Hevesi Sándor (1873 Nagykanizsa – 1939 Budapest)
Hevesi Sándor (1873 Nagykanizsa – 1939 Budapest)
Elméleti írásokkal tűnt fel. 1901-ben a Nemzeti Színház rendezője lett. A Thália Társaság egyik irányítója. A Népszínház, a Vígopera, majd az Opera főrendezője. 1922-től a Nemzeti Színház főrendezője, 1923-tól 1932-ig igazgatója. Ezután a Magyar Színházat igazgatja.
Hevesi Sándor a század első évtizedeinek legjelentősebb magyar színházi szakembere: rendező, színigazgató és drámaíró. Nagy műveltségével, célratörő tehetségével, kiváló ízlésével kiemelkedett kora átlagos színházi színvonalából, s a magyar színészetnek a századforduló európai áramlataiba való bekapcsolásával korszakos jelentőségre tett szert. Ezt a harcot nemcsak a híres Thália keretén belül folytatta, hanem elméleti, kritikai, publicisztikai írásaival, nem utolsósorban a Pesti Naplóba írt, a közönség ízlését befolyásoló, nevelő cikkeivel.
Otto Brahm és Reinhardt nyomdokain haladva, az ő tapasztalataikat felhasználva alakítja ki a maga színházi elképzeléseit és rendezői módszerét. Ifjúságának tudatot és művészi hitvallást formáló nagy élménye Ibsen, s ő juttatja színpadra Oscar Wilde és Bernard Shaw műveit; Shaw-nak korabeli kizárólagos magyar fordítója.
Színdarabjaiban gazdag dramaturgiai és színpadi ismeretét igyekszik érvényesíteni, de a drámaelmélet, a dramaturgiai szerkesztés tudósa sokszor megnehezítette az író munkáját. A dramaturg mérlegelő módszere szimplifikálta a vonalvezetést, s Hevesi különben sem rendelkezett igazi írói tehetséggel. A művelt, jótollú, tudós színházi szakember közepes színműveket írt.
Első drámái: Az apja fia, A szent szűz rózsája, A hadifogoly (Nemzeti Színház, 1914) a hatásos színpadi jeleneteknek s némi szentimentalizmusának köszönhetik sikerüket. Legismertebb színműve a Császár és komédiás (Nemzeti Színház, 1919) különös pályát futott be. Néhány héttel a proletárdiktatúra győzelme előtt mutatták be, a Tanácsköztársaság ideje alatt levették a műsorról, mert a kereszténység, a vallásos fanatizmus dicsőítését látták benne. A forradalom után többször felújították, évekig játszották, s a Hevesit ért jobboldali támadások idején került le a műsorról.
473Genesius, a mártír színész alakja, aki Krisztust gyalázó darabot írt Diocletianus császár parancsára, de megtér kereszténynek s a vértanúk boldogságával vállalja a kínpadot, Ribadeneira legendájától, Rotrou véres-borzalmas rémdrámájától Lope de Vegáig bejárja az európai irodalmat. Hevesit két okból is izgatta a téma. A megtérés csodájának drámája és a színésziélek problémája – ez a Császár és komédiás drámai problémája. "Az én darabomban a világ ura és a színész állanak egymással szemben" – írja Hevesi, de a darabnak nem Diocletianus császár és Genesius a két főalakja. Osvát Ernő szerint az a dráma fő hibája, hogy az író nem szándékozott konfliktust vinni a színpadra. A dráma lényege a második felvonásban, a keresztény rabszolgává lett antiochiai helytartó, Crispus és Genesius nagy dialógusában van elrejtve; a dráma legérdekesebb részei azok, ahol Hevesi a színészi játék és a színészi lélek dilemmáit ábrázolja.
