A Nyugat
A Nyugat
1920 és 1941 között a Nyugat két periódusáról beszélhetünk. Közvetlenül a szerkesztőségváltozás jelöli ki a korszakhatárokat, tágabb értelemben azonban a magyar társadalmi viszonyok alakulása is.
202Az első periódus 1930-ig tart; ebben az időben a folyóirat főszerkesztője továbbra is az emigrációban élő Ignotus, szerkesztője változatlanul Osvát Ernő, – Babits Mihály és Gellért Oszkár társszerkesztőkkel. Az ellenforradalom fokozatos, lassú konszolidációjának időszaka ez. Az első években még állandó támadások pergőtűzében áll a Nyugat, mert a kurzus a forradalmak "szálláscsinálói", a "nemzeti katasztrófa" előidézői közé sorolja, vezérkarát és törzsgárdáját ellenségének tekinti. Annak ellenére, hogy a forradalmi apály és a radikális szárny felmorzsolódása következtében a folyóirat ideológiailag jóval bizonytalanabb, passzívabb és defenzívebb lett, mint a háború előtt volt, a túlzó, igazságtalan és primitív hajsza ellenállást vált ki a szerkesztőségből. Tanúsítja ezt már a lapban szereplő írók puszta névsora is. Juhász Gyula és Móricz Zsigmond, Kassák Lajos és Babits Mihály, Révész Béla és Király György, Hajdú Henrik, Pap Károly és sokan mások az ellenforradalom feketelistáján szerepelnek, ám rendszeresen helyet kapnak a Nyugatban. És nemcsak a nevek jelentenek valamelyes ellenszegülést a reakcióval szemben, de egyes társadalmi, politikai problémák tárgyalása is. Elsősorban a fehérterror, a féktelen antiszemita uszítás, a fajvédő jelszavak elleni fellépés. A Nyugatban rendszeresen bírálják az ellenforradalom legcsahosabb vezértollnokait, a nacionalista történelemhamisítás író-illusztrátorait. Bátran cikkeznek az igazi, a nevéhez méltó irodalom sanyarú helyzetéről Magyarországon, és fennen hirdetik a támadásokkal szemben a régi Nyugat elévülhetetlen kulturális érdemeit. Irodalompolitikájuknak ekkor még sarkköve Ady védelme, propagálása, a hitvallás életműve mellett. Szigorúan értelmezett liberalizmusuk következtében teret adnak marxista művészetelméleti koncepciók kifejtésére, és polgári álláspontról is különösen érdekes, máig tanulságos, haladó értékelését adják az izmusoknak, tartalom és forma, izmusok – realizmus – és romantika viszonyának.
A formalizmus, a modernizmus társadalmi gyökereit, nemcsak Hevesy Iván, egyik legbaloldalibb kritikus elemzi, de Kosztolányi is csatlakozik hozzá azzal a figyelemre méltó véleménnyel, hogy a stílus-keresés mindig a társadalom megrokkanásának jele. Kritikai munkásságukban tárgyilagosságra törekszenek, ennek köszönhető, hogy pl. Gorkijról és Barbusse-ről, Ludwig Rennről és Gergely Sándorról, tehát a polgári izlésiránytól igen távol álló művekről és szerzőkről elismeréssel szólnak; politikai szembenállásuk ellenére a szovjet filmekért szinte lelkesednek. Szovjet írókat is méltatnak pl. Ehrenburgot, Pilnyakot, igaz, hogy érdemükként polgári, ill. paraszti mentalitásukat hangsúlyozzák.
