Az irodalom általános helyzete
Az irodalom általános helyzete
A fordulat évével a hatalom a parasztsággal szövetséges munkásosztály kezébe került, a szocializmus felépítése közvetlen gazdasági-politikai célkitűzéssé vált. Mindezt hamarosan (1949) követte a kulturális, művészeti élet fordulata is. A különböző irodalmi csoportosulások folyóiratai megszűntek; az államosított könyvkiadás, színházak, a létrehozott egységes Írószövetség vezetésében, a Csillag, az Irodalmi Újság és az Új Hang (1952–56) szerkesztésében a párt művelődéspolitikája érvényesült. Mindez alapvetően megváltoztatta az irodalmi tudatot, melynek ettől kezdve centrális kategóriája lett a szocialista realizmus –a történelmet formáló dolgozó nép ügyének – a szocializmus felépítésének – tudatos, pártos, mozgósító szolgálata. Ez uralomra juttatta irodalmunkban a marxizmus–leninizmus világnézetét, tematikusan a dolgozó osztályok ábrázolását, ezen belül a szocializmus építésének új valóságát; pozitív hősöket teremtett. Mindez egyszersmind a magyar szocialista irodalom hagyományainak magasabb szintre emelését is jelentette. A megváltozott társadalmi feltételek megszüntették a magyar szocialista irodalom történelmi megosztottságát, egyesítették mindkét – hazai és emigrációs-ágát; a szocialista irodalom célkitűzései az új történelmi feltételek között az egész nemzeti irodalom célkitűzéseivé lettek. Irodalmunk a maga egészében válhatott a világirodalom szocialista-realista áramának részévé.
Az eszmei-szervezeti tisztázódás az elért nagy politikai sikerekkel karöltve mélyrehatóan átformálta irodalmi életünk struktúráját. Megerősítette és kiszélesítette irodalmunk szocialista bázisát. A szocialista realizmus ars poeticájának elkötelezett írókat jelentős alkotásokra ösztönözte; táborukat számos fiatal tehetséggel gazdagította (Simon István, Juhász Ferenc, Nagy László és mások); a munkásmozgalomhoz közelállók fenntartásait feloldotta és művészetük máig legharmonikusabb kibontakozását segítette elő (Benjámin László, Déry Tibor és mások). Az útitárs és szövetséges írók számontartásának politikája eszmeileg, művészileg megtermékenyítően hatott a népi írókra. Veres Pétert, Szabó Pált a szocialista realizmus irányába lendítette (Három nemzedék, 1950–52, Pályamunkások, 1951, Próbatétel, 1950, Isten malmai, 1949), akár a drámaíró Illyés Gyulát, aki ekkor alkotta legmaradandóbb történelmi drámáit (Ozorai példa, Fáklyaláng, 1952). A társadalmi átalakulás élményvilágával, légkörével annak a Németh Lászlónak, Tamási Áronnak pályáját is hatékonyan formálta, akik pedig személy szerint háttérbe voltak szorítva, s akiknek épp ezt az átformálódást tükröző, ez idő tájt született, vagy már készen álló művei (Égető Eszter, Bölcső és bagoly, Hazai tükör) nem jelenhettek meg. A politikai, művészetpolitikai hibák s az azokat kísérő sematizmus ellenére ennek a korszaknak – éppen történelmi lényegénél fogva – forradalmi sodrása, irodalmunkat magával ragadó ereje volt, amit az egykorú irodalompolitikai helyzetképnél reálisabban tükrözött s reprezentál máig a tartós, jelentős művek egész sora.
Hozzá tartozik mindehhez, hogy irodalmunk a dogmatikus vezetés és szervezés elvszerű művészi kritikájára már ez időben vállalkozott. (Veres Péter: Almáskert, 1954; Urbán Ernő: Uborkafa, 1954) – Általában – és főként a 1014sematizmus elleni határozott fellépés nyomán – már ez időben több olyan mű született, amelyek csak 1953-ban jelentek meg, több olyan kezdeményezés, amelyeket 1953 júliusa csak felerősített.
