Filozófia
Filozófia
A századelő magyar szellemi életében még mindig nagy hatásúak az előző korszak nagy filozófiai irányai és egyéniségei: Comte, Renan, Spencer és általában a pozitivizmus, valamint a természettudományos materializmus és kiváló képviselői: Darwin, Haeckel. Amikor második párizsi útján Ady megpillantotta Comte szobrát, valósággal felujjongott: "Ami vagyok, ennek a könyvnek köszönhetem. Sorsom kezembe adta tizennégy éves koromban Comte könyveit." Ignotus így idézi Renant: "Ó, mindnyájunk apja, Renan!" Ugyanő tisztelettel szól Spencerről, aki "a leghalálosabb csapásokat mérte a gnosztikus tudákosságra, mely abban a képzelődésben ringatódzott, hogy megismerheti a megismerhetetlent". S Darwin és eszmetársai is a korabeli progresszív szellemű folyóiratok leggyakrabban idézett és elemzett gondolkodói közé tartoztak. A polgári radikalizmus ideológiájának terjedése pedig azt jelezte, hogy a baloldali polgári szociológia – Henry George, Durkheim – is számottevő hatóerő.
A pozitivizmus tisztán agnosztikus válasza azonban – amint Lukács György írja – "csak oly korokban és oly rétegek számára tekinthető kielégítőnek, amelyekben a kapitalizmusban való élet bizonytalansága és értelmetlensége még nem vált nyilvánvalóvá. Az imperialista korszak azonban ezeket mindjobban előtérbe állítja. Innen a pozitivizmus elavulása a polgári értelmiség elitje körében". Az agnoszticizmus a misztikába torkollik, a szkepszis reménytelenségéből az irracionalizmustól remélnek kiutat. Ismeretes, hogy ebben a kapitalizmus bomlása tükröződött: a századvégtől kezdve a polgári szellem hiába kereste azt az egységes, erős, valóságba kapaszkodó világnézeti tartalmat, mely elődeinek a polgárság hatalomért küzdő századaiban adva volt. Akarva-akaratlan a szubjektivista és irracionális gondolat ösztönzője volt a természettudomány korabeli forradalma is; elsősorban Planck kvantumelmélete (1900) és Einstein általános relativitás-elmélete (1905) nyomán összeomlott a régebbi természettudomány fogalmi apparátusa, és kiderült, hogy a klasszikus fizika nem ad megnyugtató magyarázatot a jelenségekre. Ez az összefüggés azonban nem lényegi, hiszen a természettudomány század 40eleji felfedezései olyan technikai fellendülést indítottak el, mely egyáltalán nem. igazolta az objektív törvények tagadását.
Az örökség továbbfejlesztésére először a neokantiánizmus vállalkozott, melynek badeni iskolája nálunk is hatott. Windelband, Rickert és Simmel Kantból indul ki, de Kant tanítását agnosztikus és szubjektivista szellemben értelmezi: lemond a magánvaló objektív létezésének elismeréséről, s hogy elkerülje a szollipszizmus zsákutcáját, a létet az érzékletek és a képzetek tudaton kívüli forrásából "határfogalommá", a gondolkodás logikai tevékenységének ideális határává változtatja. Az ismeretelmélet alapkérdését voltaképpen "a középkor bosszantó örökségének" tartja s a pozitivistákkal együtt azt állítja, hogy a világ megismerése a tudományok dolga, a filozófia tárgya pedig a tudományos megismerés folyamata. A tudományt viszont a gondolkodás által létrehozott fogalmak formai rendszerével azonosítja. Tehát ezen az úton is a szubjektumhoz érkezett. Továbblépni azáltal kíván, hogy a létet magában foglaló tudatot fölébe emeli az egyéni tudatnak s az "egyénfeletti ismeretelméleti szubjektumhoz" kapcsolja. Gondolatmenete tehát Kanttól az agnoszticizmushoz és a relativizmushoz vezet, melynek holtpontján a misztika segítségével igyekszik túljutni.
