Szini Gyula (1876 Budapest – 1932 uo.) (VARGHA KÁLMÁN)
Szini Gyula (1876 Budapest – 1932 uo.)
(VARGHA KÁLMÁN)
(VARGHA KÁLMÁN)
Apja, Szini Károly, a szocialista tanok egyik első hazai terjesztője, Táncsics Mihály baráti köréhez tartozott. Szini Gyula jogot végzett Budapesten. Városi tisztviselőként kezdte, majd csakhamar a Pesti Napló szerkesztőségébe került. Később a Nyugat munkatársa, de neve már ott szerepel az előző haladó szemléletű folyóiratokban is. 1904-ben eljut Itáliába, és a következő évben Párizsba. Az utazáson kívül egy-egy színházi bemutató, érdekesebb tárlat jelent fénypontot eseménytelen életében. A Nyugat első nemzedéke még elődjét tisztelte benne, de élete vége felé elfeledték, anyagi helyzete is egyre romlott. A századforduló szimbolista és impresszionista irodalmának egyik első hazai közvetítője, de a húszas években már többnyire kisebb igényű, szórakoztató regények írásából élt.
Őt is Osvát fedezi fel, de szerepel már nemcsak A Hétben, hanem a Magyar Géniuszban, a Figyelőben, a Szerdában, a Politikai Hetiszemlében. Osvát Figyelőjében 1905-ben ő hívja fel a figyelmet Ady jelentőségére. A nyugati irodalom modern irányzatainak ő az egyik első közvetítője. Wilde lelkes híve, Dosztojevszkijről, Gerhart Hauptmannról, D'Annunzióról, Gorkijról tanulmányai jelennek meg, a kor divatos áramlatai közül elsősorban a szimbolisták: Baudelaire, Verlaine, Maeterlinck művészetéért lelkesedik, Rimbaud egyik első fordítója, a festők közül Cézanne ragadja meg, és nagy szeretettel ír a híres angol szecessziós illusztrátorról, Beardsleyről. A kor legújabb filozófiai 440áramlatai is érdeklik: Nietzschéről értekezést ír, foglalkozik Wilhelm Wundt és Werner Sombart műveivel is. Érdeklődési köréből világosan látható, hogy frissen rezonált mindarra, ami az induló Nyugat körében is visszhangot vált ki: szimbolizmus, Dosztojevszkij-kultusz, szecesszió, művészi öncélúság, nietzscheanizmus egyaránt visszhangra talált esszéiben. Tanulmányainak korai dátumai figyelmeztetnek bennünket arra, hogy milyen jelentős volt szerepe ezeknek az áramlatoknak a közvetítésében, amelyek majd később belekerülnek az újat hozó művészi törekvések fejlődésének áramába. "Szini Gyula volt a mind többet akaró vágyunknak egyik legelső hangoztatója – írja róla 1917-ben Kosztolányi a Nyugatban – az új magyar irodalom utásza, aki a távolságokat áthidalta a vágyával és kisebb-nagyobb tanulmányaiban közelebb hozta hozzánk a latin eszményt, a germán szellem által lezárt irodalmunknak új tájakat mutatott."
