7. A POLGÁRI ELLENZÉKI IRODALOM CSOPORTJAI (IMRE KATALIN)
2007. A POLGÁRI ELLENZÉKI IRODALOM CSOPORTJAI
(IMRE KATALIN)
(IMRE KATALIN)
A polgári ellenzéki irodalom fogalmát nem egykönnyen határozhatjuk meg. Az ilyen jellegű irodalmi csoportok közös lényegének és árnyalati különbségeinek megértéséhez először is a társadalmi tényezőket kell számbavennünk, de meg kell vizsgálnunk az első világháború előtti Nyugatot is, mert ennek programja és a gyakorlatában mutatkozó kétféle tendencia jelölte ki a polgári irodalmi törekvések útjait az ellenforradalmi rendszerben is a hivatalos, keresztény-nemzeti irodalom ellenében.
Az Ignotus–Osvát–Fenyő Miksa szerkesztésében, 1908-ban megindult Nyugat a polgári forradalommal vajúdó országban irodalmi–művészeti forradalom műhelyének készült. L'art pour l'art esztétikát hirdetett meg, vagyis az alkotók korlátlan jogát ahhoz, hogy művészi mondanivalóikat a tartalmi-formai hagyományok és kötöttségek figyelembevétele nélkül, szabadon kifejezhessék. Az akkori történelmi viszonyok közt már pusztán ennyi: a nyugatos orientáció, az európai távlat, a modern ízlésirány, a művészet öncélúságának liberális deklarálása is szembehelyezkedést jelentett a történelmi osztályok status quóját konzerváló "népnemzeti" irodalmi iránnyal, és végeredményben a városi polgárság érdekeinek és törekvéseinek irodalmi formába öntése volt. A Nyugat radikális szárnya azonban túllépett e kereten és többé-kevésbé tudatosan egy társadalmi átalakulást célzó programot képviselt a folyóiratban.
Az 1918–19-es forradalmak leverése után a Nyugat tovább működött, egészen 1941-ig. Mint a legszínvonalasabb, legtekintélyesebb irodalmi orgánum, felölelte a korszakot, három nemzedéket gyűjtött maga köré és programja szerint az első világháború előtti Nyugat folytatója és örököse volt mindvégig. Ez a program ugyancsak a l'art pour l'art jelszavával jelentkezik: de társadalom és irodalom viszonyának olyan értelmezésében, mely szerint a tisztult irodalmiság megvalósítása, az irodalom szabadságának biztosítása egyúttal politikamentességet jelent, harcot az irodalomtól "idegen" szempontok ellen, elfordulást a kortól, elefántcsonttoronyba zárkózást, "örök szépségek és igazságok" humanista szolgálatát.
A polgári baloldal egyes írócsoportjai ezt az elefántcsonttorony-esztétikát az egykori Nyugat-koncepció meghamisításának tartották, és ellenkezőleg, a Nyugat örökségét – hivatkozással annak radikális tendenciáira – úgy értelmezték, hogy az irodalomnak humanista kötelezettsége a politizálás, az aktív részvétel a társadalmi küzdelmekben, a válaszadás a kor nagy kérdéseire.
Más fiatal ellenzéki írókörök viszont a babitsi Nyugatnál is következetesebben vallják a valóságtól való teljes elzárkózás szükségességét a művészet tisztaságának, a szellem emberiességének megőrzése érdekében.
Az irodalom és a társadalom kapcsolatában, a Nyugat-örökség tartalmának értelmezésében mutatkozó eltérések határozták meg tehát mindenek előtt a különbséget a polgári ellenzéki irodalmi csoportok és folyóirat-kísérleteik között, egy polgári demokratikus fejlődés igenlésének és ideológiai alátámasztásának közös koncepcióján belül.
