A regény és novella
1030A regény és novella
Prózánkban is tükröződött irodalmunk egységének reálisabb művészetpolitikai értelmezése. Olvasóközönségünk megismerhette a hazatért Lengyel Józsefet (Kulcs, 1955); megjelent a háttérbe szorított Nagy Lajos önéletrajzának elfektetett folytatása (Menekülő ember, 1954); a már 1947–48-ban kész Égető Eszter (1956) kiadásával Németh László, az 1949-ben írt Bölcső és bagoly (1953) című önéletrajzi regényének megjelenésével Tamási Áron, Rákóczijával (1955) Laczkó Géza szólalt meg. De az olvasó elé kerültek Füst Milán újabb (Őszi vadászat, 1956) és Kodolányi János válogatott (Éltek, ahogy tudtak, 1955) elbeszélései is. – Ugyanakkor oldódott a tévhit, hogy egyes írók régi világnézetének leküzdéséhez hozzátartozik élményanyaguk megtagadása is, többen kevésbé sikeres kerülő után, változatlan szemlélettel saját hangjukra találtak (Sarkadi Imre, Karinthy Ferenc, Palotai Boris, Bárány Tamás és mások). Másfelől pedig ezidőben lépett fel az Emberavatás (1955) című antológia lapjain egy tehetséges, fiatal prózaíró nemzedék.
Nemcsak prózairodalmunk színképe vált mindezzel teljesebbé – átalakult: mélyebb, szorosabb, reálisabb lett a társadalmi élettel való kapcsolata is. Ez mindenekelőtt abban mutatkozott meg, hogy megváltozott a múlt, félmúlt és a jelen ábrázolása közti mennyiségi és színvonalbeli aránytalanság – az utóbbi javára. Háttérbe szorult a konfliktusokat félrevivő, leegyszerűsített, az osztályharc éleződése elméletének megfelelően sokszor mesterségesen konstruált ellenségábrázolás s helyét a szocialista építésre jellemzőbb konfliktusok váltották fel. Nemcsak több regény szólt mai életünkről, de azt új módon: a hétköznapok és az erkölcs világa felől közelítették meg. Eszmeileg egészében helyes, szocialista intenciójú művek keretében megindult és polgárjogot nyert az érdemleges társadalombírálat, amely elsősorban nem is a személyi kultusz okozta torzulásokat, hanem az időszerűtlenül továbbélő, polgári, kispolgári tudatformákat bírálta (Veres Péter: Rossz asszony, Erdős László: Veszélyes művészet, Sarkadi Imre: Tanyasi dúvad, Cseres Tibor: Herebáró stb.). Kevesebb, a munkásokat ábrázoló mű jelent meg, de ennek is hitelesebb formái születtek s a regény, novellisztika figyelme kiterjedt a társadalom perifériáján élők világára is.
Ugyanakkor némiképp megváltozott a múlt és félmúlt idézésének jellege, funkciója is. A felszabadulási regények az értelmiség népi demokráciához való viszonyának kérdésfeltevésével telítődtek (Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz, Mesterházi Lajos: Tanúság, stb.). A távolabbi múltat, illetőleg a két világháború közti Magyarország világát idéző alkotásokat, önéletrajzokat és önéletrajzi regényeket pedig már a nemzeti érdekű önvizsgálat is motiválta.
Prózairodalmunk időszerű kérdésfeltevésének, az élettel való közvetlenebb kapcsolatának volt következménye, hogy a filmművészet is erősebben támaszkodhatott rá. (Déry Tibor: Simon Menyhért születése, Bárány Tamás: Csigalépcső, Palotai Boris: Ünnepi vacsora, Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regényeiből sikeres filmek készültek s novella és riport szolgált alapul a Körhinta, a 9-es kórterem, a Hintónjáró szerelem című filmeknek.)
A téma és szemlélet egészséges differenciálódását a hangvétel és a műfajok gazdagodása is kísérte. Veres Péter Almáskertje nyomán felerősödött a szatirikus 1031hang (Gádor Béla: Nehéz szatírát írni, 1955, Szeberényi Lehel: Szalmácska, 1956, Goda Gábor: Panoptikum, 1956 stb.), viszonylag "tiszta" formában jelentkezett a kisregény (Déry Tibor: Simon Menyhért születése, Niki, Veres Péter: Rossz asszony, Sarkadi: Tanyasi dúvad, Vihar stb.). Elszaporodtak az önéletrajzok és önéletrajzi regények, jogaiba lépett a történelmi regény és regényes életrajz, valamint a riport és szociográfia.