Mint szépíró a novella területén alkotta a legjelentősebb műveket. Első novellás kötete 1907-ben jelent meg Trilibi és egyéb történetek címen. Teljesen egyéni, sejtelmes, meseszerű hangulat szövi át a kötet elbeszéléseit, amelyeket olyan szoros kapcsolat fűz össze, mint egy nagyon egységes és zárt hangulatú versciklus darabjait. A korabeli irodalom divatos színeit és ízeit hiába kereste volna az egykorú olvasó Szini köteteiben. Az anekdotázó modor, a napfényes derű éppúgy távol állt tőle, mint az elmaradt vidéki életformák jóllakott megelégedettséggel vagy kritikus indulattal való ábrázolása. Fiatalkori novelláinak zárt világához a mese az egyetlen ösvény, amely ismerős tájakon vezet el. A mese hagyományai érvényesülnek legjellegzetesebb novelláiban. Meseszerű novelláinak megoldásaiban éppúgy hiányzik a lélektani igazolás, mint ahogy figurái sem a valóság logikája szerint cselekednek. Egyik legszebb elbeszélésében, A bábsütőben két férfi szeret egy asszonyt: a napóleoni hadakkal Magyarországra vetődött francia katona és a gyöngéd szívű bábsütő, aki még a Madonna arcát is úgy önti ki viaszból, hogy a mintázat szerelme vonásaira emlékeztessen. A konfliktus megoldása nem a novella műfajára jellemző, hanem sokkal inkább a mesére: azzal ér véget a történet, hogy a bábsütőnek fájdalmában meghasad a szíve. Tóth Árpád figyelmeztet arra, hogy ezt a költői szépségű novellát az Andersen-mesék hangulata szövi át.
Mesék hangulata hatja át Szini novelláit, de írásai mégsem nevezhetők meséknek olyan értelemben, mint Wilde modern vagy Balázs Béla szimbolikus mese-elbeszélései. Novelláival a modern ember mese-éhségét akarja kielégíteni. Jó érzékkel elhagyja a mese műfajából a valóságot felforgató, merészebben fantasztikus elemeket, és egyrészt a gyerekkorból, másrészt a történelmi múltból keres olyan témákat, amelyeket művészi stilizáló erejével lírává tud átformálni és megragyogtatni.
Novellaíró művészetében elsősorban lírai törekvések vezették. A lírai novella egyik legegyénibb változatát teremtette meg a magyar prózairodalomban. Ady is az igazi lírikusok közt tartja számon a novellista Szinit, azt mondja róla, hogy "kioktatván, fölbátorítván a kurta sorú magyar lírikusokat írta az ő saját líráját, amelyet most kénytelen elbeszélésnek lebecsülni".
A fiatal Szini novellaírói művészete jellegzetes szecessziós művészet, amelyben a formáló, alakító, stilizáló, átszínező tevékenységnek igen nagy jelentősége van. A megformálás művészetét ars poeticai jellegű megnyilatkozásaiban is következetesen fölébe helyezi az önkifejezés, az újat mondás, a felfedezés 441igényének. "Az elbeszélő művészet valódi súlya tehát nem azon van. amit mondunk és ami alapjában véve igen véges, hanem azon, hogy hogyan mondjuk, ami viszont végtelen… Sőt az igazi művészkéz ott jár a legbiztosabban, ahol előtte már ezren és ezren próbálkoztak, néha hiába" – írja egyik tanulmányában. Szini művészetének varázsa a jelenségek átszínezésében, hangulati megvilágításában nyilatkozott meg elsősorban. Nem a fényes Nap világossága vetődik novelláinak tájaira, hanem egy sejtelmes fényforrás fénye, amely megváltoztatja a tárgyak és emberek eredeti színeit és inkább elmossa, mint kirajzolja a körvonalakat. Kosztolányi jellemzése szerint Szini "gazdag és egyéni képzelőtehetsége a meseszerűség derengésében mutatja nekünk az életet, halvány párafényt, violaködöt fúj rá, amelytől az élet igézetesebbé és jelentősebbé válik".
A művész igazi hivatását a kor divatjához illően az élet fölébe növő szépségeszmény szolgálatában látja. Egyik novellájának a hőse egy német tanár, aki olaszországi tanulmányútja során valóságos rabjává válik a kapitóliumi Vénusz látványának, lemond jól kidolgozott útitervéről, mert nem tudja magát kivonni a szoborban testet öltött Szépség vonzásából (Vénusz).