Ez a kedvező körülmények közt végbemenő, de forradalmi átalakulás kulturális-irodalmi téren mindenekelőtt Lukács György egyes nézeteinek téves voltával való vitát tűzte napirendre. Míg a párt a felszabadulást követő években taktikai okokból nem élt a szocializmusért való közvetlen harc jelszavával, de annak perspektívájában dolgozott – addig Lukács a népi demokráciát mint harmadikutas, a tőkés termelési rendet nem érintő formát fogta fel. Ahogyan az ő "igazi demokráciája" nemcsak a fasizmussal és a "formális demokráciával", hanem a proletárdiktatúrával került szembe politikailag, ugyanúgy esztétikailag idealizált realizmus elmélete nemcsak a polgári dekadenciával, hanem a szocialista realizmussal is szembekerült. A 48–49-es Lukács vita lényegében a polgári demokratikus forradalom proletárdiktatúrába való átnövésének ideológiai kulturális problematikáját tisztázta. S ezen csak keveset változtat, hogy a vita olyan feltételek közt zajlott le, amelyek nemcsak a művészeti élet szocialista továbbfejlesztését, de egyben a személyi kultusz eszmei megalapozását is szolgálták.
Mindezeket az alapvető eredményeket ugyanis a történelmi helyzetből adódó objektív nehézségek, valamint a párt és állam vezetésében elkövetett szubjektív hibák korlátozták.
Hogy az átalakulással járó új lehetőségek csak részben váltak valóra, abban kétségtelenül döntő része volt a személyi kultusszal együttjáró dogmatikus művészetpolitikának. Annak ellenére, hogy a mélyreható történelmi útváltás összes lényeges ideológiai kérdései a fordulat évét közvetlenül követő esztendőkben sűrűsödtek össze, az irodalompolitika nem vállalta következetesen a különböző téves nézeteknek nyílt, elvi vitában való leküzdését. A szocialista realizmus gyors kibontakozását a nem kommunista írók hirtelen megtérésétől remélte s a velük való vita helyett az udvarlástól és taktikázástól várt eredményeket. Másrészt a nem marxista nézeteknek vitában legyőzhető hányadát is adminisztratív eszközökkel rekesztette ki, vagy ledorongoló bizalmatlansággal kezelte. Ugyanakkor – s ebben közvetlenül tükröződött a személyi kultusz általános politikai korlátozottsága – nem épített kellőképpen a proletárirodalom folytonosságát reprezentáló írókra sem, szemléleti fogyatékosságaik korrigálása helyett háttérbe szorította őket. Ezzel együtt lebecsülte, szűken értelmezte a magyar szocialista irodalom hagyományait, magának József Attilának művével szemben is fenntartásosan vélekedett.
Az ideológiai téren megnyilatkozó szektás bizalmatlanságnak megvoltak a maga esztétikai konzekvenciái is. A kulturális forradalomnak az a helyes törekvése, hogy széles tömegekkel ismertesse meg klasszikusainkat, összekeveredett egy dogmatikus-konzervatív esztétikai koncepcióval, amely az élő művészet esztétikai ideáljaként József Attila helyett Petőfit, Derkovits helyett Munkácsyt propagálta s amely nem vett tudomást a szocialista realizmusnak arról az ágáról, amelyet Brecht vagy Aragon műve fémjelzett. A forradalmi átmenet konkrét ideológiai követelményei, a polgári dekadencia elleni szükséges harc is eltorzult. A dogmatikus irodalompolitika bizalmatlansága irodalmunkat és közönségünket 1015szinte teljesen elszigetelte a 20. századi polgári irodalomnak nemcsak viszonylagos, de kritikai realista értékeitől is, ugyanakkor a szovjet irodalom tényleges értékeinek nélkülözhetetlen hatásából minden szovjet alkotás kritikátlan fogadtatása vont le.