Ez a gazdagodás, ha – főként a riport, szociográfia terén – korántsem volt mentes a revizionista nézetek tükröződésétől, a tényirodalom, jelzés-irodalom tehertételeitől – egészében előbbrelépést jelentett. Kétségtelenül továbbvitte a megelőző periódus eredményeit, de sokban le is vetette annak kötöttségeit. Ugyanakkor olyan úton indult el, amely sok vonatkozásban (erkölcsi kérdések felvetése, elmaradott élet és tudatformák bírálata, a nemzeti önvizsgálat motívumai stb.) 1957 után bontakozott ki.
Regényirodalmunk újdonságai közt egyik legjelentősebb a szatíra megjelenése. Veres Péter érdeme, hogy ennek a megközelítési formának még a júliusi határozat előtt készült Almáskertjében (megj. 1954) a többi műfajban is utat nyitott. Közéleti érdeklődése és felelősségtudata alkalmassá tette, hogy cinizmus nélkül tűzze tollhegyre közéletünk jellemző fogyatékosságát, az opportunizmusnak, karrierizmusnak, lapulásnak menedéket nyújtó hivatali bürokratizmust – még ha bírálatába belejátszanak is a hivataltól való paraszti idegenkedés motívumai. Más tematikájú, de ezt az utat eredeti módon folytató későbbi vállalkozás Erdős László Veszélyes művészet című (1955) regénye, amely az első személyes előadás nehéz, de sok lehetőségű eszközét ügyesen kihasználva a munkásmozgalomra építő karrierista hiteles belső rajzát adja – közvetve azokat a hibákat is bírálva, amelyek hősének – ha ideig-óráig is de lehetőséget adtak az érvényesülésre. Ha nem is a szatíra, de a hétköznapiság, a humorral, groteszkkel való felszabadult játékosság sikeres hangját üti meg Szeberényi Lehel a Szalmácskában (1956), amely minden bája, költészete mellett humoros-karikírozó bírálatát adja Kocogó közállapotainak és a házaspárok oly gyakori bürokratikus szétválasztásának.
Új módon látott hozzá regényirodalmunk annak a régi és jogos, élet és irodalompolitika által támasztott feladatának, hogy megmutassa emberi jellem és munka kölcsönhatását. Míg a korábbi kísérletek üzemi regénnyé szélesedtek s az extenzitás elnyomta a belső fejlődésrajzot – most a hangsúly az individuum előtérbe állításával a lélektani hitelesítésre, az alakrajzra összpontosult; az ábrázolt környezet és mellékalakok is ezt a főcélt szolgálták, ami spontánul vezetett a kisregény-formához. Szeberényi Lehel Hét nap című (1953) regénye egy kohóépítés során Kaló Pista, fiatal nemtörődöm kőműves öntudatra ébredésének jól felépített fejlődésrajzát adta, míg több más regény érthetően és jellemzően a hálásabb konfliktust kínáló női karakter útját mutatta be – ugyan kevesebb sikerrel (Szabó Pál: Hajdú Klári, 1953; Fekete Gyula: Kati, 1954; Móricz Virág: Szerencse, 1954). Legjelentősebb köztük az ugyan nem a munka, de egyetlen kivételes alkalom kollektív erőpróbája köré sűrített kisregény, Déry Tibor Simon Menyhért születése című műve (1953), amely a választott helyzet egyszeriségén, különösségén keresztül nagy művészi hitellel fedte fel az általános emberi szolidaritás-érzés szocialista társadalomban megmutatkozó új vonásait, s teremtett pátosz nélküli, hétköznapi hősöket.