A művészet és az élet viszonyáról vallott felfogása természetszerűleg vonzotta a szimbolizmus felé. Számos olyan elbeszélése van, amely egyetlen önálló jelkép költői kibontása. A jegesmedve című novellája a művészi teremtőmunka örök reménytelenségét, valóság és ábrándvilág kibékíthetetlen ellentétét példázza. A sárga botár Ady halál-szimbolikájára emlékeztető, borzongatóan reális látomás a halál kivallathatatlan titokzatosságáról. A hattyúban egy öregember évek hosszú sora óta rögeszmésen keresi a könyvet, amelyet valamikor már olvasott, amely számára az élet értelmét jelentette, mert a könyv történetében saját sorsának szimbólumát ismerte fel. Jelképeit nem mindig lehet megfejteni, "lefordítani" a fogalmi közlés nyelvére, de ez a homályosság, sejtelmesség éppen a szimbolizmus lényegéből következik.
Szini Gyula szimbolizmusa is elhatárolódást jelent kora jelenétől, ahogy a századforduló divatos szépségkultuszában sem nehéz megtalálni az élettől való elfordulásának, a hétköznapok tagadásának gesztusait. A szimbolista író ily módon, ha nem is vállalt cselekvő részt kora küzdelmeiből, éppen tagadó gesztusaival, artisztikus külön világot teremtő nosztalgiáival – tehetsége arányainak mértékében – sok mindent ki tudott fejezni korának lényegéből. Ha Szini novelláinak szépségkultuszában, a valóságtól elforduló szimbolizmusában sok arisztokratikus vonás van is a szó művészi értelmében, írásainak szellemét mélységes humanizmus hatja át éppúgy, mint Tóth Árpád vagy Juhász Gyula hasonló esztétikai csillagzatok alatt született költészetét. Éhező színészek, tengődő írók, félelmeikkel viaskodó gyerekek, boldogtalan szerelmesek és a szenvedélyek megszállottjai voltak legkedveltebb modelljei, mind olyan emberek, akik elvágyódtak a szürke és boldogtalan jelen valóságából.
A kor legmodernebb törekvéseire rezonálva érdeklődéssel fordul a gyermekkor világa felé. Ő is szakít a boldog gyerekkor hamis fikciójával, novelláinak gyermekalakjai nem boldogok, de a képzelet határtalan lehetőségeinek birtokában vannak. Első kötetének nyitánya, a költői szépségű Trilibi szintén a rejtelmes és elsüllyedt gyerekkor izgalmas felfedezését ígéri. Egy nyolc éves kisfiú a hőse ennek a novellának, aki már együtt hordja magában a túlfűtött 442gyermeki fantáziavilág borzongató félelmeit és a kamaszkor veszélyes lázait.
Gyakran foglalkoztatja Szinit az a kérdés, hogy a felnőttek érzelmi világa miként tükröződik a gyermek tudatában, érzelmi konfliktusaik miként gyűrűznek tovább a gyermek lelkében (A sétapálca-erdő, A rózsaszínű hó). Kosztolányi, Csáth Géza, Ady, Török Gyula novellái mellett az ő elbeszélései is értékes elemeket hoznak felszínre a korai gyerekkor rejtelmes világából.
Kortársai általában mint a lelki rezdülések és finom hangulatrajzok művészét emlegetik. Emberábrázoló művészetét bizonyos egymásnak ellentmondó kettősség jellemzi. Egyrészt hőseinek sorsát nem lélektani megfigyeléseken alapuló következetességgel szövi, hanem a mese szabadabb, kevésbé kiszámítható szeszélyesebb lehetőségei szerint, ugyanakkor novelláinak részleteiben sok a finom és felfedezésszámba menő lélektani megfigyelés. Ahol nem sorsok bonyolult alakulásáról van szó, hanem lelki folyamatok néhány üteméről, ott mindig hibátlan, hiteles és meggyőző. Ars poeticai megnyilatkozásaiban pszichológia-ellenes elveket vall; azt fejtegeti, hogy a lélektant nem érdemes túl komolyan venni, mert minden kornak más a pszichológiája. "Nem az az igazi ember, akit tényeiből ismerünk, hanem az, akinek ő magát álmodja, amilyen akart és tudott lenni" – írja egyik esszéjében, esztétikai elveit is megfogalmazva. A francia szimbolisták mellett sajátos módon Jókaira is úgy tekintett, mint egyik mintaképére.
