Laczkó Géza (1884 Budapest - 1953 uo.) (FERENCZI LÁSZLÓ)
451Laczkó Géza (1884 Budapest - 1953 uo.)
(FERENCZI LÁSZLÓ)
(FERENCZI LÁSZLÓ)
1907-től fővárosi tanár. 1919-ben gimnáziumi igazgató, majd egyetemi tanár. Ezért az ellenforradalom felelősségre vonja és megfosztja állásától. Mint kiadóvállalati lektor a Kultúra-könyvtár kötetei elé írt magas színvonalú bevezetőket. Később a Pesti Napló és Az Est szerkesztője, 1940-től a Dante kiadó irodalmi vezetője, 1945 után a Szivárvány című hetilap szerkesztésében vesz részt. Különleges nyelvművészete nyilvánul meg francia prózafordításaiban; kiemelkedő teljesítménye Balzac Contes drolatiques-jának gazdag, fűszeres stílusú tolmácsolása.
Egész életpályájára meghatározó jelentőségű volt, hogy egy színésznő törvénytelen fiaként született s élte legérzékenyebb gyermek- és kamaszéveit. Gyermekkora, ifjúsága színházak tövében telt el, estéit gyerekkorától színházi előadásokon, de a színfalak mögött; öltözőkben töltötte; s ennek a környezetnek, ennek az életre szóló élménynek később érzékletes képét tudja adni. Ezt a helyzetet igyekszik később oly sokszor ellensúlyozni – pontosságával, aprólékosságával, életvitelének látszat-előkelőségével.
Egyetemi éveit az Eötvös-kollégiumban töltötte; széleskörű zenei, képzőművészeti ismereteket szerzett, a francia kultúra volt meghatározó élménye. Kuncz Aladár és Szabó Dezső lettek barátai; hosszú ideig ő is Szabó Dezső egyéniségének és gondolatainak hatása alatt állott, s csak lassan szabadult tőlük. Költőnek és nyelvésznek indult, egyetlen verseskönyve Solo solissimo címen 1907-ben jelent meg. A Nyugat első Ady-számába írt jellemzése Ady költői nyelvéről ma sem érdektelen. Elsősorban Osvát ösztönzésére fordult a próza felé; novelláinak és regényeinek gyakori lírai mondatai megőrizték a hajdani lírikust.
Laczkó Gézát, a regényírót két témakör foglalkoztatta: a magyar múlt és saját fiatalsága, ifjúkora. Évtizedekig írta önéletrajzi trilógiáját: az első kötet, a Noémi fia (1917) édesanyja – a könyvben Lányi Aranka – színészi pályafutásának kezdetét és Szillánghy Dénes földbirtokossal való szerelmét mondja el, majd fia, Dini, történetét követi, annak tízéves koráig. A második kötet, a Királyhágó (1938) Dini gimnazista és egyetemi élményeit beszéli el házasságáig s tanári kinevezéséig. A Noémi fia úttörő kísérlet a magyar irodalomban: az első önéletrajzi regény, amely egy író gyermekkorát – vidéki színésznő törvénytelen fia – örökíti meg. A kitűnően képzett, nyelvészhajlamú filológus azonban gyakran háttérbe szorította a művészt. Laczkó rendkívüli pontosságra törekedve kronológiai sorrendben írta meg Dini életének külső történetét, a teljesség igényével leltározta közvetlen környezetének tárgyait, nevezte meg vidéki vándorlásainak színhelyét; részletesen leírja Dini öltözködését, bőségesen felsorolja egy-egy ebéd vagy vacsora fogásait. Mindezzel valóban tud is atmoszférát teremteni; egy-egy öltönydarab leírása, egy megszólítás, egy-egy felidézett mondat segítségével élménnyé tudja tenni Dini és anyja, nagyanyja, törvénytelen apja kapcsolatát. De ugyanakkor Laczkó Géza nem kísérli meg a gyermekkor érzelemvilágának, a gyermek látásmódjának felidézését; a tárgyak pontos számbavétele, a környezet pontos rekonstruálása olykor fárasztóan pedánssá, kimódolttá is válik. A szereplők cselekedetei és az olykor öncélú leírások szétszakadnak: a filológus legyőzi az 452írót. A trilógia harmadik kötetének, a Szent Iván tüzének (1932) első része az első világháborút megelőző években játszódik, egy zárt lipótvárosi környezetben, amelyhez házassága és tanári kinevezése folytán Lányi Dini is tartozott. Megszokott életüket alakítja át az első világháború őket teljesen váratlanul érő kirobbanása, és ez a társaság a Tanácsköztársaság bukásáig fokozatosan felbomlik. Az eseményeket elsősorban Gábor Gyöngyi szemével látjuk, aki előbb a Lorántffy Zsuzsanna gimnáziumban Lányi Dénes magyar-francia szakos tanár tanítványa, később pedig társasági barátja, Gyöngyi fel-fellobbanó szerelmén rajzolja meg az író Lányi Dénes portréját, aki e társaságba Góth Bandit is bevezette, – és akinek franciaországi internáltságára is szó került e regényben.
