Gulácsy Irén
Gulácsy Irén
1894-ben született, 1945-ben Budapest ostrománál halt meg. Már indulásakor föltűnést keltett erős egyénisége, képzeletének és nyelvének eredeti színe, de a jószemű kritika nemcsak Móricz és Szabó Dezső hatását vette észre, a Hamueső (1925) megjelenésekor arra is figyelmeztetett: az író különb, mint a munkája. A tehetség ígéretét igazában csak egyetlen művének sikerült beváltania: a Fekete vőlegények tudta úgyahogy becsvágy és alkotás egyensúlyát létrehozni. A Hamueső a román fennhatóság alá jutott érmelléki magyar falu életét festette, néhol erős realizmussal, máshol naturalista, romantikus túlzásokkal, a nyelvi modorosság túlszínező eszközeivel. Inkább a regénybe zsúfolt élmény és életanyag jogán érdemelt a fiatal írónő dicséretet; azt a szándékát, hogy egész Erdély sorsát érzékeltesse, nem sikerült keresztülvinnie, hiába kísérletezett a jelképességgel, szélsőséges indulatoktól fűlött történettel. Legolvasottabb műve, a Fekete vőlegények (1927) történelmi regény, színes, mozgalmas jelenetekben, a szenvedélyek viharzásában kelti életre Ulászló, II. Lajos és Zápolya János korát; Dózsa György parasztháborúját, a mohácsi vész idejét és az 1526 után következő eseményeket. A kornak úgyszólván minden jelentős személyét fölvonultatja regényében; a történet királyi és prímási udvarokban játszódik, de elvezet főúri palotákba és nemesi kúriákba, a végvárakba és kolostorokba, a parasztháború csatatereire és a mohácsi síkra. Főhőse, a köznemesi származék Czibak Imre, az egyik "fekete vőlegény", nemcsak tanúja, de tevékeny részese is az ország sorsát alakító eseményeknek. Az ő példájába foglalja Gulácsy Irén a történelemnek jelenre is érvényes intelmét: a hazát csak az összefogás tarthatja fenn, a széthulló erők 187egyesítése, de ehhez mindenkinek át kell mennie a szenvedés és önfeláldozás tisztítótüzén, mert a mártíriumban megnemesedett lélekből épülhet a jövő fundamentuma. A kor történelme valóban az erős nemzeti király, a központi egységesítő hatalom hiányát sínylette – erről azonban a Fekete vőlegények írója keveset vagy félrevezetőt tudott mondani. 1514 és 1526 azért következhetett el, mert az idő kiszemelt nemzeti királya, Zápolya János, akinek a legjobbak jártak kezére, gyönge szláv jellemnek bizonyult, benne "egy elítélt faj gyötrelem-éhsége nyílt ki lázas bűnrózsákkal". Jószerint mindenért az idegenvérűeket teszi felelőssé, azok az ország megrontói, udvari cselszövések fondorlatos bajkeverői; a hatalom igézetében kijátsszák a becsületes szándékot és meggyalázzák a tiszta szerelmet. Ennek jegyében formálta meg főhősét, Czibak Imrét is, akit a "tűzálló, viharbíró" nemzeti eszme jelképének szánt. Gulácsy hitvallása szerint a magyarságnak szenvedés kell, mert halála a nyugalom, s a mártírium vállalása tette a "fekete vőlegényt" is naggyá: egyéni sorsának tragédiája edzette hozzá a nemzeti érdekű feladatokhoz, így lehetett belőle "messzevilágító lármafa, Erdély esthajnalcsillaga". A Fekete vőlegények a nacionalista elemeket is tartalmazó "tragikus magyarság" képét heroizálja és az önfeláldozó egyéni élet dicsfényével övezi.
Gulácsynak e sikerült alkotása is egyenetlen: vannak szép részletei, eleven epizódjai, de állandó zavart visz hőseinek sorsába, a szerkesztés nagyvonalúságába is a szertecsapongó képzelet, a giccsel érintkező színező romantika, a "nagy, zengő, dübörgő élet" harsány jelenetezése, a képzavartól sem mentes túlfűtött stílus. Monumentális művek alkotására ereje nem volt elegendő, s egész életében alig találta meg az egyéniségéhez illő feladatot. Pályája e mű után rohamos hanyatlás. A hamis romantika színes és szövevényes eljárásait ismételte, ügyeskedő olvasmányokat, kalandos szerelmi történeteket írt, az izgalmas hatásokat hajszolta. A Pax Vobisban még kísérletet tett a nagy történelmi tabló megfestésére, előbbi művénél is kevesebb sikerrel.
