A Tanácsköztársaság nehézségei; visszhangja az irodalmi életben
A Tanácsköztársaság nehézségei; visszhangja az irodalmi életben
Közismert tény, hogy a proletárdiktatúra utolsó két hónapjában kevesebb írás jelent meg, mint a korábbiakban. Különösen a volt polgári írócsoporthoz tartozó írók közül "hallgattak el" többen. Milyen körülmények okozták ezt? Mindenekelőtt a súlyos papírhiány, ami az ellenséges blokád következtében állt elő. Részben emiatt, részben politikai okokból a volt polgári napilapok, melyekbe az írók nagy többsége írt a Tanácsköztársaság első hónapjaiban (Világ, Pesti Hirlap, Magyarország, Pesti Napló stb.) nem jelennek meg többé, s megszűnik jónéhány folyóirat is. A tervezett új irodalmi folyóiratok – az egyiket Osvát Ernő, a másikat Bölöni György szerkesztette volna – viszont még nem indultak meg. Nyilvánvaló, hogy a megmaradt lapok, irodalmi és kulturális folyóiratok, mint például a Nyugat, a Ma, az Érdekes Ujság, a szocialista szellemben átalakított Uj Idők vagy a Barta Lajos szerkesztésében megindult Emberiség nem tudták rögtön pótolni a megjelenési lehetőségek így támadt hiányát.
De voltak ennek elvi okai is. Az írók nagy részét a proletárforradalom felemelő ereje magával sodorta, de nem minden írónál volt ez az állásfoglalás egyértelmű, fenntartás nélküli elfogadása az új világrendnek. Minden forradalmi változástól az emberek saját vágyképeik megvalósítását várják, így voltak ezzel 1919-ben az írók is. Sokukat elsősorban a Tanácsköztársaság függetlenségi küzdelme állította érzelmileg az új rend mellé, és közrejátszott az is, hogy polgárháború nélkül győzött a proletárforradalom. Emellett az imperialista háborúért felelős úri osztályok meggyűlölése és a világforradalom várása, sőt elkerülhetetlenségének tudata, amiben az emberiségnek a véres háborúból való felemelkedését, öneszmélését látták az írók, lélektanilag is elősegítette csatlakozásukat a Tanácsköztársasághoz. Tudatukban és érzelmileg is elfogadták a szocializmust, de a szocializmus tudományos világnézete 527még kevéssé volt ismert előttük. Mindebből következett, hogy amikor az osztályharc élesedett, és a Tanácsköztársaság fokozatosan terrort kényszerült alkalmazni az ellenforradalmi burzsoázia letörésére, egyes polgári írók értetlenül álltak e jelenség előtt és visszahúzódtak, mint például a pacifista Babits Mihály. Mások az ellenséges blokádból származó gazdasági nehézségek, a közellátási zavarok, és a kispolgárságot sértő, egyes túlzó intézkedések láttán húzódtak vissza a közvetlen cselekvéstől. Általánosabb megtorpanást okozott az imperialista támadások fokozódása és a fronthelyzet rosszabbodása a proletárdiktatúra utolsó hónapjaiban, valamint az annyira várt világforradalom elmaradása, s az a körülmény, hogy Szovjet-Oroszország maga is élet-halálharcot vívott ebben az időben s nem állt módjában katonailag a Magyar Tanácsköztársaság segítségére sietni. Több írót a proletárdiktatúra elkövetett hibái késztettek tépelődésre, így Móricz Zsigmondot az elmaradt földosztás. Mindehhez hozzájárult egyes szektás hangoskodók indokolatlan támadása is a a polgári oldalról érkező írók ellen. Tóth Árpád nyilvánvalóan ilyen támadás hatására zárkózott magába. Együttesen ezek az okok erdeményezték egyes polgári írók befelé fordulását, töprengését s némelyikük időleges elhallgatását. De mindez csak átmeneti jelenség volt. Ha az imperialista túlerő támadása katonailag meg nem dönti a Magyar Tanácsköztársaságot, a kommunistáknak lehetőségük nyílt volna hibáik kijavítására, legyűrték volna belső nehézségeiket, és az írók zöme továbbra is segítette volna őket az új világ építésében. Hogy mennyire nem igazi elhallgatásról vagy szembenállásról van szó az írók zöménél, bizonyítja a Tanácsköztársaság utolsó két hónapjának sokoldalú, gazdag irodalmi termése is. De bizonyítja az is, hogy 1919. július 10-e és augusztus l-e között, tehát az utolsó húsz napban több mint 155 ezer koronát fizettek ki részben akkor írt, de a bukás miatt már meg nem jelenhetett, részben tervezett és készülő művekért az íróknak.