A materializmus és az idealizmus "metafizikáját" akarja leküzdeni Mach is. Ő azáltal igyekszik objektív mozzanatot vinni tanításába, hogy az érzékleteket nem fizikaiaknak és nem lelkieknek, hanem semlegeseknek minősíti. Ám ezzel maga is az idealista "metafizika" útjára lépett, hiszen olyan lényeget feltételez, melyekkel a tapasztalatban nem találkozunk, s melyek szerinte mégis a tapasztalat alapjai. Koncepciója tehát az elődök "egyoldalúságának" leküzdése helyett eklekticizmushoz vezet. Hatása főképpen a természettudományos szemlélet említett válságával magyarázható: úgy látszott, hogy az új felismerések és fogalmak születése idején Mach szubjektivista és relativista filozófiája sikeresen oldja meg a tudósok nehézségeit, melyekkel a mechanikus materializmus nem tudott megküzdeni.
Mind a neokantiániusok, mind pedig Mach gondolatmenetét a századforduló és századelő nagy irracionalistái vitték következetesen végig: Nietzsche, akinek hatása halála után bontakozik ki, majd Bergson és Freud.
A század eleji Nietzsche-kultusz nem a megkésett fejlődésű magyar szellemi élet sajátossága. Gide-től D. H. Lawrence-on és Arcübaseven át D'Annunzióig Európa-szerte alig találunk jelentős egyéniséget, aki ki tudta volna vonni magát a romboló és mégis patetikus "életfilozófia" hatása alól. E hatás egyetemessége voltaképpen a benne rejlő indirekt polgári apológiával magyarázható. Amint Lukács György kifejti Az ész trónfosztásában, Nietzsche a bomló kapitalizmus nihil-érzését fejezte ki, de esztétikailag élvezetes, vonzó formában, s úgy, hogy a dekadens lelkiállapotot tette meg az új kibontakozás alapjává. Ezáltal azt az illúziót keltette, mintha e lelkiállapot leküzdése nélkül, sőt éppen ennek kultusza révén át lehetne lendülni a "vég" sejtéséből a "kezdet" érzéséhez. De mi az oka, hogy a magyar irodalmi progresszió oly sok képviselője – Ady, Juhász Gyula, Babits, Kosztolányi és mások – több-kevesebb ideig Nietzsche-hívő? Hogy például a magyarországi szabadgondolkodók elnöke, Fényes Samu a természettudományos gondolkodással és a szocializmussal rokonítja a nietzscheánizmust? Hogy a konzervatív kritika fenntartással vagy éppen ellenszenvvel fogadja? Babits a Halálfiaiban az új, 41értelmes, igazságos világ útjában álló "úri tisztességgel" szegezi szembe a bűnt, amit az "életfilozófia" az erény mellé emelt. Ady pedig így kommentálja a Zarathustrát: "Testvéreim, vigyázzunk arra, mit mondott Zarathustra, s ne engedjük Nietzsche Frigyest feldönteni, míg bálvány nem lesz belőle is. Ha ő nem lett volna, talán sokan nem volnánk, mi volnánk az eldobott mankók, melyeket még tűzre sem vetnének. Ő volt az első nagy alkotó, aki rombolásával megalkotta a mi bátorságunkat." Ady szerint a "vitriol-lelkek" a "megzápult Mát", a "régi aranyokat és hiteket" marják. Ő és társai tehát a lázadók biztatóját látták Nietzschében. De azt is tudták, hogy túl kell jutniuk rajta. Erre vall hatásának lanyhulása a világháború idején. S félreérthetetlenül erre vall az itt is világosan látó Ady hiányérzete. Idézett gondolatmenete így folytatódik: "Ó bár egy hatalmas férfiú akadna köztünk, aki megtalálná a maga méltó asszonyát is. Ó csak megteremne, aki Nietzsche útján jön, az Igen és Amen kategórikusa." Tudja, hogy teremtő lelkek nélkül nem találhat el kora a holnaphoz.