Noha számos író a szocialista fejlődés iránti értetlenségével, a nézetrevideálás merev megtagadásával önmagát rekesztette ki az irodalmi életből– e hibáknak is része volt abban, hogy közülük némelyek közeledése késedelmet szenvedett, hogy a kialakult és deklarált irodalmi egység a lehetségesnél szűkebb s önmagában sem kellően megalapozott volt.
A felelősség – sokban, legtöbbször túlnyomórészt – a dogmatizmust terheli. De a sematizmus problémája kapcsán jól éreztethető, hogy mindezt nem lehet pusztán erre az egy tényezőre visszavezetni.
Mindenekelőtt: irodalmunk új helyzetének kialakítása, új lehetőségeinek valóraváltása a marxista-leninista világnézet elsajátításának függvénye volt. Nem akármilyen, hanem megkülönböztetett történelmi követelmény volt ez. A polgári forradalmak s már kialakult tőkés gazdasághoz általában "utólag" igazították a társadalmi viszonyokat, a munkásosztály viszont a hatalom megragadásával csupán elkezdi a szocialista gazdaság s ennek alapján az új társadalom szervezését. A spontán és utólagos társadalmi tudatot a szocialista forradalom esetében tudatos és előzetes társadalomszemlélet váltja fel, ami egyben az új viszonyokban való aktív eligazodásnak is feltétele. Ez a döntő világnézeti követelmény nálunk egy történelmi okokból viszonylagosan is felkészületlen irodalmi tudattal találkozott 1949-ben. S a távolságot az is növelte, hogy a forradalmi átalakulás kedvező körülmények közt, viszonylag kis megrázkódtatással ment végbe. A lelkesítő, gyors siker segítette az irodalom szocialista bázisának növekedését, de azzal is együttjárt, hogy a szocializmussal való azonosulás sokaknál intenzív élmények híján, inkább csak a dialektikus és történelmi materializmus felszínes megértését és elfogadását jelentette. Ha ezt az első években a párt sikeres politikájának őszinte és lelkes helyeslése kísérte is – igazi, mély, valóban elsajátított meggyőződéssé még nem érlelődhetett. Néhány esztendő vagy éppen hónap alatt nem válhatott az alkotói személyiség olyan tulajdonává, amely biztosította volna önkifejezésnek és ábrázolásnak, eszmének és valóságnak, szándéknak és eredménynek – az esztétikai harmóniához pedig elengedhetetlen egységét. A személyi kultusz és dogmatizmus hibái ezt az eleve adott történelmi ellentmondást tartósították és mélyítették el. A voluntarista módon értelmezett új ábrázolásának, a napi politika közvetlen és általános szolgálatának igénye, a türelmetlen és művészetellenes témakultusz hovatovább a gazdasági-politikai vezetés hibáinak leplezését és illuziós helyesbítését várta el az irodalomtól. Mindez a világnézeti kiforratlansággal együtt egy irányba és közös okként hatott. A két ok egymást támogatva hozta létre egyfelől az elméleti látás, az előrefogalmazott igény – másfelől a valóság, az élmény harmóniájának azt a megbomlását, a deduktív szemléletnek azt a művészi uralmát, amely az ötvenes évek első felének sematizmusát jellemezte.
