Molnár Ferenc (1878 Budapest - 1952 New York)
476Molnár Ferenc (1878 Budapest - 1952 New York)
Egyetemi tanulmányait Genfben és Budapesten végezte, de sohasem lett jogász, hanem belépett a Budapesti Napló szerkesztőségébe. Dolgozott A Hétbe, az Új Időkbe, a Pesti Hirlap munkatársa, később csak a színmű- és regényírásnak él, drámáival világsikert arat. A húszas évektől kezdve egyre többet van külföldön, a fasizmus elől menekülve hagyja el végleg hazáját, s Amerikában, New-Yorkban telepedik le.
Molnár az első író, aki mindkét lábával a modern világvárossá fejlődő század eleji Budapest talaján áll. Vállalja a várost, annak az írója akar lenni. Az újságíró krónikás pontosságával ismeri a város életét, az éhes nagyváros megannyi jellemző alakját: a zsaroló újságírókat, a bürokrata kishivatalnokokat, a panamázó politikusokat, a ligeti kikiáltókat és hintáslegényeket, a széntolvajokat éppen úgy, mint a lipótvárosi zsúrok közönségét, a kávéházi széplelkeket és a semmirekellő szépfiúkat. Fiatalkori publicisztikai írásai, tollrajzai kitűnő pillanatfelvételek a század eleji magyar "bábelről", s nagy elismeréssel, irodalmi értékként fogadja a kritika és az olvasóközönség egyaránt. Ady Endre is szeretettel ír róla. Varázsos, nagyszerű embernek nevezi, akiben nyolcvan író lakik. "Szerencséjével nem játszik haragszomrádot, szereti a jó, nyomorúságtalan, pénzes életet, de egy új Goethe példájával szeretne szolgálni a világnak. Minden megkapott sikert és minden el nem árult hitvallást szeretne összeházasítani, pénzzel, tapssal együtt-tartani a legkényesebb elismerést s talán-talán a kinevetett irodalomtörténetét."
A kialakuló, egyre nagyobb fogyasztóvá váló üzletszínházak nyomban a pénz, a taps és a siker irányába lökték, a kor polgári színházi közízlése nem kedvezett az irodalmi igényességnek. A polgárságnak a könnyű siker volt az eszményképe a színházban is, nemcsak az életben.
Molnár Ferenc így annak a budapesti polgárságnak az írója lett, amely megkésve jutott vezető szerephez, s a forradalmasodó munkásosztály mozgalmaiban már nagyobb veszedelmet látott, mint a feudalizmus maradványaiban. Ez a pesti polgárság mint olvasó és színházi közönség megkívánt valami specifikusan pesti-polgári irodalmat, figurákat (a Liliom kulisszái ebből a megkívánt pesti specifikumból álltak össze), s nem nyugtalanító élményeket akart a színházban, hanem megnyugtató történeteket, s csak a lényeges kérdéseket kikerülő csúfolódást tudta elviselni. Ezt ismerte fel kiváló érzékkel Molnár Ferenc s ennek szolgálatába állította írói tehetségét. S ennek köszönheti sikerét.
Molnár Ferenc világsikerét két dolog indokolja. Magyarul újnak hatott, a nyugati közönség viszont a konvencionális és kiélt naturalista színpadra feltálalt ötleteknek tapsolt (mint a mennybemenő városligeti vagány, az ördög képében megjelenő asszonykísértés), mert ezek az ötletek úgy csiklandozták, hogy közben nem zavarták, s nem zökkentették ki megszokott élmény-formáiból. Molnár a képtelennek dramaturgiai elvvé való emelésével valóban megújíthatta volna a színpadot, ha a képtelen nem tér vissza nála minduntalan az elfogadhatóba, a megszokottba, hanem jelenetről jelenetre lehetetlenebbé válik a helyzet, mint Pirandello drámáiban.
A világsiker okát nem elég abban keresnünk, hogy darabjain "idegen 477nyelvre lefordítva bajosan lehet észrevenni a magyar eredetet" (Schöpflin). A világsikernek sokkal mélyebb társadalmi okai vannak. Molnár Ferenc minden kortársánál jobban észrevette, hogy mi kell a nagy üzleti fogyasztóvá váló színházaknak. Az objektív társadalmi lét problémáitól mindinkább elidegenedő, arisztokratikus színezetet öltő polgári entellektüel világnézetét, a magasabb körök ízlését tömegárucikké változtatta. "Molnár nagy ösztönös felfedezése – írja a 100% cikkírója – hogy az 'arisztokrata' érzelmű esztéta és a vizesnyolcas alapjában véve egyformán éreznek. Ez Molnár világsikerének titka. Ő nemcsak a modern technika mindenkor legújabb vívmányait volt képes színműveiben alkalmazni, hanem a modern, az exkluzív, az arisztokrata, az esztéta irodalom mindenkor legújabb és 'legmélyebb' értékét is színpadi trükkök formájában piacra vinni. És mivel Molnár ezt nemcsak ügyeskedésből gyakorolja, hanem meggyőződésből, világnézetből, mert csakugyan egynek látja a polgári osztályt az esztétától a vizesnyolcasig, jobban is tudja ezt csinálni, mint legtöbb kollégája."
