A "baloldali etika" és "a jobboldali ismeretelmélet" harca
122A "baloldali etika" és "a jobboldali ismeretelmélet" harca
Lukács gondolkodásmódjában ezután mindinkább a "baloldali etika" kerekedett felül, és 1919-ben megjelent a Taktika és etika című tanulmánykötete, amelyben szubjektív szándéka szerint megtette az első nagy lépést a marxizmus felé. Ezt a lépést jelezte már a kötet címe is: az ezoterikus filozófus eljutott a társadalmi cselekvés szükségszerűségének felismeréséhez. Az etikai elmélet magatartássá vált, a magatartás pedig cselekedetekben testesült meg.
Útja nem volt példa nélkűl: a magyar polgári értelmiség számos tagja járta meg ugyanezt. Társadalmi felelősségvállalásukban hatalmas változás ment végbe a történelem felgyorsult eseményeinek következtében és cselekvő részesei lettek a proletáriátus forradalmi harcának. Gyakorlat és elmélet között azonban nincsen matematikai függvény-kapcsolat. Az elmélet próbája mindenkor a gyakorlat, de vannak olyan történelmi időszakok, amikor a forradalmi harcban résztvevők gyakorlati cselekedetei nem párosulnak még a helyes forradalmi elmélet tudatosulásával. Ez történt Lukács esetében is, erről tanúskodtak a Taktika és etika című kötetének tanulmányai.
A címadó tanulmány etikai kérdésfeltevésében negyedszázaddal megelőzve Sartre-t, megfogalmazta az egzisztencialista etika alapkérdését: a választás lehetőségének következtében minden ember felelős tetteiért. "Tehát mindenki, aki a jelen pillanatban a kommunizmus mellett dönt, ethikailag kötelezve van minden emberéletért, mely az érte vívott harcban elpusztul, olyan egyéni felelősséget viselni, mintha ő ölte volna meg valamennyit. Viszont mindenki, aki az ellenkező oldalhoz csatlakozik a kapitalizmus további fennállásáért, a biztos eljövendő új imperialista revanche-háborúk okozta pusztulásért, nemzetiségek és osztályok további elnyomatásáért stb. kell, hogy ugyanezt az egyéni felelősséget érezze." Lukács a választás – kommunizmus vagy kapitalizmus – határozottságában és történelmi konkrétságában mindjárt messze túl is jutott az egzisztencialista etika általánosító, "történelemfeletti" elméletén. Helyesen írt arról, hogy a szocialisták számára az erkölcsi norma a legmélyebben összefügg az adott történelmi helyzet felismerésével. Lukács e kötet tanulmányaiban mégis alapvetően az idealizmus színvonalán maradt. Az alapkérdésnek, a taktikának – tehát a konkrét gyakorlati cselekvésnek – és az etikának a kapcsolatát nem tudta helyesen feltárni, s nem értette meg az ösztönösség és tudatosság problémáját. A szabad választás kérdésénél – a kommunizmust vagy a kapitalizmust "választja-e" az egyén – nem vette figyelembe a történelmi determinizmus szerepét; az erkölcsös cselekvés végső meghatározását pedig nem objektív társadalmi hatásában, hanem egy homályosan megfogalmazott elméletben kereste, mely szerint az egyéni cselekedet általános mércéje az az áldozat, amelyben a cselekvő, ha kell, feláldozza erkölcsi tisztaságát is. Mindebben a proletárforradalom mellé álló, de tudatában még polgári tudós vívódása tükröződött.
A kötet tanulmányaiban ismét előbukkant merev kompromisszum-ellenessége. Minden olyan cselekedetet, amely nem a forradalmi végcél közvetlen, egyenes megvalósítására irányult, kompromisszumnak minősítve elutasított. A munkásmozgalom és a kommunista párt taktikájának ez a lebecsülése és meg nem értése a neofita baloldali elhajlás jellegzetes hibája volt. Ideológiájának mélyén, mint mindig, Lukács esetében is a tömegek lebecsülése lappangott123, attól való félelem, hogy a proletáriátus nem képes megérteni a taktika célját.
Bécsi tartózkodása idején (1919–1929) a párt munkájában való aktív részvétele visszaszorította filozófiai, esztétikai tevékenységét. Néhány kisebb recenziótól eltekintve, amelyek az Új Márciusban, a párt elméleti lapjában, majd később a 100%-ban jelentek meg, magyar irodalmi kritikával egyáltalán nem foglalkozott. Politikai írásai pedig baloldali elhajló ideológiáját tükrözték. 1920-ban, egyik cikkét, amely a parlamentarizmus kérdéséről szólt, Lenin keményen bírálta: "G. L. cikke nagyon baloldali és nagyon rossz. A marxizmus ebben a cikkben tisztán névleges…"
1923-ban jelent meg a Geschichle und Klassenbewusstsein című könyve. A mű indítéka a revizionizmus leleplezése volt; az az igény szülte, hogy Lukács elméleti síkon megfogalmazza a forradalom gyakorlatát. Helyes kiindulópontja és néhány helyes részletmegállapítása ellenére végső soron azonban akkori szektás nézeteinek próbált filozófiai alapot adni: a mű így eredményében a szektás politikai nézetek és az idealista filozófiák (elsősorban Hegel) antimarxista összebékítését kísérelte meg. Hibás nézeteit a hegeli idealista kategóriák kritikátlan fenntartása alapján igyekezett érvényesíteni. Később, a Mein Weg zu Marx (1933) című tanulmányában ő maga is idealistának bélyegezte e művét.