1032A jelen életének újszerű megközelítését a művek egy más sora is jellegzetesen dokumentálta. Míg eddig irodalmunk a jellemeket a szokottnál közvetlenebbül szembesítette a munkával, politikával, míg a konfliktusoknak nemcsak érdeke, de helyszíne, közege is közéleti volt, addig most, anélkül, hogy a közérdekűség vesztett volna, a konfliktus áthelyeződött egy intimebb, rendszerint szerelmi szférába. Párhuzamos ezzel, hogy a színtér, a hősök, a konfliktusok köznapibbá, látszólag "szürkébbé", "egyszerűbbé" váltak – a társadalmi kérdésfeltevések mintegy elvesztették politikai ünnepélyességüket. Az irodalom ezzel élet és emberközelebbé vált, természetesebben, hitelesebben, éppen ezért nagyobb hatással járult hozzá a szocializmusban élő-dolgozó emberek átformálásához. Emögött nem pusztán szubjektív tényezők húzódtak, nem elhatározás kérdése volt ez, s nem is pusztán a politikai hibák feltárásának volt következménye – magában az életben is némileg háttérbe szorult egyénnek és politikának az a közvetlen, elemi erejű találkozása, ami a proletárdiktatúra megteremtésének, a szocializmus építése megkezdésének éveiben jellemző volt.
Veres Péter Majoros Józsi és Keller Ibolyka házasságának történetében (Rossz asszony, 1954) a magáért és másokért felelősséggel élő népi erkölcs és a szűklátókörű, sekélyes, üres nyárspolgári erkölcs mindennapokban oly gyakori konfliktusát ragadta meg. S ha vitatható is, hogy a kritikába milyen hányad erejéig szüremkedett be a városi életforma egyes külsőségei iránti paraszti ellenszenv, s ha Majoros jámbor karaktere miatt nem is bír kellő drámaisággal, s ha a regény párhuzamos életképekre szakad is, így is jelentős kezdeményezés volt a szocialista ízlés és morál irodalmi megközelítésében.
A társadalmi átalakulás házasságon belül tükröződő, életforma, ízlés, igény, erkölcs terén ütköző konfliktusait ezt követően rendre vetették fel a regények. Kommunista eszmények és cinikus, önző, dekadens, kispolgári családi légkör, a közélet és magánélet aktuális ellentmondása áll Móricz Virág Rosta című regényének (1955) középpontjában; a polgári mentalitású asszony és testvérei közt kell döntenie a Kossuth-díjas mérnöknek Palotai Boris Ünnepi vacsora című regényében (1955). A Szalmácskával tematikusan rokon, de merőben más hangvételű, súlyosabb konfliktusú Bárány Tamás Csigalépcsője (1956), a családtól való elszakadás, az új szerelem itt egy lentről jött, kiemelt ember etikai, ízlésbeli tájékozódási zavarait váltja ki, amit az önvallomás bonyolult lélekábrázolásra alkalmas formája szerencsésen hitelesít. Sarkadi Imre Vihara (1956) ennek a szerelmi tematikának, intim megközelítésnek már új változatát jelenti; benne már maga a hirtelen támadt szenvedély költői rajza dominál, a szerelem és társadalmi kötöttségek konfliktusa pedig már a meglehetősen elvont általánosítás szintjén jelenik meg.
A falusi világ átalakulásának éreztetése is áttételesebbé vált. Két Móricz-inspirációjú regény is született, amelyek más-más hangnemben, de a társadalmi bázisát túlélt nagyhatalmú feudális erkölcsöt gyúrták egy-egy monstrum-jellembe, szembesítették és buktatták el a szocializmus erkölcsével, az új körülményekkel vívott harcban (Sarkadi I.: Tanyasi dúvad, 1953; Cseres T.: Herebáró, 1956).
Nemcsak megközelítésben, módszerében, de tematikusan is bővült ez időben regényirodalmunk. Az írói figyelem főleg a novellisztikában fordult a társadalom perifériáján élők felé az életterületet a regény ábrázolási körébe Vidor 1033Miklós Szökőár című (1954) Makarenko ihletésű, főleg első részében sikeres regénye emelte.