Szerkesztőségek, kávéházak újságíró bohém törzsasztalaitól jött az irodalomba. Ott szerzett barátait, kapcsolatait végig megtartotta, még akkor is, amikor már bankvezérekkel, gyárosokkal, mágnásokkal, arisztokratákkal parolázott. Ez a két világ, s a színházak festett kulisszavilága szolgáltatja témáit, műveinek atmoszféráját s gondolati anyagát is. Korai művei a Magdolna (1898). Csókok éjszakája (1899) és Az éhes város (1900) a pesti kisemberek rajzát adják. De oly feltűnést keltő metsző okossága, gunyoros kedve, leleplező hajlama már ekkor is sokszor cinizmusba, kiábrándultságba fordul, és a városi kisemberek, a gyerekek bajain, mindennapi életén elérzékenyülő embersége gyakran szentimentalizmusba vált át. Az emberszólás, a pesti okosság terméke egyik korai regénye, Az éhes város (1900), amely a század eleji Pest leleplezésének készült, valójában azonban eléggé felületes odamondogatás a pesti társadalom sznobságáról, pénzéhségéről: lényegében nagyra méretezett pletyka-regény. Élesebbek, lényegre tapintóbbak, merészebbek apró karcolatai, humoros jelenetei (főleg a Ma, Tegnap, Tegnapelőtt, 1911; Hétágú síp, 1911; Ismerősök, 1917 című kötetekben). Társadalombírálata, politikai tudatossága azonban nem megy túl a polgári liberalizmuson, ebből a nézőpontból, lényegében a "pesti polgár" szemszögéből bírálja a főváros társadalmi életének visszásságait.
Érzelmesebb mondanivalóit elsősorban kisgyerekekről szóló írásai, elsőnek a Józsi című humoreszk-gyűjtemény (1902) hordozza; a társadalmi mondanivaló itt is elég sekély. Józsi és a viceházmester fia beszélget a Józsi és a szegénysorsú fiú című humoreszkjében. Józsi verklin játszik, a vice fia is szeretne, de Józsi nem adja játékát s nem érti, miért nincs ruhája, cipője, verklije a szegény fiúnak, aki játék helyett az Esti Újságot árulja. Végül is Józsi egy kicsit odaadja a verklit, a szegény fiú meg engedi őt újságot árulni. Tetszik neki a rikkancsság, ahogy kiabálhatja, hogy "Estiusság", neki ez "nagyszerű hecc", – s "Ragyogó pillantással néz a szegény fiú szemébe:… Te . . én úgy szeretnék szegény lenni…" Olcsó szentimentalizmus keveredik itt a gyermekromantikával.
A Gyerekek (1906) című gyűjtemény néhány kis darabja, mint a Gitt-egylet és a Két krajcár füge emberségében, gyermekarcképeiben már legnagyobb s legmaradandóbb műve, a Pál-utcai fiúk (1907) gyémántjai fénylenek. 478A pesti életet ismerő gúnyolódó kedve, érzelmessége és elbeszélő módszere szerencsés egyensúlyt alkot benne, a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb ifjúsági regénye. A kamaszkor lélektanának alapos megfigyeléséről tanúskodik, kitűnően mozgatja gyermekalakjait, s a gyermekháborúban, a grund szeretetében szimbolikusan benne van a hazaszeretet lélektani magyarázata is.
A fiatal Molnár Ferenc kétségtelenül ügyes író; újságíróstílusból fejlesztett írói eszközeivel, csattanóival, jól szerkesztett történeteivel hatásossá tudja tenni írásait, habár szentimentalizmusa gyakran szét is feszíti egy-egy műve keretét. Prózai alkotásai a színpadi Molnár Ferenc előhírnökei. Színpadra termett író, dialógusokban gondolkodik. Humoreszkjeit, tollrajzait is szinte végig dialógusokban írja.
Első színdarabjai, A doktor úr (Vígszínház, 1902) meg a Józsi (Vígszínház, 1904) bohózatok, Molnár a francia bohózatok felületi izgalmát vegyíti pesti bemondásokkal. A színpadi Józsi éppen úgy "disznólkodni" akar, mint a humoreszk gyermekhőse, Puzsér mester pedig a józsefvárosi nyárspolgári szentimentalizmus és humor vegyületét éppen úgy magán hordozza, mint Bisson vagy Henri Bernstein figuráinak bohózatos jegyeit.