A Szent Iván tüze a világháború utolsó éveinek, az októberi polgári forradalomnak, és a Tanácsköztársaságnak torzképpé fajuló, szinte pamfletszerű ábrázolása. Laczkó Géza, a robotba-fáradt újságíró a harmincas években az ellenforradalmi időszak középosztályának szemléletét, frázisait fogadta el.
A regényíró másik nagy témaköre a magvar múlt; a rejtőzködő filológus nyíltan színre lép történeti regényeiben.
A Német maszlag, török áfium, (1918), Rákóczi, (1955) ugyanis nemcsak a kor tárgyi valóságát akarja fényképszerű pontossággal visszaadni, hanem a nyelvét is rekonstruálni kívánja. Töredékben maradt nagy terjedelmű Rákóczi-regényében is az archaizálásnak sajátos formájára törekszik. Mindkettő hatalmas igényű kísérlet, az elsőben ritka egységes Zrínyi-képet láttat: a költő, a hadvezér és a politikai gondolkodó egységét; a másodikban pedig gazdagon illusztrálja a Rákóczi-korabeli Magyarország sajátos viszonyait a tudatos, szuverén fejedelem növekvő magányának ábrázolásán keresztül.
Laczkó Géza kritikusai általában Flaubert-t emlegetik, mint akinek módszere meghatározta művészi elképzeléseit. Keresztury Dezső idézi Laczkó szavait a flaubert-i módszer tiszteletéről, és ezt nem egy regényéből, illetve tanulmányából vett idézetekkel is kiegészíthetnénk. Laczkó azonban a flaubert-i módszer lényegét mind az elmúlt történelmi kor felidézését, mind a társadalmi regényeinek valóságtiszteletét illetően nem tudta magáévá tenni. Bár történeti regényeihez a francia író is könyvtárakat olvasott el, akárcsak Laczkó, a leírás nála – a szót a legtágabb értelmében véve – funkcionális, a szereplők élményanyagát és gondolatvilágát, egymáshoz való viszonyukat hivatott magyarázni és megvilágítani. Laczkónál azonban a leírás gyakran öncélúvá vált, olykor meg egy lírai hangvételű stílusromantika eszközévé, kivéve első novelláit (Porosz levél, Madame de Rothe halála), amelyeket Schöpflin joggal nevezett maupassant-iaknak. Novellái jelentős része azonban inkább pontos filológiai képzettséggel és rendszerrel megoldott feladatnak hat; színterek, jelmezek, szituációk hiteles felidézése sem tudja feledtetni szikárságukat.
A filológus-író Laczkó Géza írói erényei egy-egy esszéjében, kritikájában inkább érvényesülnek; az "apró tények" jellemző megidézése, az atmoszféra érzékeltetése elevenné, színessé tudja varázsolni tanulmányait.