A lélektant fölényesen és gyanakodva félretoló írói magatartása elsősorban regényeiben bosszulta meg magát. Ahol emberi sorsok egymásbafonódó szövevényeit kellene ábrázolnia, ott menthetetlenül felületessé és korszerűtlenné válik, még olyan műgonddal és rutinnal írt regényeiben is, mint az Egy sápadt asszonyban (1910). "Nem indokol, nem motivál, rábízza magát a fantázia súlytalan ötleteire – írja Rónay György Szini regényírói módszeréről –, megelégszik azzal, hogy könnyű, simán pergő, habkönnyű mesét adjon, nem több lélektani igazsággal, mint amennyi egy újromantikus színjátékban vagy egy problémátlan operettben található."
Egyébként a novellista Szini útja is sok ellentmondást mutat. Már 1908-ban megjelent második kötetétől, a Lelki kalandoktól kezdve mindig úgy haladt előre, hogy az új területekre való behatolásaival nagyon egyéni birodalmait kellett feláldoznia. Novelláinak meseszerű líraisága, amellyel a magyar elbeszélő irodalmat egyéni színekkel gazdagította, lassan-lassan megkopott későbbi köteteiben. Néhány remeket még később is alkotott ebből a típusból (A rózsaszínű hó, Pára), de első kötetének gazdag szimbolizmusa, zárt kompozíciójú, hangulatgazdag versciklusra emlékeztető tömény líraisága a későbbi kötetekben feloldódik, némileg fel is hígul. Sokféle lehetőséget jelzett pályája, de egy irányban sem tudott igazán továbbfejlődni. Menthetetlenül utolérte őt is az úttörő művészek sorsa, a lemaradás. Móricz, Nagy Lajos, Kosztolányi valamivel ő utána indul, de ez a három író új korszakot is nyit a magyar novella történetében, és ami előttük volt, szükségszerűen hátrább is tolódik, időszerűtlenebbé válik a visszatekintő pillantás látószögéből. Mindaz, ami Szini Gyula művészetének legeredetibb sajátja volt, az a századforduló művészetében gyökerezett, ha egyes írásaiban, kísérleteiben ki is lépett ebből a keretből. Amit kezdett, vagy amibe később belefogott, azt mások teljesebben és tökéletesebben fejlesztették tovább. Külön világot teremtett 443magának a szimbolizmus formanyelvén, de sohasem tudott olyan grandiózus mitológiát szőni alakjai köré, mint amilyet Krúdynak sikerült teremtenie.
A lelki folyamatok kis futamainak, a kihunyó illúzióknak, a megkeseredett hangulatoknak mesteri kifejezője volt, de Kosztolányi vagy akár Csáth Géza mélyebb ismerője az ember belső világának. Hősei, mint az elkárhozottak élnek-mozognak a kor magyar jelenében, de Nagy Lajos vagy Móricz novelláiban élőbb közeg a társadalom, amely törvényeivel, viszonylataival, hagyományaival át- meg átfonja életüket. Mindamellett Szini irodalomtörténeti jelentősége elvitathatatlan: új színeket felvillantó, differenciált ízlésével és művészetével ő is porlasztója volt kora megkövesedett hazai közízlésének, a Jókai- és Mikszáth-epigonok, az önmaga körül keringő bágyadt anekdotizmus és vidékiesség uralmának. Ady elismerő megjegyzése Szini Gyuláról ma is érvényes: "Olyat ütött a magyar anekdota-novellára, amilyet műfaj-ortodoxia nem kapott."