A nietzschei filozófia a pozitivizmus ellen lázad, de ismeretelméletében azt a szkepszist viszi el a végletekig, mely a filozófiátlan filozófiát létrehozta. Túl akar lépni elődjén, amikor egységes tanítást igyekszik kidolgozni a világfolyamatról, de elismeri, hogy tanítása csupán egyike a "számtalan interpretációnak", s egyetlen előnye, hogy segítségével könnyebben viseljük el létünk teljes értelmetlenségét. Következetes tehát, hiszen maga bevallja, hogy rendszerének nincs igazi alapja, viszont továbblépve vállalja a következetlenséget is és a lét minden alapkérdésére megfogalmazza válaszát. Tanítása ilyképpen fikciók rendszere. Középponti fogalma az élet. Ezt azonban és hordozóját, az organizmust valamiféle semleges, nem-anyagi és nem-eszmei "harmadik valóságnak" tünteti fél. Szerinte az élet az akarat megjelenése, de ez nem a Schopenhauer-féle elvont világakarat, hanem meghatározott akarás, a hatalom akarása. Így jut el gondolatmenetének végpontjához, mert a hatalom akarását kozmikus elvnek, a világfolyamat alapjának és mozgatójának tekinti. Fikciórendszere tehát irracionális. De a hatalom akarásának elvétől továbblépve a végletes szubjektivizmushoz és individualizmushoz jut. Mert szerinte a "levés" a hatalmukat állandóan növelő vagy elvesztő "erőközpontok", "akaratpunktuációk" harca, sehova sem vezető folyamat. Az értelmetlenségben egyetlen pont látszik szilárdnak, az örök visszatérés gondolata: a levés káosza nagy, de mégis végesszámú kombinációt hoz létre, s ezek hosszú-hosszú idő múlva megismétlődnek. "Az általános bomlás bénító érzése ellen… – írja Nietzsche – kimondtam az örök visszatérés gondolatát." Mindenféle tudomány és erkölcsi képzet illuzórikus és hazug tehát. "Minden hazug! Mindent szabad!" Íme a szkepszis, az irracionalizmus és az individualizmus találkozása.
Henri Bergson filozófiájában is a szkepszis és az ellene való lázadás keveredik. Fiatalkorában Comte pozitivizmusának hódolt, érett műveiben pedig már elégedetlenül szólt a merev agnoszticizmusról. "Túlságos gőg után mégis túlságos megalázkodás" – írta róla. Amikor azonban előbbre akart lépni, a szubjektivizmus válaszaihoz érkezett, tehát voltaképpen megkerülte a lényeg feltárásának feladatát. Igaz, szándékait nem ez az ellentmondás jellemzi, hiszen egész tanításának célja a tapasztalás és az utólagos rendszerezés kettősségének megszüntetése. A feloldást azonban olyképpen igyekszik biztosítani, hogy az egyéni tudatállapotok vizsgálatát egy metafizikai rend felépítésmódjának 42tekinti, s ezeket az állapotokat a lét meghatározásainak tünteti fel. Módszere a pszichológia és a filozófia összekapcsolása. Ez azonban nem teszi ama régebbi törekvések folytatójává, melyek a lélektant filozófiai rendszerek szolgálatába igyekeztek állítani. Bergson azért pszichológus és bölcselő egyszerre, mert az emberi lét általános törvényeit úgy igyekszik megfogalmazni, hogy ne kelljen eltávolodnia az egyéni tapasztalástól. Így valamennyi fő tétele a szubjektivizmus filozófiai igazolása, melyet irracionális távlattal lát el s ezáltal igyekszik túlvezetni a szollipszizmus holtpontján. Híres időelméletével az idő közvetlen, belső tapasztalásáig mélyített élményét jelenítette meg