Ezek az évek hozták meg a felszabadulás regénybeli ábrázolásának fellendülését. Az irodalmi adósság törlesztése a felszabadulás 10. évfordulójával is összefüggött, ugyanakkor a megközelítés változása irodalmi társadalmi helyzetünk módosulásával is kapcsolatos volt. Míg eddig irodalmunkban a falu felszabadulásának ábrázolása uralkodott tematikusan – most a színhely a fővárosba tevődött át s ezen belül is az értelmiségnek a történelmi átalakulásához való viszonya került a középpontba. Tükrözte ez azt az általános jelenséget, hogy az adminisztratív témaigény lazulásával, de általában már a sematizmus ellen korábban megnyitott harc nyomán, az írók a maguk által elsősorban ismert élményanyaghoz kötődtek, de azzal is, hogy objektíve előtérbe került az értelmiség munkásosztályhoz, népi demokráciához való viszonyának kérdése. E regények közül a legsikeresebb Karinthy Ferenc Budapesti tavasza (1953). Hogy főhőse a Kentaur továbbfejlesztett diákalakja, s hogy előtérben az értelmiség különböző típusai állnak, az az illegális csoport már jellemzően bizonytalanabbul rajzolt, de funkcionális szerepével, alakjaival együtt csak növeli a regény hitelét. Mesterházi Lajos többkötetesre szánt ciklusának első kötete is a budapesti felszabadulást elevenítette meg. A széles társadalmi keresztmetszet és a cselekmény középpontjában itt is a párttal kapcsolatot tartó értelmiségi antifasiszták álltak. De mert az író túlságosan benneragad az ostrom, a választott idő világában, fejlődésüknek nem volt képes kellő távlatot adni (Tanúság I. 1955). Fehér Klára A tenger című regénye (1956) 44 márciusától a fordulat évéig terjedő időt ölelte fel. Fiatal értelmiségi hőse köré a szerző újságírói tapasztalata, gyakorlata – ugyan a jellemalkotás és kérdésfeltevés kellő mélysége nélkül – de gazdag, változatos, olvasmányosan megírt korrajzot kerekített. Az előbbieknél kevésbé extenzív, de vállalkozása kereteit hitelesen kitöltő felszabadulási regény Thury Zsuzsa Virradat előttje (1955), amely egy fiatal, elvált zsidóasszony és övéi sorsát kíséri az üldözöttség, az ostrom, a felszabadulás kitűnően megelevenített világában.
Az egykorú élet sokban újszerű megközelítése mellett – ha viszonylag csökkenő mértékben is – folytatta regényirodalmunk a történelmi félmúlt megelevenítését, de ez jellegében és műfajában a korábbi kezdeményezésekhez képest némileg átalakult. Jobban előtérbe került az író személyes élményanyaga, a szubjektív számvetés igénye, ami a múltidézésnek konkrétabb nemzeti jelleget is adott; a személyes életút vagy a magyar társadalom vizsgálatának formáját öltötte fel. Az ön- és társadalomvizsgálat igénye jellemzi az eddig műfordításokra szorított Németh László már korábban kész, ekkor megjelent regényét, az Égető Esztert (1956). Elmélyült számvetés ez a magyar társadalom utolsó félévszázados történelmével. Nemcsak a fejlődésben megrekedt vidéki középosztály tipológiáját, de ezen belül önnön illúzióinak részleges kritikáját is adta a művészileg kiemelkedő, a nemzeti önismeret szempontjából jelentős regény. Tatay Sándor egy hagyományaira büszke, de tehetetlen dzsentri nagycsalád széthullását nyomon kísérve adott széles keresztmetszetet az első világháború, majd a forradalmak idejének magyar társadalmáról (Simeon ház, 1955). Remenyik Zsigmond Por és hamu (1955) című regénye a nemzet-karakter erkölcsi szempontú kritikáját nyújtja, ugyancsak a dzsentri végső pusztulását követve nyomon. Míg Cseres Tibor Térdigérő 1034tengere (1954) az ország helyzetét egy falu s a faluét egy szerelem történetébe sűrítette, Fekete Gyula Vér és korom című műve (1954) a győri vagongyár munkásnemzedékeinek krónikáját adta; Bárány Tamás Húsz éve (1953) pedig a nemzeti történelemmel együttfejlődő munkásfiú sorsát kísérve szembesítette a tegnapot s a (művészileg sokkal halványabban rajzolt) mát.