Színes, sokoldalú, elfogulatlanságra és frisseségre törekvő tájékozódás jele ez; a folyóirat ezért is ér el igen magas színvonalat. Szépirodalmi anyaga nemcsak azért kiváló, mert a legjobb kortársírók legjobb írásainak gyűjteménye, hanem azért is, mert tartalmilag-formailag, műfajilag igen változatos. Regényeket, elbeszéléseket, drámákat, jeleneteket, karcolatokat, verseket egyaránt közöl, mind magyar, mind külföldi szerzőktől. Itt jelenik meg pl. Móricz Zsigmondtól a Légy jó mindhalálig és az Erdély egyik kötete, Kassáktól az Egy ember élete és az Angyalföld, Kosztolányitól a Pacsirta és az Édes Anna, Tersánszkytól és Bíró Lajostól is regények, Szomory Dezső, Szép Ernő, Barta Lajos, Molnár Ferenc, Füst Milán színdarabjaiból részletek. A külföldi irodalomból Claudelnek, Romain Rolland-nak drámája, Gide-nek regénye és 203nem utolsósorban Gorkijtól az Artamonovok. A magyar költészet hasonlóan vállalkozó szellemű felvonultatása mellett a külföldi költészet népszerűsítésében is jelentékeny eredményeket mutathat fel a Nyugat. Rovataiban igen sokoldalú: éberen kíséri figyelemmel a képzőművészet, a zene, a színház és a színjátszás, a film, a mozgásművészet és a társadalomtudományok terrénumait is. Pályázatokat ír ki, vitákat rendez, hagyományt ápol, emlékszámokat ad ki, egyszóval vezetője és szervezője akar lenni a magyar kulturális életnek. E célkitűzésnek második periódusában már kevésbé tesz eleget.
Osvát Ernő 1929-ben bekövetkezett halála után Babits Mihály és Móricz Zsigmond együttesen vállalták a Nyugat szerkesztését, de 1933 februárjában Móricz Zsigmond megvált a folyóirattól. Személyes ellentétek és anyagi okok is közrejátszottak ebben, a döntő okot mégis az ő és Babits szerkesztői elképzeléseinek különbözésében kell keresni. Móricz a háború előtti Nyugat radikális örökségét vitte tovább a szociális érdeklődés ébren tartásával: az ország gondjainak, égető problémáinak feltárását tervezte, rendszeres és folyamatos társadalomkutatást akart a lapban meghonosítani. "Kis előkelő közönség közlönyéből" népes olvasótáborra támaszkodó organumot akart szervezni. E célkitűzéseknek megfelelően jelentékenyen ki szerette volna szélesíteni a Nyugat írógárdáját is. Babitsnak viszont az volt a meggyőződése, hogy "az elboruló, barbár élettel" szemben az irodalom teendője az arisztokratikus befelé fordulás, a szakítás a korral, a társadalom partikuláris csatározásaival. A kultúra megőrzése és átmentése az egyetlen, amiben "a szellem emberének" méltó és lehetséges hivatását látja. És 1933-tól, mint a folyóirat kizárólagos irányítója, ezt a szerkesztői koncepciót érvényesíti. Ennek jegyében a Nyugat megtartotta magas művészi színvonalát, keretei, hagyományai fennmaradtak. Továbbra is felkarolta a második és a harmadik nemzedékben jelentkező tehetségeket, olyan jelentős lírikusokat indított útnak, illetve segített érvényesülni, mint (már 1920-tól) Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Fodor József, Fenyő László, Sárközi György, majd később Illyés Gyula, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán, Képes Géza, Kálnoky László; a két prózaíró nemzedék legjobbjai közül is a legtöbben itt kezdték meg pályafutásukat, vagy legalábbis itteni szereplésük adott fémjelzést alkotói tevékenységüknek: elég Kuncz Aladár, Márai Sándor, Hunyady Sándor, K. Grandpierre Emil, Illés Endre, Rónay György, Szentkuthy Miklós, Thurzó Gábor, Sőtér István, Sziráky Judit nevére hivatkozni. Művelt és eredeti szellemű fiatal kritikusok közreműködésével mindvégig érdeklődéssel figyelte a kultúra eseményeit is, elmélyülten vitatott fontos irodalmi-művészeti kérdéseket: Halász Gábor és Szerb Antal gazdag pályájuk során leginkább a Nyugatra támaszkodtak, Gyergyai Albert, Kardos László, Bóka László, Tolnai Gábor stb. itt fejtették ki irodalomkritikai működésük javát.
Összhatásában a folyóirat mégis egyre elvontabb, egyre műhelyjellegűbb lett; a veszedelmes ideológiai-politikai áramlatok elleni aktív fellépést a "magasan lebegő szellem" időtlen tiszteletével helyettesítette, baloldali kapcsolatait elmosta, saját nemzedékének sok értékes tagját elidegenítette magától. A szabadság vágyát új klasszicizmus óhajával cserélte fel, akadémikussá vált. Irodalmi vonatkozásban ez a folyamat legerősebben az Adytól való fokozatos elfordulásban, és József Attila fel nem ismerésében jelentkezett.
