelt a legfiatalabb költőtehetségekre: Pásztor Bélára, Zsigmond Edére, Salamon Ernőre, Keszthelyire, Zelkre, Vészire, Benjáminra. Rendszeresen közöltek műfordításokat a szomszédos népek irodalmából. A Szép Szó szellemes és bátor csatákat vívott a fasiszta és a fasizmussal békülékeny nézetekkel. Fogalomtisztázó igénnyel és felkészültséggel védett demokratikus szabadságjogokat, humanista eszméket. Helyes felfogást vallott az írói magatartás mikéntjének megválaszolásában is, mikor az írókat arra figyelmeztette, hogy le kell számolniuk "szellemi területenkívüliségükről" szőtt illúzióikkal, és állást kell foglalniuk a valóság dolgaiban. Esztétikai-kritikai követelményeikben is sok az értékes, haladó vonás. A kritikustól azt kívánják, hogy a művész ideológiáját vegye tekintetbe és a mű értékelésénél ne magánemberként, hanem egy közösség képviselőjeként lépjen fel. Éppen ezért elítélik a divatozó esszéirodalomnak azt a szubjektív tendenciáját, hogy a kritikát irodalmi műfajnak nézi, mert véleményük szerint ennek jegyében öncélúvá, felelőtlenné, zavarossá válik. Az irodalomtól lényegileg realizmust várnak: kapcsolatot az élettel, a valósággal, világnézetet, felelősségérzést. Az élő magyar irodalomban jelentkező klasszicista tendenciát "a megalkuvás antik takarójának" gúnyolják. A magyar irodalmi hagyományok ápolása terén érdemük Ady és Juhász Gyula méltó értékelése.
De minden részleteredményük ellenére sem tudtak még saját céljukhoz, a mérsékelten forradalmi Nyugat-örökséghez sem felnőni. Radikális változásoktól visszariadó, következetlen demokratizmusuk, politikai elképzeléseiket 210leszerelő tömegellenességük, az értelmiség vezető szerepéről és társadalomformáló jelentőségéről kialakított illuzórikus felfogásuk, a föld- és parasztkérdés iránt tanúsított közönyben megnyilvánuló merev urbanizmusuk elszigetelte őket más ellenzéki írói csoportosulásoktól; ellentmondásokba, kompromisszumos és utópisztikus spekulációkba bonyolódtak, és így helyes felismeréseik, pozitív törekvéseik is csekély visszhangot váltottak ki.