A párt művelődéspolitikája a II. Kongresszuson (1951) és az Írószövetség I. Kongresszusán (1951) felvetette a sematizmus ellen a harcot, s helyesen foglalt állást, mikor a feloldást a marxista-leninista világnézet és az élettapasztalat 1016egységében, szembeállításuk elutasításában jelölte meg, s jelszóvá tette, hogy az író "a nép problémáit, az államvezetés problémáit ne csak felülről, hanem alulról is lássa". Amikor azonban a sematizmus gyökereinek feltárása, az ellene való eszmei harc hangsúlyozására került sor – tulajdonképpen 1952 végén, az Előadói Iroda vitáján –, akkorra már a gazdaságipolitikai vezetés hibái, a párt és a tömegek közti kapcsolat lazulása az irodalomban is kezdett tükröződni – nemegyszer az újjáéledő polgári hangulatoknak a jegyében vagy a nem kiküzdött világnézet bizonytalanná váló talaján. Jelentkezett az "ellensematizmus", hangot kapott a lírai vitában az "őszinteség"-elmélet, kezdett teret nyerni a vívódás, a kétely, az ingadozás idealizálása; az irodalmi életben érvényesültek a származás szerinti csoportosulások klikkelfogultságai stb.
A művelődéspolitika ilyen körülmények közt helyesen a két főveszély, a sematizmus és az öncélú irodalom ellen hirdetett kétfrontos harcot, amelyet azonban nem lehetett következetesen megvívni, mert a művelődéspolitika az ideológiai készületlenség, az életismeret hiánya mellett nem tárta fel a sematizmusnak a dogmatikus hibákkal kapcsolatos összetevőjét, s így ürügyet adott a sematizmus és szocialista realizmus azonosítására. A dogmatikus hibák elleni harc elmulasztása a jobboldali, polgári, szocializmus ellenes tendenciák leküzdését is gátolta, mert az irodalmi öncélúság kategóriájába ("mélabú, a nehézségek túlbecsülése, megijedés, a sikerek helyett a nehézségek eltúlzása, a pánikhangulat") sorolta be az objektíve megromlott helyzet érthető következményeit is. Ekkor kezdődött meg az irodalmi életben a szektás dogmatikus és a kispolgári jobboldali torzításoknak az az egymást kölcsönösen aktivizáló kötélhúzása, amelynek kilengései fokozódtak, s amelynek tragikuma abban volt, hogy mind a jobb, mind a baloldali hibák tényleges kiküszöbölését lehetetlenné tette.
Lényegében már emiatt a kiegyensúlyozatlanság miatt járt felemás eredménnyel a Felelet-vita is. A Felelet II. kötetében a főhősnek a párttól való mesterséges távoltartása, moralizálása, az osztályharc ábrázolásának háttérbe szorítása – ami a szerkezeti kettősségnek is oka – vitatható problémái a regénynek. De e hibák ellen hitelesen nem lehetett fellépni olyan atmoszférában, amelyet magát is a párt és tömegek közti kapcsolat lazulása, szektás vonások, az osztályharc egyes területeken való túlhajtása jellemzett. Ennek az ellentmondásnak formális, szubjektivista áthidalása vezetett oda, hogy a Felelet – felszabadulás utáni regényirodalmunk egyik legjelesebb alkotása – az ideológiai és művészi tévedések példa-regényévé, hibáinak bírálata megbélyegzéssé vált.
Mégis, a súlyos tehertételek ellenére, azokkal egyetemben, irodalmunk a történelmi fejlődés magasabb szintjére lépett s a maradandó alkotások emelkedő vonulatával szervesen kapcsolta össze múltjával jelenét. A fordulat évétől a marxista leninista világnézettől áthatott értékelés, maradandó művek olyan sora született, amely vitathatatlanná teszi az irodalmi folyamatban végbement változás minőségi jellegét. A korszak legjobb alkotásai bizonyítják, hogy az új történelmi helyzetben a magyar irodalom elsősorban a szocialista hagyományokat folytatta, a szocialista realizmus nemzetközi áramához kapcsolódott és egységének mértékét már ekkor teljes joggal a szocialista realizmus igénye, gyakorlatának vállalása szabta meg. Irodalmunk 1017azóta messze továbbjutott, de az akkor választott utat járja ma is. Története mindig számon fogja tartani az új esztétikum feltörését bizonyító műveket.