A korszak múltvizsgáló, értelmező hangulatát pregnánsan jelezték az önéletrajzok. Hogy ez a folyamat már előbb megindult, mutatja, hogy az ez időben megjelentek közül kettő (Nagy Lajosé, Tamási Ároné) már korábban elkészültek. Nagy Lajos Menekülő embere (1954) nemcsak emberi-írói vallomás, de a ferencjózsefi idők vízválasztó világának korrajza is; Szabó Pál Nyugtalan élete a gyermekkor lírai világán szűrte keresztül a szegényparasztság életét, majd adott – ugyane módszerrel – már kevésbé hiteles képet az első világháború alatti faluról (1954–55). Tamási Áron életrajzi ciklusának első része is ez időben jelent meg, s a munka, a közös összefogás, a kötelességtudat erkölcsi követelményei az eddiginél jobban áthatották a humoros-furfangos szemléletet, s gyermek és társadalom viszonyát reálisabb összefüggésbe állították (Bölcső és bagoly, 1953). Az önéletrajz Gergely Sándornál kifejezetten regény formát öltött s jellemzően egyik legjobb alkotását eredményezte, pártos állásfoglalása művészi hitellel telítődött. Az ellenforradalom felülkerekedésének sötét korszaka sajátos helyzetű (vak), különös környezetben, különös alakok közt mozgó hőse körül reálisan elevenedett meg (Rögös út, 1955).
Az eddig főleg az ifjúsági irodalom területére szorult történelmi regény is új életre kapott. Mához való kapcsolatát összefoglalóan az adta meg, hogy oldotta az illúziós polgári jellegű nacionalizmust, a függetlenségi harcokat az osztályharc szemszögéből ábrázolta, a hangsúlyt a nemzeti feladatok megoldásában a nép áldozatvállalására tette, s mindezzel az új szocialista nemzettudat formálását szolgálta (Szász Imre: Szól a síp, 1953; Tamási Áron: Hazai tükör, 1955; Laczkó Géza: Rákóczi, 1955; Jankovich Ferenc: Hulló csillagok, A tél fiai, 1953–55) – Sajátos helyet foglalt el közöttük Kolozsvári Grandpierre Emil Csillagszeműje (1953), amely eszmeileg az osztályharcra koncentrált. Végső soron ezzel függött össze a többiétől elütő, pikareszk-népmesei szerkesztése, hangvétele és hősformálása.
Társadalmi-politikai helyzetünk bonyolultságát, ellentmondásait, köztük az írói látás "jobbos" egyoldalúságát a kisebb prózai műfajok (novella, riport, karcolat) a regénynél – mozgékonyságuknál fogva – közvetlenebbül tükrözték. A valóság felé való fordulás jelszava ezeket a műfajokat – főleg a riportot – fellendítette, nagyfokú aktualitással, közéletiséggel telítette és megnövelte kisugárzásukat. Az Életjel, a 9-es kórterem című filmek riport-élményekből származtak el, a Simon Menyhért születésének motívumai is Déry útirajzához nyúltak vissza; novellából készültek a Hintónjáró szerelem, a Körhinta című filmek; Karinthy Ezer év című riport-novellájából pedig sikeres dráma született. Novellában, riportban egyaránt jelentkezett a hibák bírálata, létező, de az irodalom – s egy kissé az országos közvélemény előtt is – eladdig alig ismert jelenségek, életterületek ábrázolása.
Ez a funkció-közösség sokszor el is mosta a riport és novella határait: Karinthy: Hazai tudósítások, Sarkadi Elmaradt találkozások című kötetei, Urbán Ernő írásai igen sok esetben a novellát a riporthoz, a riportot a novellához közelítették; gyakori volt a riport-szituációba helyezett keretes elbeszélés. 1035Ugyanakkor azonban, s ez a riportra, de még inkább a novellára hatott ki előnyösen, háttérbe szorult a kisprózai műfajoknál legbántóbban jelentkező konfliktus-hiány vagy konfliktus-megkerülés.
