Elmélet és gyakorlat (Élni tudtunk-e a szabadsággal?)
Elmélet és gyakorlat (Élni tudtunk-e a szabadsággal?)
1945 fordulatot idézett elő Révai József pályáján is. A szocializmus, melynek távlatát oly sokszor felvázolta, elérhető közelbe került Magyarországon is. Nagy tanulmányainak logikáját igazolta a történelem. De ugyanez a logika új feladatokat is diktált s új megoldási formákat követelt. Életének keretét most főképpen az eszmék megvalósításának napi gondja töltötte meg, alkotó erejét olyan építmény megtervezése kötötte le, melyet csak az egész ország építhetett fel: munkássága beolvadt a szervezett proletárdiktatúra lendülő életébe. Beszédei, cikkei, nyilatkozatai a kommunista párt vezető testületeinek véleményét, iránymutatását közvetítették. Ez azonban azt is jelenti, hogy munkássága magán viseli az 1948–1953 közötti évek politikájának torzulásait is: érvelése a személyi kultusz szolgálatában sokszor megbicsaklott, gondolatait belső ellentmondás gyengítette, igazságai elvontakká vagy részigazságokká váltak.
Irodalmi tevékenységének utolsó korszaka a fordulat éve táján indul. Érdeme, hogy az irodalmi életben is meglátta a forduló szükségességét és kibontakozását. S érdemét önmagában nem csökkenti az sem, hogy a kezdeti körülmények között az alkotás tartalmi problémáit helyezte előtérbe. Arra figyelt, hol látja a népközelség, a valósághűség megnyilatkozását, hol lesheti el az élet változásának friss tükröződését. Az idő tájt ez a szemléletmód segítette a továbbvivő utak megtalálását, de vargabetűkhöz is vezetett. Egyik következménye a realizmus eszményének leszűkülése volt. Ezért kötötte Révai például a szovjet festészet első magyarországi kiállítását értékelve (1949) a szocializmus eszmei erejét ahhoz a realizmushoz, mely nem tűri a tárgyak elmosódott ábrázolását, a formák felbontását, s amely megköveteli a pontos és 156szigorú rajzot, a klasszikus kompozíció szigorú betartását. S épp ilyen ellentmondásos első felszabadulás utáni jelentősebb irodalompolitikai megnyilatkozása, a Lukács-vitát lezáró tanulmánya is (Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez, 1950). Jóllehet már itt felvetette az új magyar irodalom fejlődésének valamennyi lényeges problémáját (elvi harc és türelem, proletárhegemónia és nemzeti egység, sematizmus és dekadencia stb.), de ugyanakkor olyan koncepciót fogalmazott meg, mely túlságosan szűknek bizonyult a fordulat éve előtti biztató eredmények befogadására és a megalapozott fejlődés helyett az álradikális fordulatokat támogatta.
Ennek ellenére ez időszakban született munkáiban is megfigyelhetjük régebbi, termékeny gondolatmenetének folytatását. Különösen az irodalom nemzeti egységének gondolata és a "marxizmus és magyarság" problémaköre között látszik közvetlen kapcsolat. S ez érthető is, hiszen az új társadalmi rendszer mély megalapozása megkívánta a korábbi nemzeti törekvések és az új célok összehangolását, de sürgette a társadalom haladó rétegeinek egyesítését is. Ezért hangsúlyozta Révai, hogy a pártirodalom lenini elvét nem szabad időtől és tértől elvonatkoztatva alkalmazni, kizárva a népi demokrácia irodalmából mindazokat, kiknek művei a lenini mértékkel még nem mérhetők. A szektariánizmus és a neofita túlbuzgóság szűkkeblűségével eltorzítja a proletárhegemónia elvét és gyakorlatát, a nemzeti egység híve tehát elkerülhetetlenül szembekerül vele. Révai koncepciójában következetes volt: az elsők között lépett fel az új magyar irodalom e veszélyes betegsége ellen. De azt is látta, hogy az egység létrehozása nem egyszerű összeadási művelet. Ennek megfelelően programja a türelmes nevelésben jelölte meg a módszert s óvott az adminisztratív megoldások túlbecsülésétől. Szerinte az irodalmi egység fő szervezői a kommunizmus eszméi és a szocializmus sikerei. S programját a tapasztalatok egyre gazdagították. 1952 végén, a Déry-vita egyébként sok hibát tartalmazó zárszavában (Irodalmunk egyes kérdéseiről) már az egység és a stílusirányzatok viszonyát is felvetette. S nem csupán a formális különbségeket helyeselte – amint támadói később oly sokszor emlegették –, hanem az "élet látásának" sajátosságait is.
