Társadalomkritikai és filozófiai törekvések a század eleji drámában
Társadalomkritikai és filozófiai törekvések a század eleji drámában
A huszadik századi magyar dráma nagy lehetőségeit és elvetélését jelképezi Bródy Sándor drámaírói munkássága (l. a IV. kötetben). Drámái a polgári radikalizmus politikai fórumaivá váltak, de művészi erejük tehetsége alatt maradt, s így a magyar színpad ekkor még érintetlen attól a forradalomtól, 462amelyet Ady és Móricz, Bartók és Kodály jelentett az irodalomban és zenében.
Pedig igazi előfutár volt. Két út nyílott belőle: Móricz, sőt a harmincas években fellépő új drámaíró nemzedék, főleg Kodolányi János, Darvas József sem érthető meg nélküle, de Molnár Ferencnek is ő a kiindulási pontja. Bródy Sándor kezdeményei helyett Herczeg Ferenc a magyar dzsentri lassú alkalmazkodását fejezte ki Magyarország kapitalizálódásához, Molnár Ferenc műve viszont a polgár kiegyezését jelentette a dzsentri Magyarországgal. Ez a kompromisszum rányomta bélyegét a magyar dráma fejlődésére, s minden egészséges, az európai eszméket visszhangzó progressziós törekvésre.
A védekező magatartást kellett volna a kedvezőbb körülmények között utána jövő drámaíróknak a társadalmi és politikai progressziót támogató magatartássá változtatni, mint ahogy ezt tette Ady Endre a költészetben. De a polgári radikalizmus támadása drámairodalmunkban – még mielőtt kiépíthette volna hadállásait – megbukott. Ebben a helyzetben azután nem találhatott megfelelő akusztikára Földes Imre (1881–1958) két, jobbsorsra érdemes drámája, A császár katonái (1908) és a kispolgári nagyzolást leleplező A hivatalnok urak (1908). Így a magyar drámának a modern európai törekvésekkel lépést tartó, arra visszhangzó, a polgári társadalmi fejlődést leleplező, valóságábrázoló útja hosszú időre elzáródott. Ez az öncsonkító folyamat nemcsak drámairodalmunk egészét köti gúzsba, hanem egyéni tragédiák egész sorát eredményezi. Földes Imre Molnár sikerét megirigyelve, de a színpadrajutás egyedüli módját is választva, kommersz íróvá lesz, s társadalombíráló darabjainak eszméit megtagadva, eljut az Ifjabb Horváth Pálig, mindannak igazolásáig, amit fiatalkori darabjaiban elutasított.
Bródy szépen induló drámaírói pályája derékba tört. S ezt annál inkább sajnálhatjuk, mert Bródy színpadi sikere mutatja, milyen lehetőségeket tartogatott a polgári radikális szemléletű dráma mind a közönség nevelésére, mind színészetünk számára. Bródy ugyanis nemcsak harcos drámaíró volt, aki szószéknek tekintette a színpadot, hanem jól játszható szerepeket is írt: Varsányi Irén, a Vígszínház legkiválóbb színésznője A dada és A tanítónő címszerepeiben találta meg a maga egyéni, "varsányis" stílusát.
Bródy után nem egy írónk vállalja a társadalomkritikai mondanivalót. Számuk azonban egyre csökken, egyre kevesebben kapnak színpadot, egyre fagyosabb körülöttük a levegő. A Vígszínház magyar ciklusa több drámaírót szóhoz juttat, így jelennek meg színpadon a később több országban való hányódás után Bukarestben meghalt Fényes Samu (1863–1937) történelmi drámái, a Kuruc Féja Dávid (1902) és a Bacsányi (1903). A Kuruc Féja Dávid szemben áll a századforduló kuruc romantikájával, Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosának megszépítő, a múlttal a mát igazoló szemléletével, s a kuruc témával a millenniumi görögtűzben lankadó függetlenségi eszmét éleszti ugyanazzal a keserűséggel, és szenvedélyes indulattal, mint majd Ady kuruc versei. Figyelemre méltó drámája még a Mátyás (1919).
