Tormay Cecil
168Tormay Cecil
1876-ban született, 1937-ben halt meg. Megalapította s indulásától halála évéig szerkesztette a Napkelet című folyóiratot. Vezetője volt a keresztény-nemzeti kurzus céljait szolgáló Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSZ).
A század elején megjelenő, utánérzésekből született novellái keresett eszközökkel, üresen csillogó művésziséggel középkori és mitológiai tárgyakat dolgoztak fel (Apródszerelem, 1900; Apró bűnök, 1905). Első nagyobb műve (Emberek a kövek között, 1911) finom műgonddal megírt, impresszionista stílusú regény: a horvátországi Karszt vidéken játszódik, misztikus jelképpé növekedik benne az öntudatlan boldogságban élő kecskepásztor lány és az alföldi legény szenvedélyes szerelme. Sorsukban a faji alkat és a determináló természeti környezet különbözősége nyilvánul meg: a lány ösztönös, mintegy a természettel együtt élő lény, míg a legény egy haladottabb világból érkezik a számára idegen környezetbe, érzelemvilága gazdagabb és többrétű, mint amazé. Az egyéni sorsokat nagy, elemi erők törvényei irányítják – mondja a regény –, eleve kijelölt sorsa elől senki sem térhet ki. Két fiatal tragikus szerelme is a természeti környezet – a vad, zabolátlan szláv hegyvidék és a hallgatag magyar alföld – ellentétét hivatott érzékeltetni. Legnagyobb sikerű műve, a Régi ház (1914) a vérkeveredéssel, a fajok asszimilációjával foglalkozik – Thomas Mann Buddenbrook-jára emlékeztető – nemzedékregény mintegy évszázados időt átívelő formájában. A vagyonos német városi polgárság meghonosodását és lassú beolvadását három nemzedéken kíséri végig. Ulwing Kristóf építőmester alapítja meg a család vagyonát, a pesti Duna-parton álló régi házat is ő emelteti; szilárd, erős akaratú ember, a polgári haladás híve: arra büszke, hogy neki is része van a gazdagodó és szépülő város életében. A következő nemzedékek nem öröklik az öreg Kristóf erélyét és polgári józanságát: fia tehetetlen és gyönge ember, nincs benne már kezdeményezés; tétlenül nézi, hogyan megy veszendőbe apja vagyona; az unoka pedig már züllésbe is sodródik, híján van minden polgári erénynek. A harmadik generációhoz tartozó Ulwing Annának lesz a sorsa, hogy családi életének tragédiája árán is megértse az idő jelét és a férje sorsában rejlő célzatos üzenetet. Illey Tamás elszegényedett dzsentri már nem éri meg ősi földjei visszavásárlását, pedig ez lett volna élete értelme: "Csak az a család marad meg, melynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári családok csak házak, a legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld." A regény befejezéséből dzsentri nosztalgia és misztikus jelentés szól. Férje halála után Ulwing Anna Illére költözik – s a regény ezáltal azt is mondja, hogy vissza kell találni és azonosulni kell az ősi földdel, s a városnak találkoznia kell a vidékkel, mert a magyarság igazi őrzője a föld.
Az Emberek a kövek között és A régi ház nem érdemtelenül jutott elismeréshez (Horváth János a harctérről küldte haza elismerő, méltató bírálatát. A régi házat az Akadémia Péczely-díja jutalmazta, és mindkét regény több külföldi kiadást ért meg). De Tormay számontartható értéket adó pályája ezzel le is zárult. Gondosan cizellált novellái (Viaszfigurák, 1918) az első kötetek témáit ismétlik, vagy a művészsors és a művészi szép problémáját feszegetik – kevés 169eredetiséggel, sok romantikával, a századelő miszticizmusának eljárásai szerint, mely a vallásos gondolatot is az artisztikum pompájába burkolta. Hivalkodó írói becsvágyával sem élményvilága, sem mondanivalóinak tartalma nem állt arányban; a forradalom után hivatalosan elismert nagyság lett, irodalmi szalont tartott fenn, folyóiratot szerkesztett és politikai szerepléshez is hozzájutott – csak művei nem születtek már. Amit ezután írt: a hivatalos apologetika ismérvei szerint készült.
Hírhedt naplója, a Bujdosó könyv (1921–22) a forradalomról rajzolt torzkép, útszéli módon rágalmazó. Gyűlölködve mondja, hogy a magyar alkattól idegen minden társadalmi radikalizmus, a forradalmak is idegen fajúak, elsősorban a zsidók hozták az országra; de a forradalomban vétkes a magyarság eredeti mivoltától elidegenedett "bűnös Budapest" is. Élete nagy művének szánt történelmi trilógiája, az Ősi küldött (1934–1937) befejezetlen maradt. Mint sok korabeli történelmi regény, az elkészült két kötet is (A csallóközi hattyú, A túlsó parton) a magyarság régi hitének és régi nagyságának eltűntén borong, és a győzhetetlenség érzületének akar ébresztője lenni, hogy kiölje a nemzeti kishitűséget és lemondó hangulatot. A műnek azonban nincs igazi, átható gondolata: élményvilága szűkös, leírásai hosszadalmas, érdektelen epizódokat sorakoztatnak egymás után, a hangsúly mellékes motívumokra terelődik s nyelvi választékosságát, előkelő tónusát, festői díszítéseit már a korabeli olvasó sem érezte időszerűnek. Korrajzának történelmi hitelességét is vitatták a megjelenéskor: a trilógia a 13. századra teszi a kereszténység és a pogányság összeütközését. Finomnak szánt célzataiból az olvasható ki, hogy hősének, Ungnak a sorsában, tépelődéseiben a magyar tragédiát kívánta ábrázolni, Kelet és Nyugat végzetes összeütközését és a hajdani honfoglaló magyarság dicsőségének elvesztését. Ung Párizsból tér haza, az országot Batu kán barbár hordái fenyegetik, a király hatalmát visszavonás bénítja és a betelepült kunok is veszedelmet ígérnek. Szerelme, Kinga elpusztul, a betörő tatárok fölégetik az országot, a király csatát veszt Muhinál és fut nyugat felé. Ung elindul, hogy megkeresse a régi istent, mert a büszke és bátor népnek a kereszténység lett a megrontója. "Valamikor a mi öklünktől reszketett a világ, reszkettek a német tartományok és a gallusok agyába rontottuk a kardunkat. Valamikor adót fizettek sok körülvaló szomszédok és hódolt fejedelmek és népek térdeltek a magyar király előtt." Bár eszközei finomabbak, előadása és célzatossága tartózkodóbb színezetű – Az ősi küldött is a kor nacionalista szellemű ábrándkergető irodalmához tartozik.