a filozófia történetében. "Durée"je: tartama múlt, jelen s jövő mesterkéltnek érzett felosztását akarja fölöslegessé tenni, a mulandóság és az örökkévalóság ellentétét igyekszik feloldani. "A tartam – írja – a múltnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, amint előremozog. Ha a múlt szüntelenül nő, akkor határtalanul meg is marad. Az emlékezet… nem arra való képesség, hogy az emlékeket fiókba osztályozza vagy listára jegyezze. Nincsen se lista, se fiók, még tulajdonképpen képesség sincs, mert a képesség szünetekkel működik, akkor, amikor tud, vagy amikor akar, a múltnak múltra halmozása ellenben szüntelenül történik… Mindaz, amit első gyermekkorunk óta éreztünk, gondoltunk, akartunk, mind ott van és feszíti az eszmélet kapuját, mely nem akarja bebocsátani." Mindez nem csupán a szubjektív időélmény filozófiai kodifikálása: Bergson az intellektus valóságközvetítésének hitelességét kérdőjelezi meg. Szerinte az élet irracionális, tehát nem lehet megközelíteni racionális módszerekkel, hiszen az értelem kevés számú, öröklött és pontatlan fogalmakkal él, s így az elemzés lehetősége valamint a megalkotandó szintézis virtuálisan eleve adott. Továbbá: az intellektus, miközben hozzá akar férni az élethez, a változó valósághoz, megállítja és a nyugalom mozzanataira bontja a mozgást, elemekből igyekszik szintézist teremteni, pedig ezek, szerinte, csupán az elme sokszerű képei egy oszthatatlan folyamatról. Voltaképpen tehát ő is agnosztikus álláspontra jut, mert gondolatmenete szerint az élet formailag kifejezhetetlen. Kiutat e téren is az irracionalizmus segítségével keres: a igaz megismerés eszközét az intuícióban jelöli meg. "Intuíciónak nevezzük – mondja – az olyan fajtájú intellektuális vonzalmat, amely által átkerülünk a tárgy belsejébe, hogy egyesüljünk azzal, ami a tárgyban egyetlen, következésképp kifejezhetetlen." E vonzalom feltétele, hogy lemondjunk a gondolkodás célszerűségéről, hiszen ez, mint valamely prekoncepció, eleve megszabja a vizsgálódás eredményét. Az intuíció második feltétele a rendkívüli akaratmegfeszítés: az intuitív megértéshez át kell helyezni figyelmünk súlypontját, s egy akarati aktussal ki kell taszítani önmagunkból az intellektust.
Bergson irodalmi hatása a század elején talán még Nietzschéénél is erősebb volt. A kor sok írója szinte felszabadítójának érezte, aki erőt ad a spenceri agnoszticizmus csüggedéseivel szemben, aki segít kitörni a determinizmus, a gépiesség rabságából. Vonzotta őket módszere, mely a szűkös fogalmi gondolkodást igyekezett életszerűbb megismerési módokkal felcserélni s ezáltal a művészi gondok közvetlen közelébe került. Hatását az európai irodalomban olyan íróegyéniség jelezte és közvetítette, mint Proust, akinek élet- és művészetszemlélete tele van bergsoni nyomokkal. Bergsonra a század eleji magyar modernek is hamar felfigyeltek. Kosztolányi már 1907-ben ír róla A Hétben. Babits 431910-ben nagy cikkben ismerteti lényegesebb gondolatait a Nyugat lapjain. A Huszadik Század 1911-ben az intuíciós elmélettel foglalkozik. A következő években pedig művei magyar átültetése is megindul: 1912-ben a Modern Könyvtár, 1913-ban pedig a Világkönyvtár ad ki egy-egy Bergson-könyvet.