De mindez főképpen a koncepciót jellemzi, s 1953 júniusa óta egyre világosabban látható, hogy a program nem valósult meg. A mögötte meghúzódó irodalompolitikai gyakorlat ellentmondó mozzanatai, a szocialista építőmunka harmóniájának megbomlása, az irodalmi egység összetartására hivatott kommunista írói tábor egy részének szétzilálódása meggátolta a cél elérését.
Révai utolsó korszakán végigvonul a sematizmus elleni küzdelem. Az Ady-könyv írója, aki oly megérző tehetséggel mozgott a szimbolista líra szövevényes világában, nem fogadhatta el a sematizmus primitív, szűkös eredményeit. Érdemes végigkövetni e küzdelem alakulását. A Lukács-vitában indult meg. Feltűnt a kritikusnak, hogy a művek alakjai nem elég elevenek, az író szavait szajkózzák, ahelyett hogy kifejeznék önmagukat és a való életet; a lelkesedés kezd merevvé, külsődlegessé válni; sok író visszariad a lélek rajzától és a magánélet ábrázolásától. Ezekkel az észrevételekkel azonnal a probléma közepébe vág. Még közelebb visz a bajok gyökeréhez, amikor a megoldást keresi és a szocialista építés nehézségeinek ábrázolását sürgeti. Egy év múlva, az MDP kongresszusán ezekre a problémákra ráirányult az országos figyelem is. Révai 157itt megjegyzései rendszerbefoglalása mellett a kritikai küzdelem rangját is emelte s a sematizmust az új irodalmi kibontakozás fő akadályának minősítette. Ez segítette elő, hogy az 1950-ben összeült írókongresszus a sematizmus elleni harc nagy ütközetévé válhatott, melyet Révai ismét új gondolatokkal irányított: írókongresszusi felszólalásában az irodalom tudatnevelő szerepének sajátosságait emelte ki, s arra vetett hangsúlyt, hogy a pártos írónak nemcsak "felülről, hanem alulról is" látnia kell az államvezetés problémáit. Nem sokkal később a színművészeti konferencián az új magyar darabok eszmei zsúfoltságáról beszélt és bírálta azt a törekvést, mely álkonfliktusokkal akarja megteremteni az élet igazi harcaitól elforduló színművek hiányzó feszültségét.
A sematizmus elleni küzdelem serkentő hatással volt az új magyar irodalom fejlődésére. Az egészséges fordulat lendítő ereje mégsem érvényesült teljességgel, sőt hamarosan új bajokba ütközött. Sejthető volt, hogy nem sikerült leásni a gyökerekig. A sematizmus problémái legtöbbször a forma terére kerültek. Révai sok gondolattal utalt az irodalmi bajok társadalmi vonatkozásaira, de gondolatmenete végül is túlkanyarodott rajtuk: végső érve az írói szubjektum torzításaira vezette vissza az alkotás szervi hibáit. Ma már látható, hogy a sematizmus problémátlan, egyszerűsítő valóságszemlélete kapcsolatban volt a szocialista építés hibáival is. Révai az irodalmi életet figyelve bizonyára észrevette az aggasztó jeleket, s ki is fejezte aggodalmát, de – mivel kérdésfelvetése az 1950-es évek elején uralkodó politikai koncepcióhoz igazodott – nem ismerhette fel az összefüggéseket. Ez csökkentette formai hibává a lényegi bajt, s az elégtelen kórelemzés tüneti kezeléshez vezetett. Révai később, a Déry-vitában megsejtette ennek a veszélyeit: látta, hogy a kritika "a sematizmus elleni harcot nem elsősorban az eszmeiség, hanem… a forma, a mesterség, az őszinteség stb. alapján vívta". De a kor kritikája csak ennek a sajátos irodalmi háborúnak a logikáját követte. Ennek a kényszere alól kellett volna kitörnie az irodalompolitikának és az irodalmi életnek egyaránt.
Pedig a mélyreható elemzésre nagy szükség lett volna, mert a fent vázolt tehetetlen körforgás nemcsak a dogmatikus kritika továbbélését tette lehetővé, hanem – a sematizmus elleni harc leple alatt – bizonyos polgári jelenségek újraéledését is. Révai megint helyes irányban kereste a megoldást: meghirdette a "kétfrontos harcot". De ez a gondolata is elvont érték maradt, hiszen éppúgy nélkülözte a végső okok feltárását, mint a sematizmus bírálata (Irodalmunk egyes kérdéseiről, 1952).