Riportban – Urbán kezdeményezését szerencsésen folytatva Karinthy Hazai tudósítások című kötete (1954) volt jelentős, különösen a politikai indokokból "futtatott" sztahanovisták portréival s Ezer éve megdöbbentő riportjával. Déry Tibor 1952-es élményeit rögzítő, 1954-ben megjelent útirajza (Hazáról, emberekről) kötültekintően, de túlhangsúlyozott objektivitással adott az ország legkülönbözőbb vidékeinek társadalmi, politikai, közellátási, művelődési viszonyairól képet; Gergely Mihály, Mocsár Gábor, Sarkadi Imre, Szeberényi Lehel, Tardos Tibor, Vidor Miklós és mások riportjai is gazdag tapasztalati anyagot közvetítettek. Az írói állásfoglalás esetenkénti hiánya, az egyoldalú, csak negatív jelenségekre koncentráló témaválasztás azonban felelőtlenül általánosító következtetésekre is alapot adott. Meg kell azonban jegyezni, hogy fogadtatásuk, sokban kritikai értékelésük az adott helyzetben szorosan összefüggött szerzőik politikai-irodalompolitikai magatartásával. Ezzel magyarázható, hogy Karinthy, Urbán, egy ideig Mérai "hibafeltáró, jelző" riportjai közönség és irodalompolitika részéről egyaránt elismerésben részesültek, míg más írások objektív hatása a szerző politikai szerepe miatt lényegesen eltorzult.
Novella irodalmunkban is előtérbe került a kritikai ábrázolás. Nagyrészt szatirikus megközelítésben leplezte le az úrhatnámság, a kritikátlan tekintélytisztelet, a protokoll-mánia és élősdiség, a képmutatás és kispolgári mentalitás időszerűtlen, de továbbélő jelenségeit (Nagy Lajos: Erzsi néni gondolkozik, Villanegyed, Déry Tibor: Vidám temetés, Örkény István: A szent, Párbaj című novellái, stb.).
A személyes hang, egyénibb szín kezdeményezés e téren is megmutatkozott. Illés Béla lazább szerkezetű, időrendet is gyakran felborító novellái (Háztűznéző, Találkozás egy fiatalemberrel, Szása) Karinthy Ferenc Irodalom történetei, Urbán Ernő, Mesterházy Lajos írásai egyaránt a szerkesztési és stiláris lehetőségek különféle változatait s a személyes élményvilág maradéktalanabb érvényesítését keresték. A nagyobb írói szabadság Sarkadinál is új életterületek iránti érdeklődést vont maga után. Míg korábbi novelláit magában foglaló Verébdülője (1954) szociografikus alapozású s merőben paraszti tárgyú, addig az Elmaradt találkozások novellisztikusabb írásaiban már nagy helyet foglal el a városi problematika, köztük az ellenforradalom lefolyása szempontjából nem közömbös huligánság (Vagányok). Sarkadi novellisztikája színesebb, változatosabb és aktuálisabb lett, társadalomkritikája helyesen és mindkét irányba vágott (Anna haragszik, Szégyen, A kis Madár lába – Részeg ember, Hazátlanok) – de el is komorult (Jég alatt, nád alatt). Aminthogy Cseres Tibornál a homályos jellemalkotás: az írói állásfoglalás hiánya is odavezetett, hogy a kritikának szánt tragédia a jószándék és becsület értelmetlenségét sugallta (Azon az őszön – Fergeteg fia című kötet, 1955).
Elbeszélés-irodalmunknak legjelentősebb eseménye volt, hogy erre az időre esett egy igazában csak 1957 után kibontakozó de köteteivel s az Emberavatás című antológiával (1955) már ekkor feltűnést keltő új prózaíró nemzedék fellépte. (Csurka István: Tűzugratás, 1956; Galgóczi Erzsébet: Hazai kosár10361953; Sánta Ferenc: Téli virágzás, 1956; Kamondy Tóth László: Fekete Galambok, 1957; Szabó István: A lázadó, 1956). Elementáris erővel tárták fel a múlt szegényparaszti nyomorúságát, erkölcsi kiszolgáltatottságát s mély lírával az élet ekkor is tiszta szeretetét (Sánta: Kicsi madár, Mécsek); a régi paraszti életforma és erkölcs csődjét, az újjal való összecsapás tragédiáit (Szabó: Vacsora, Készülődés, Nászéjszaka). Meglátják a városba került "népi káder" cinizmusát (Csurka: Nász és pofon), feléreznek a háttérben meghúzódó reakció veszélyes bajkeverésére (Tóth L.: Verekedők), szimbolikus képben bírálják a túlhajtott, önmagáért való munkaversenyt (Szabó: Hajsza). Látásuk frissessége, eredetisége, különösen Sánta, Szabó István kiforrott művészi érzéke, Tóth László elemző intellektuális tehetsége, Csurka formai vállalkozókedve (A mélység vándora) – prózairodalmunk jelentős nyeresége volt.