Lukácsnak nagy segítségére volt, hogy bécsi tartózkodása idején szoros kapcsolatba került a magyar kommunista mozgalom egyik legkiválóbb harcosával, Landler Jenővel, mindketten a KB tagjai voltak. Az ő hatására születtek azok az írásai, amelyekben már fokozatosan távolodott a szektás ideológiától. A Leninről szóló 1924-ben, és a Moses Hessről szóló 1926-ban megjelent tanulmánya jelezték ennek az útnak első fontos lépéseit. Fejlődésében döntő fordulatot jelentett az a tézistervezet, amelyet a párt megbízásából írt 1928-ban, azzal a céllal, hogy előkészítse a KMP II. kongresszusának politikai referátumát. Az úgynevezett Blum-téziseknek (Lukács illegalitásbeli fedőnevéről kapta elnevezését) a párt taktikájával kapcsolatban kétségtelenül voltak hibái, mindamellett a magyarországi politikai helyzet elemzéséből helyes következtetésre jutott, amikor azt javasolta, hogy a párt változtassa meg stratégiai célkitűzését, és a proletárdiktatúra közvetlen megvalósítása helyett a munkás-paraszt demokratikus diktatúra megvalósísítását tűzze ki célul. A tervezetet a párt akkor elvetette. Lukács ideológiájában azonban ettől kezdve szerepet kapott a benne felismert helyes stratégiai célkitűzés. Ennek következtetéseit fordította le az esztétika nyelvére, amikor a harmincas években megkezdte a realizmus elméletének kidolgozását.
1931-ben írta a Marx Engels és Lassalle Sickingen vitája című tanulmányát, amely csak 1933-ban jelent meg (Die Sickingendebatte zwischen Marx-Engels und Lassalle). A tanulmány történeti értéke abban rejlik, hogy elsők között kísérelte meg Marx és Engels esztétikai nézeteinek elemzését. Lassalle Sickingenről szóló drámájában hasonló ideológiai hibákat követett el, mint szektás korszakában Lukács. Ő is mereven elválasztotta a "forradalmi lelkesedést" és a "reálpolitikát", ő is úgy vélte, "mintha megoldhatatlan ellentmondás volna egyrészt a forradalom erejét és lelkesedését alkotó spekulatív eszme, s másrészt a véges értelem és okosság között". A Sickingen-vita elemzése tehát önvallomás is volt, leszámolás saját korábbi nézeteivel 124Az önkritika elemén túl a tanulmány kiindulópontját az a gyakorlati politikai kérdés alkotta: hogyan foglalt állást Lassalle a forradalom, a taktika és stratégia és a szövetségi politika kérdésében. S bár előtérbe ennek a problémának az esztétikai vetülete került, a gyakorlati politika és az esztétikai vizsgálódás szorosan összefonódott egymással. Lukács azt kutatta, hogy Lassalle hibás koncepciója – egy olyan politikai kérdésben, amely a tanulmány megírásának idején is aktuális volt – miként kapott esztétikai kifejezést a drámájában. Így jutott el a Marx által felvetett "schillerizálás" és "shakespeareizálás" fogalmáig. "A döntő… Shakespeare és Schiller egymással való szembeállításának kérdésében Marx és Engels számára az, hogy amit a drámától megkövetelnek, a történeti osztályharcoknak erőteljes és realista, a valósághoz hű ábrázolása, valóságos mozgatóerőknek, valóságos objektív konfliktusainak szemléletes megformálása, csakis azokkal a költői eszközökkel lehetséges, amelyeket itt Marx a ,shakespeareizálás' kifejezéssel jelöl meg." Mivel Lassalle nem a történelem konkrét vizsgálata felől közelítette meg az 1848-as német forradalom ideológiáját, hanem egy elvont, kiagyalt ideológia felől a történelmet, azért írói alkotómódszerében szükségképpen Schillerhez fordult vissza. Ebben az összefüggésben Lukács arra mutatott rá, hogy az ábrázolási eszközöket mindenek előtt a tartalom határozza meg, és első ízben vetette fel határozott formában a realizmus igényét. Az elkövetkező esztendőkben ennek a fogalomnak kidolgozását tekintette legfőbb esztétikai kutatási területének.