Hasonló bonyolult képlettel találjuk magunkat szemben, ha a hagyományok értékelésére vonatkozó gondolatokat emeljük ki írásaiból. Sokszor vitatták már bírálói azt a megállapítását, melyben a huszadik század nagy "pokoljáróival" – Ady Endrével, Bartók Bélával, József Attilával, Derkovits Gyulával – szemben a harmonikus Petőfit állította eszményként az új magyar irodalom elé (A MDP II. kongresszusán mondott beszéd, 1951). Ha ezt összevetjük az 50-es évek elejének feltűnő kulturális jelenségeivel, amilyen az Erkel-kultusz és a mellőzött Bartók kontrasztja, az arányeltolódás Munkácsy és Derkovits Gyula népszerűsítése között, valamint új építészetünk "újklasszicista" orientációja, láthatjuk, hogy itt is nagyobb jelentőségű, összefüggő gondolatok húzódnak meg. Az összefüggésekből az olvasható ki, hogy Révai s a kor kulturális politikája "túlnézett" a két világháború között évtizedek 158bonyolult és vívódó művészetén, s ezzel az organikus fejlődés törvényét sértette meg. Révai nagy tanulmányai felől nézve ez a tétel nyilvánvalóan ellentmondásos, hiszen nemcsak Adyra érvényes, hogy nem "ámulhat" többé büntetlenül Petőfi módján a valóságon. A huszadik század bonyolultabb valóságát kifejező irodalmi korszakok "átugrásában" is voltaképpen az egyszerűsítő valóságszemlélet nyilatkozott meg. 1953 közepéig – tehát a személyi kultusz éveiben – Révai e problémakörben is csak elvont korrekcióra képes: Az új magyar építészet kérdései című beszédében (1951) a múlt századi örökség felhasználhatóságának elemzését megtoldja azzal a jelszóval, hogy "menj előre". De itt a jelszó nem elég, mert a gondolatmenetnek éppen ez a mozzanata érintkezik a korabeli magyar irodalmi és művészeti élet gondjaival. Ezért jelentősek utolsó nagyobb írásai, a József Attila-tanulmányok. A történelmi tapasztalatok ebben már túlsegítik az elvont korrekción: a magyar népi demokrácia irodalmának egyik közvetlen elődjéhez akar utat találni s igyekszik áttekinteni az irodalmi modernizmus szövevényét. Legtermékenyebb gondolata itt József Attila utolsó korszakának "ellentmondásaival" kapcsolatos. Körültekintő elemzéssel igyekszik megszüntetni a korábbi értékelés kettősségét, amely különválasztotta a harmonikus szemléletű és a "válságos" József Attilát, s csak az előbbi "hagyatékát" vállalta. Révai felismeri, hogy a magyar szocialista költészet legnagyobb alakja nem "ellentmondásai", "válsága" ellenére, hanem ezekkel együtt volt képes a bonyolult kor teljes költői képének megteremtésére.
Révai utolsó korszakának munkái elsősorban irodalompolitikai jellegűek. Így hiába keressük bennük azt a zártságot, gondolati befejezettséget, mely "teljessé" teszi tanulmányait. Beszédei, vitacikkei egymásból következnek, egymást magyarázzák. Formailag olykor szaggatottak, magukon viselik a szabad előadás laza stílusát. Az író koncepcióját azonban így is híven tükrözik. S ez a koncepció, amint láttuk, ellentmondásos és egészében is ellentmond az életmű nagy korszakainak. Az okok közt utaltunk a személyi kultusz éveinek torzító hatásáról: erről a könyv utolsó fejezetében még részletesebben beszélünk. Most csak egyetlen gondolatot emelünk ki közelmúltunk történelmének elemzéséből.
A harmincas évek második felétől kezdve a magyar kommunista mozgalomban a népfrontos irányzat jutott uralomra. A fordulat éve után ez a szellem csak jelszavakban és formális intézményekben élt tovább. Révai legjobb munkáiban – "landlerista" cikkeitől kezdve a Marxizmus és népiességig – a népfront gondolata húzódik végig. S Révai egészen 1953 közepéig a magyar kommunista mozgalom vezetői közé tartozik. Aligha tudott elszakadni nagy tanulmányai szellemétől, s biztos, hogy fegyelmezetten illeszkedett az 50-es évek politikai koncepciójához. Talán csak az alkotáslélektan tudná pontosan rekonstruálni szellemi útjának utolsó szakaszát: hiszen az író gondolatvilágának alakulását is nehéz magyarázni, hátha az írót még a hivatásos forradalmár erkölcse is köti. De kétségtelen, hogy Révai ellentmondásai ebből a "kettős kötöttségből" nőttek ki. Ezért "teljesebbek" és időtállóbbak felszabadulás előtti tanulmányai. Ezek teszik a magyar kommunista kritika egyik legkiemelkedőbb alakjává.
