A bontakozó új irodalom fő vonásai
A bontakozó új irodalom fő vonásai
Mindezek a helyes kulturális és irodalompolitikai intézkedések hozzájárultak ahhoz, hogy bár a Tanácsköztársaság alig négy és fél hónapig állott csak fenn, e rövid idő alatt is fordulatot jelző változások mentek végbe irodalmunkban, és egy minőségében új, szocialista irodalom kezdett kibontakozni. Az írók különböző csoportjai természetszerűleg más-más módon közelítettek a szocialista eszmeiségű és nagy fontosságú irodalom megalkotásához, melynek során a szocialista realizmus néhány alapvető elemét munkálták ki. Mindenekelőtt kialakult a Tanácsköztársaság idején a haladó írók között a szocialista írói magatartás; a társadalmi fejlődés tudatos szolgálatának vállalása a proletárforradalomban és a szocialista társadalom építése során, s ez lényegében a szocialista realizmus alapvető eleme. "Nem nézhetjük a történelmi távlat csúcsáról a dolgok folyását. Nekünk gondolattal, tettel, akarattal, a vér, az idegek tüzével és cselekvőképességével bele kell magunkat vetni a küzdelembe…" – írta Barta Lajos (Lenin tanít), s ez nem csupán az ő magatartását magyarázza meg, de írók egész széles körének állásfoglalását is. A feladatok e tudatos vállalása csendül ki Móricz Zsigmond somogyi riportjaiból, agitatív erejű publicisztikai cikkeiből (Tőke, A szentjakabi iskola). Ez forrósítja fel Juhász Gyula Gorkij üzenetére reagáló írásának sorait. Írásművek egész sora teszi magáévá a társadalmi fejlődés, a szocializmus tudatos vállalásának gondolatát, elvetve az individualizmust, a l'art pour l'art esztétikáját. Elméletileg Nagy Lajos fogalmazta meg a legvilágosabban a világszemlélet, az írók tudatos állásfoglalásának szükségességét (Világszemlélet az irodalomban).
A szocialista társadalmi fejlődés tudatos vállalásának egyik következménye, hogy a Tanácsköztársaság irodalmában szinte általánossá válik a múlt osztályharcos szemlélete és az élet új jelenségei iránti fogékonyság. Az új élet egyes jelenségeinek ábrázolása elsősorban a líra, a karcolat, a rövid jelenet, az irodalmi riport és publicisztika műfajaiban indult meg.
A haladó írók legszélesebb egysége a bűnös múlttal, a régi világ egész rendjével – társadalomszemléletével, erkölcsi felfogásával stb. – szembefordulva bontakozott ki, de legtöbben az új élet ábrázolásának igényét is hangoztatták. "Dózsa György szellemét kell megidéznünk; az iskolai padból tisztelt nagy nevek viselőit kell mezítelenül látnunk a piacon" – fogalmazza meg például Krúdy Gyula az írók egyik fontos feladataként a történelmi igazság szellemében fogant művek írását (Új történelmet kell írni), ám ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy új regényhősökkel kell felváltani a régieket az irodalmi ábrázolásban (Régi és új regényhősök); színes riportkönyvet 523ír a Fejér megyei termelőszövetkezetekről (Fehérvári könyv) s a Margitszigetet a proletárforradalom napjaiban elfoglaló boldog gyermekseregről (Szegény gyerekek a Szigeten). Kosztolányi Dezső a proletárgyerekek múltbeli szenvedéseit megható színekkel festő karcolatával egyidőben (Csúnya Mariska – Szép Mariska) a proletárdiktatúra megújuló színházáról és új közönségéről ír (Az új színház, Nevek nélkül). Bródy Sándor a régi világot bíráló önéletrajzi naplórészlet után megírja az Orgonavirág című egyfelvonásost, Barta Lajos Forradalom című jelenetét A sötét ház szomszédságában, Nagy Lajos Az úr haragja című novelláját a Kétkedő polgártárssal egy időszakban írja. Móricz Zsigmond Dózsa Györgyről készül regényt írni, s a közismert somogyi riportsorozatán túl (A somogymegyei földmíves szövetkezetek) regénytervet is dédelget magában a somogyi termelőszövetkezetekről. S kiszélesíthetjük példatárunkat olyan prózaírókkal, mint Szini Gyula, Szép Ernő, Nagy Endre és mások. Még Szomaházy István is úgy írta meg a régi úri világot kigúnyoló novelláját, hogy a proletárdiktatúrában új életet kezdő kispolgári rétegek emberi felemelkedésére is céloz benne (Az elakadt vonat).
Ugyanezt a jelenséget látjuk a Tanácsköztársaság költészetében is. Tóth Árpád a proletárforradalom mellett lelkesítve szimbolikus képsorba foglalja a tőkés kizsákmányolás embertelenségét is (Az új Isten képére gondoljunk: a tőke csápjai "feltörték finom | Velőért a költő zengő agyát"). Juhász Gyula nemcsak a régi világ bűneit ostorozza, de a franciák által megszállt, a Tanácsköztársaságtól elszakított Szegeden megírja szép vallomását a proletariátus mellett (A Munkásotthon homlokára). A múltat osztályharcos szemlélettel elítélő költemények szomszédságában költők egész sora szól az új élet küzdelmeiről, gondjairól és boldogságáról, és sok szenvedélyes hangú költemény izgat, mozgósít a Tanácsköztársaságot megtámadó imperialisták elleni honvédő harcra. Komját Aladár a forradalmat győzelemre vezető kommunisták képét mintázza meg költeményeiben. Kassák Lajos az ifjúmunkások lelkesedését örökíti meg Boldog köszöntés című versében. Meleg líraisággal zeng az új életről Somlyó Zoltán (Bölcsődal). Oláh Gábor, Lányi Sarolta, Barta Sándor, Kahána Mózes, Farkas Antal, Várnai Zseni, Peterdi Andor és sok más költő ír a proletárforradalom célkitűzéseinek tudatos szolgálatában.