Ha azonban Bergson hatásának történetét is vizsgáljuk, nemcsak a szubjektivizmus diadalát látjuk, hanem az elégedetlenséget is, mely a jövő igaz híveiben az értelemellenes filozófiák mély átélése után idővel felhalmozódott. Mert a befelé fordulás átmenetileg segíthette őket egy megmerevedett rend "rációjának" rombolásában, de amikor a történelem brutális keménységgel állította eléjük a külső valóságot, kénytelenek voltak felismerni, hogy a szubjektivizmus és irracionalizmus válaszai csupán szép szellemi játékok, melyek addig űzhetők, míg a nagyon is valóságos külső élet módot ad rá. Babits, aki az elsők között írta le Magyarországon Bergson nevét, a világháború közepén döbbenten ismeri fel, hogy az izgalmas időelmélet és a költőileg oly termékeny intuíciótan – ha akaratlanul is – értelemellenességével a háború világméretű értelmetlen iszonyatának eltűrését készítette elő. S elkeseredése Bergson mellé soroltatja Kantot, Nietzschét, sőt kedvenc lírikusait, Verlaine-t, Swinburne-t is (A veszedelmes világnézet, 1917).
A századelő szubjektív életszemléletének harmadik nagy formálója, Sigmund Freud voltaképpen nem a szellemi élet általános elméletének megfogalmazására vállalkozott: lélektani irányzata, a pszichoanalízis a tudat és az öntudatlan viszonyára vonatkozó pontosan körülírt felfedezések foglalata. Felfogása az elme életéről dinamikus: lerombolta az érzet, a képzet, az érzelem, az asszociációk szigorú kereteit, s gondolatai különböző tendenciák küzdelmét követik. A lerombolt kategóriák helyett azonban maga is újakat épített, melyek azután ismét leegyszerűsítették a lélek bonyolult világát. Így történhetett, hogy a freudizmus általános érvényű tanítássá vált, mely a társadalom fejlődését és viszonyait is az ösztönökből kiindulva magyarázta, tehát az emberi tevékenység racionális megokoltságát kérdőjelezte meg.
Nagy irodalmi hatása főleg azzal magyarázható, hogy a lélek mélyrétegeit vizsgáló elmélete életünk ismeretlen területeire vezetett el, és érzéseink, cselekedeteink addig homályos hátterét igyekezett megvilágítani. S ezt a hatást csak növelte, hogy olyan jelenségeket igyekezett a tudomány nyelvére lefordítani, amelyeket addig csak a művészetnek sikerült megközelítenie. Dosztojevszkij után Freud valóban inkább csak tudatosítónak tekinthető.
Témaszélesítő hatása azonban egy másikat is magában foglal. Abban a szférában ugyanis, ahová az új lélektan vezette el a kort, más nézőszögben áll az ember, mint amelyből az előző évszázad szemlélte. A felvilágosodás utáni korok az ember időbeni fejlődését vizsgálták főképpen: a társadalomban és a természetben elfoglalt helyét, az itt lezajlott változások rá gyakorolt hatását és az ő küzdelmét körülményei megjavítására. Tehát mintegy hosszmetszetében mutatták be életét. A modern lélektan tanulsága és vizsgálódási módszere kilencven fokkal elfordította a hagyományos nézőszöget: a keresztmetszetre irányította a figyelmet. A nyomában született irodalom már nem elsősorban az időbeni változást tükrözi, hanem az attól többé-kevésbé független erők egymásnak feszülését, az öt érzékszervünkkel nem mindig felfogható, de hatásukat gyakran éreztető törvényszerűségeket.
44A freudizmus magyar irodalmi hatása a húszas években bontakozik ki, de az első változásokat a Nyugat hőskorában indítja el. Igaz, Freud-tanulmányt csak 1917-ben tesz közzé először a Nyugat, de a neves Freud-tanítvány, Ferenczi Sándor 1912 óta megjelenik lapjain. Kosztolányi emlékcikke szerint a freudizmus e lelkes apostola vonzódott a művészethez, s személyes hatásával is fokozta az új lélektan terjedését. Kaffka Margit korrajzregénye, az Állomások is a modern magyar íróvilág egyik legjellemzőbb gondolati ihletőjeként mutatja be a freudizmust. S ha a két Cholnoky, Csáth Géza, Kosztolányi, Karinthy novelláit, Kaffka Margit Mária éveit, Harsányi Kálmán Kristály-nézők című regényét, Babits Gólyakalifáját vagy Török Gyula Ikrekjét felidézzük, azt is észrevehetjük, hogy a századelő írói az alkotásban is megindultak a lélek rejtelmei felé, s ha műveik magukon viselik is az átmenetiség jegyét, félreérthetetlenül jelzik a fordulatot a lélekábrázolásban.