A polgári baloldal irodalma végeredményben kisebb csoportok, (klasszikus vagy reformált liberális, kispolgári radikális, antik, katolikus vagy protestáns színezetű humanista áramlatok tömörülése, időleges szövetségek, 201egyéni megoldások laza összessége maradt, belső egységét nem sikerült megteremtenie. Kétségtelen: a polgári baloldal irodalma ebben az időben is sok európai értéket közvetített, érzékenyen figyelt minden újra, őrizte s konzerválta az értékeket, de éppen a magyar nép bizonyos alapvető problémáitól – akarva vagy akaratlanul – mindvégig elszigetelt maradt, s nem adott kielégítő választ a kor nagy kérdéseire.
A Nyugat sodrában s körülötte nőtt fel a Nyugat ún. "második" (az 1920-as évek elején indult) és ún. "harmadik" nemzedéke (akik az 1930-as években kezdték írói pályájukat). Sok nagytehetségű, kimagasló alkotó volt soraikban, de pályájuk másképp alakult, mint az első nemzedéké. Ők nem vettek részt a polgári átalakulásért vívott harcokban: az első világháború s a bukott forradalmak után, kétségbeeséssel küzdve s az értékek relativizálódásának élményétől befolyásolva kezdték útjukat. Válsághangulat és megrendülés, kétségbeesés és reménytelenség ellentmondásai jelzik pályájukat: egyesek közülük anarchikus lázadásba futnak, mások a "tiszta művészetbe" húzódnak vissza a kor kérdései elől. Nem tiszta, egyenes vonalú pályák ezek: keresés és kutatás jellemzi őket, néha váratlan kitérők. Egyesek pályájának 1944-ben a német puskacső vet véget, mások új életre ébrednek a felszabadulás után, ismét mások mindvégig megtartják polgári álláspontjukat.
Az 1930-as években a Nyugat s vele egy időben megjelent, hosszabb-rövidebb életű folyóiratok körül (Apolló, Ezüstkor) jelentkezik az ún. "harmadik nemzedék". Nehéz körülmények között indult útnak ez a generáció; a fasizmus egyre erősödő nyomása, az egyre kietlenebbé váló világ ólomsúllyal nehezedik rájuk. Nagy világirodalmi műveltséggel s külföldi kultúrák iránti érzékenységgel érkeznek; az izmusok korszaka s a harmincas évekbeli játékosság után lehiggadtan, új realizmus felé tájékozódnak. Az irodalom vezető helyeit a még élő nagyságok s a második nemzedék tagjai foglalják el; nehezen kell útjukat kiküzdeniök. A kor nyomása elől csaknem mindnyájan kitérnek: erősen hat rájuk a Nyugat pusztuláshangulata, a válságérzés. Érzékenyen reagálnak Spenglerre és Bergyajevre, Ortegára és de Manra, asszimilálják Huxley és Giraudoux műveit; Freud és Jung, az Altheim–Kerényi-féle klasszicitás, Frazer és Frobenius hatnak rájuk. A nemzedék minden egyes tagjának szinte természetes kifejezési formája a műfordítás: fordítással és esszékkel egyaránt igyekeznek beemelni a magyar műveltségbe a polgári irodalom kincseit. Útjaik sokfelé ágaznak: ki szigetre vonul vissza, ki az irracionalizmushoz menekül, ki a dolgozó osztályokkal keres kapcsolatot. A nemzedék nem egy kiváló tagját a fasizmus öli meg: alig kibontakozó művészi útjukat derékba töri a háború. Közülük a túlélő legtehetségesebbek – rövidebb-hosszabb fejlődés után – eljutnak a szocializmus igenléséig.
Éppen a polgári ellenzéki irodalom széttagoltsága, nem-mozgalomszerű keretei indokolják, hogy egyes csoportjait folyóiratok szerint vegyük szemügyre.
A Nyugat
A Magyar Írás
A Pandora
A Láthatár
Az Együtt
A Toll
A Kortárs
Az Apolló
A Szép Szó
Az Ezüstkor
Irodalom
