Szomory Dezső
Szomory Dezső
A korszak egyik legtehetségesebb és legjellegzetesebb drámaírója Szomory Dezső. Prózai írásokkal kezdi, s amikor első drámáját A nagyasszonyt (Vígszínház, 1910) bemutatják, már elmúlt negyven éves. A magyar impresszionista dráma legigényesebb művelője, széles, pompázó, nagy hatást keltő környezetrajzokat ad, kifinomult, szecessziósan túldíszített, szinte fülledt drámai nyelvet használ, s nemcsak jól játszható, jól mondható szerepeket ír, hanem a korszak egyik legjobb magyar emberábrázolója is. Társadalmi drámáiban, mint a Györgyike drága gyermekben (Vígszínház, 1912), a pesti polgárt bírálja, de a dzsentri oldaláról. Mégis, az ironikus hangú Györgyike drága gyermek a radikális polgári ifjúság kedvelt darabja lett, annak ellenére hogy belőle saját morális tartásának gyengeségét hallhatta ki. Szomory az úri erkölcs kérlelhetetlen, illúzió nélküli kritikáját adja, kitűnő dramaturgiai és valóságérzékkel viszi végig a konfliktust. Illúziómentes szemlélete teszi lehetővé, s talán ez biztosítja a kitűnő kifejletet, az önmagában is jó végjelenetet. A modern élet ijesztő bonyolultságát, az önmagát túlélő társadalom alattomos nyomását életélménnyé, életérzéssé növesztő művészek kifejezési eszközeit, az abszurdot, a groteszket és az ironikust drámaíróink közül Szomory olvasztja be először formavilágába. A Györgyike drága gyermek hősnője valósággal provokálja a különös helyzeteket, s az író a romantikus dráma hősi attitűdjeit az ijesztőt és a nevetségest ötvöző groteszk gesztusokká változtatja, az éles fordulatokat ironikusan elnyújtja, s ezáltal a megszokottól, a logikailag elképzelhetőtől eltérő abszurd fordulatokat hoz létre.
Ez a módszer eltér a korabeli szokványos megoldásoktól, az újromantika kísérleteként visszatérő romantikus befejezésektől, s éppen ironikus befejezésével, abszurditásában a polgári morál igazi lényegére figyelmeztető végkifejletével emelkedik a valóságábrázolás szintjére s válik irodalmunk társadalombíráló hagyományainak folytatójává.
Sajnos, Szomory sem maradt meg végig ezen az úton, későbbi társadalmi drámáiban, a két világháború között írt nagysikerű Takáts Aliceban már csak a bírálat külső formáját tartja meg, az iróniát cinizmussá változtatja, s a darabot már a fennálló renddel való kiegyezés szelleme hatja át.
Külön szakaszt jelentenek Szomory pályáján történelmi drámái. Bár híres Habsburg-drámáit (A nagyasszony, 1910; Mária Antónia 1913; II. József császár, 1918) alaposság, történeti pontosság jellemzi, mégis hiányzik belőlük a történelmi erők igazi összeütközése. De Szomoryt nem is ez érdekli: Habsburg-hőseiben a színes magánélet vonzza, a história ünnepnapjait ábrázolja. Mindezt rendkívül magas művészi szinten, különösen a II. Józsefben, melyben teljes pompájában áll ellőttünk Szomory különös, a magyar dráma korabeli művelőitől, fő irányától elütő egyéni, drámaírói művészete. Kosztolányi Szomory drámájáról írt kritikájában azt mondja, hogy II. József alakja 472minden drámai adottsága ellenére, nehezen fogható meg drámailag, minthogy magánélete alig van. "Egy óriási homlok, arc nélkül."
Szomory stilizáló nyelvművészete ebben a drámájában tündököl igazán, a lüktető dialógusok szárnyakat adnak a cselekménynek, ragyogó színpadhelyzetek váltják gyors iramban egymást. Itt minden szó hatása kiszámított, Szomory úgy ír, hogy íróasztalával szemközt ülve képzeli a közönséget, s a poéneket olyan színházi szakértelemmel helyezi el, hogy a hatás elmaradhatatlan.
A II. József színpadra termett, hatásosan inszcenált dráma. 1918-as bemutatója a Nemzeti Színházban a háborús bukásba rohanó ország utolsó fényes színházi sikere, a kitűnő szereplő gárda élén Odry Árpád és Pethes Imre tündököl, – a kritikusok: Schöpflin Aladár, Kosztolányi Dezső elismerő, magasztaló szavakkal illetik a művet és az előadást.