A világsikert Az ördög (Vígszínház, 1907) és a Liliom (Vígszínház, 1909) hozza meg a szerzőnek. Az ördög igazi impresszionista dráma: a pillanatnyi benyomások hangulatreflexeibál szövi össze a dráma szövetét, s a szövetben a domináló minta az érzéki szerelem. Az ördögben a kommerszializált freudizmust éppen úgy megtaláljuk, mint a francia darabok erotikáját – s az impresszionista drámák egyik fontos vonását: a szimbolista motívumokhoz való vonzódást. Az ördög figurája az asszonyt kísértő erotikus vágyakozást jelképezné, a felcsillantott írói és főleg drámai lehetőségek megvalósítása nélkül. Az ördög sikerét nem a felvillantott művészi eszme vagy a megvalósított művészi kompozíció biztosította, hanem a jól elhelyezett, szellemesen pikáns bemondások aratták a tapsokat.
Molnár leghíresebb darabja a Liliom.
Molnárnak volt egy hatásos ötlete – írja Illés Endre – a durva ember egyszer jót akar tenni s abból is rossz lesz. A nyomorult kiscselédeken élősködő ligeti csavargó tizenhat évvel halála után visszatérhet egy órára a földre, hogy megsimogathassa gyerekét. De ahelyett, hogy megsimogatná, maga sem tudja hogyan, ráüt a kezére.
A Liliom úgy kezdődik, mint egy környezetéhez alkalmazkodni nem tudó ember naturalista portréja, s bár Molnár Ferenc stílust és szemléletet akar váltani, erre voltaképpen képtelen, mert nem győzi a témát költészettel. Így a kitűnő ötletet, Liliom mennybemenetelét nem tudja íróilag megoldani, mert a stilizált történetet életutánzó sablonokkal tölti meg.
Molnár most már életre szóló barátságot köt a sikerrel. A testőr (Vígszínház, 1910) szintén világsiker. Ötletes, jól poentírozott darab, Molnár néhány értelmezője egyenesen Pirandello előfutárát látja benne. A valóság és a látszat, az ember és felvett szerepe, a játék és valóság egybemosódása valóban pirandellói probléma. S ezek a motívumok kétségtelenül fellelhetők Molnár egyikmásik művében ( a későbben írt Játék a kastélyban és az Előjáték Lear királyhoz című darabban is), de egészen más előjellel.
A testőr színésze is azért ölt magára szerepet, hogy megtudja az igazat. De Pirandello hősei az élet értelmét keresik, IV. Henrik minden szituációját 479élet és halál, erkölcs és igazság minden összefüggésében éli végig, viszont Molnár színésze csak szűk körben mozog, kis és önös igazságokra kíváncsi. A testőr konfliktusa és története mögött nem feszül az élet különböző jelenségeit, lényegét kiemelő filozófiai mondanivaló, Pirandellonál pedig mindig egy nagy művészi eszme nyer a kompozíció által konkrét külső formát. A színész úgy érzi, felesége nem szereti igazán, s valaki más után vágyakozik. Az előadások szünetében virágcsokorral lepi meg, egy testőrtiszt névjegyét küldi a virággal. Látszatként vidéki szereplésre indul, de otthon marad, s testőrtisztnek öltözve, hangját, gesztusait megváltoztatva akarja szerelemre bírni az asszonyt. A színész azonban éppen úgy megijed a játéktól, mint az író, mert mielőtt valami történhetett volna, leleplezi a játékot. S ezzel az igazi dráma, a valódi belső katarzis lehetőségét vágja el.
A világháború idején az előző műveiből ismert csinált szentimentalizmus letisztul, s az elesett sorsú emberekkel való őszinte együttérzés kap hangot. Egy ideig haditudósító, s a harctérről küldött írásai (Egy haditudósító emlékei, 1916) közül néhány, mint a przemysli visszavonulásról írott, a szörnyű pusztulás tragikumának, drámai atmoszférájának mesteri visszaadása, szűkszavúságában is igazi remeklés.
Társadalombírálata némi élesedéséről vall Az aruvimi erdő titka (1917), Az éhes város témájának új, harcosabb feldolgozása, a Széntolvajok (1918) című novellája pedig egész hangvételével jelzi már azt a szociális nyugtalanságot, amely a háború végén a magyar polgárságot is átjárja. Ott a forradalom előszele, ha nem is a megmutatott emberi sorsokban, összeütközésekben, hanem néhány közbeiktatott mondatban. "A dédunokám unokája majd mesél arról a nagy felujjongásról, ami lészen, ha felszabadulnak a lelkek mindama rengeteg súlyok alól, amiket a tulajdon szentsége rak a mi életünkre."
De a Széntolvajok sajnos csak intermezzo Molnár pályáján, a forradalmi mozgalmak veresége után végleg eltűnnek műveiből az ilyen témák, jelezve, hogy ezt csak a forradalmi konjunktúra hozta felszínre nála.