Eszmei újszerűsége mellett bizonyos mértékig stilárisan is létrehozott sajátosan új színeket a Tanácsköztársaság irodalma. Elsősorban az akkor keletkezett írások érzelmi telítettségében, forradalmi pátoszában érzékelhető ez, ami irodalmunkban 1848–49-hez hasonlatos gazdag líraiságot, romantikus szárnyalást teremtett. Talán éppen az írók lelki átalakulásából következik, hogy szinte mindegyiküknél megfigyelhető a kitárulkozás vágya, s bizonyára ez eredményezi, hogy a kimondottan expresszionista-aktivista írócsoporton túl számos más írónál is találunk ekkor expresszionista stíluselemeket. Emellett az a körülmény, hogy a népet érdeklő kérdések kerültek az irodalmi ábrázolás középpontjába, a művészi kifejezésmód bizonyosfokú letisztulásához is vezetett, folytatva és továbbfejlesztve a háború alatt megindult ilyen irányú írói kezdeményezéseket. Nem az írói stílus nivellálódásáról, az egyéni hangütés valamiféle közös formába kényszerüléséről van szó, ellenkezőleg: az egyéni stílus még színesebbé válik azáltal, hogy az állásfoglalás szenvedélye párosul mellé. Elég, ha Móricz Zsigmond vagy Krúdy Gyula ekkor keletkezett prózájára, Tóth Árpád vagy Juhász Gyula költeményeire utalunk. Móricz 524Zsigmond írásaiban például a mindig is jelenlevő romantikus elemek, hőseinek naggyánövesztése stb. sokkal konkrétabb, valószerűbb, amikor az életben is nagy hősi tettek születnek, s ezeket gazdagítja a maga romantikus színeivel.
A megteremtendő új irodalom sajátságos vonásait vizsgálva, egész sor elképzelés és meghatározás született a Tanácsköztársaság idején. Olyan elképzelések születtek, hogy az irodalom egésze sokkal dinamikusabb lesz a korábbinál, hiszen a forradalmi változások megörökítése ezt automatikusan hozza magával. Általánosságban a monumentalitás irányába gondolták kibontakoztatni az irodalmat, s különösen a drámairodalmat; ezáltal akarták érzékletesebbé tenni a cselekvő tömegek erejét, megjeleníteni a néptömegekben rejlő életerőt. A forradalmi mozgást kifejező dinamika és elképzeléseikban a tömegerőt jelentő monumentalitás mellé harmadik vonásnak a felfokozott pátosz igénylése került, mint az új irodalmi megformálás alapvető sajátossága. Az új művészet "centrális élményének" a töretlen életérzést fogták fel, vagyis az én és a világ, az ember és a természet egységének, egybeolvadásának élményét. Ez az egybeolvadás a mindenséggel adja meg az egyénnek az egyéni lét korlátain túli kiteljesedés érzetét, más szóval: az osztálynélküli társadalmat megvalósító embernek – hiszen naivul ezt a célt hamar elérhetőnek hitték 1919 írói – most már a természet legyőzése az élet célja, már nem az arasznyi emberi lét problémáival vívódik, hanem az egész kozmosz valóságával. Ebből az elképzelésükből adódott, hogy a legkülönbözőbb irányzathoz tartozó írók szinte egyértelműen úgy képzelték el, az irodalom a kommunista társadalomban fokozatosan elveszti bizonyos kialakult sajátosságait, elsősorban a tragédiát a drámában, a tragikus mozzanatokat a lírában és epikában, s az új – a szocialista – dráma, líra vagy epika az emberek közötti harmonikus életviszonyokon épülve, egyrészt az ember és természet konfliktusait állítja majd az ábrázolás középpontjába, másrészt az irodalom lélekrajza kifinomult lélekelemzéssé mélyül. Meglepő rokonvonásokat találunk ebből a szempontból például az aktivista Barta Sándor és az impresszionista Kosztolányi Dezső, a kritikus Schöpflin Aladár vagy az irodalmi életben irányító szerepet vállaló Balázs Béla ekkori nézeteiben.
A Tanácsköztársaság irodalmának egyik további fontos vonása, hogy kiszélesült a forradalmi szocialista írók csoportja: a proletárforradalom magasztos eszméi és hősi küzdelmei jónéhány olyan írót edzettek kommunistává, akik korábban a haladó polgári irodalom táborához tartoztak – mint például Balázs Bélát, Barta Lajost, Gábor Andort, Illés Bélát és Nagy Lajost. Ugyanakkor a már korábban forradalmi szocialista írók, mint Komját Aladár vagy Lengyel József – éppen Kassák aktivista körével vitatkozva – eszmeileg magasabb szintre emelkedtek. A haladó polgári írók legjobbjai közül néhányan – Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Tóth Árpád és mások – a proletárdiktatúra egyik-másik szakaszában átmenetileg egészen közel kerültek a forradalmi szocialista írók eszmevilágához, ami a Tanácsköztársaság fennmaradása esetén nyilván tartóssá vált volna. Igaz, ők még csak ismerkedtek, "barátkoztak" a szocializmus eszméivel, de a történelem vaslogikáját követve ráébredtek egy új, emberségesebb világ – a szocialista társadalom – felépítésének nagy lehetőségére s tudatosan vállalták írói szolgálatát.