De a legjobbak már ebben az átmeneti időben is sejtették, hogy a társadalmat teljesen figyelmen kívül hagyó világábrázolás nem vezethet egészséges eredményre, s a keresztmetszet nem mutathat igazi képet, ha az időbeni változást nem fejezi ki. Erre utal Kosztolányi, amikor a magyar írók misztikus novelláinak antológiáját (Éjfél, 1917) ezekkel a rezignált szavakkal indítja útnak: "A kezdet és a vég csomóit sohasem oldották fel, mindig hallucináltak és vizionáltak az emberek… voltak azonban korok, melyek a két pont közt csak a jelenségeket vették észre, azok a korok, melyek a földi élet harmóniájában megfeledkeztek önmagukról… a huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, nagyon boldogtalan. A miszticizmus – írja Cousin – az emberi ész kétségbeeséséből folyó cselekedet… miben higyjen? Mit valljon? Hova fusson? Attól az idegen világtól, melyet nem érthet meg, önmagába fut vissza, a rejtély elől a rejtélybe… Boldog korokban nincsenek misztikusok." A századelő írója nem érzi boldognak korát, maga körül nem lát harmóniát. Menekül, de menekülése passzív tiltakozás az ellen a világ ellen, melyben az igazi élet álom. A lélek rejtelmei is azért vonzzák, mert kora boldogtalan, de sejti, hogy harmonikusabb időkben többet remélhetne.
Vonzás és taszítás keveredik tehát a kor nagy gondolkodóinak hatásában. Az őszintén tájékozódni vágyó szellem kétségbeejtőnek érzi az én szabadságát, s nem érzi jól magát az ösztönvilág káoszában: a hitről, a rendről, a törvényről csak kényszerűségből mond le, s új szintézisre vágyik. Ezt jelzi – sajátos módon – az idealista gondolat útja is: a szubjektivista irányok mellett már a század elején megjelennek azok a kísérletek – a pragmatizmus, a fenomenológia –, melyek elődeik alapelveinek fenntartása mellett objektívvé igyekeznek tenni világszemléletüket; s a freudizmus mellett és után megszületnek azok a lélektani iskolák is, melyek kísérleti természettudománnyá szeretnék alakítani az egész emberi lélek megismerését. Igaz, ezek hatása – főleg Magyarországon – csak a két világháború között bontakozik ki, de puszta megjelenésük filozófiai kifejezése annak az elégedetlenségnek, mely a szubjektivista elméletek válaszait kísérte.
A polgári és idealista filozófiák azonban olyan bűvös körben mozogtak, melyet maguk tettek áttörhetetlenné. A marxizmust, mely már egy fél évszázaddal előbb a történelmi materialista és dialektikus szemlélet összekapcsolásával rátalált a kivezető útra, elvetették. A progresszív értelmiség azonban ezzel az úttal is találkozhatott. Hiszen a századelő nemcsak a polgári 45gondolkodás elmélyülő válságának időszaka: ekkor lép fel Lenin, aki az új korszak tanulságainak megfelelően továbbviszi Marx és Engels gondolatmenetét s ilyenképpen nemcsak bírálja, hanem maga mögött is hagyja a szubjektivista világszemléletet (1. Materializmus és empíriokriticizmus). Az igazi fordulatot a világszemléletben is a gyakorlattá vált marxizmus: a szocializmus hozta létre.
Hazánkban a marxizmus klasszikusainak néhány műve – németül és magyarul is – a századfordulón kezdett ismertté válni. Marx, Engels, Bebel munkái, egyes szociáldemokrata teoretikusok és pártvezetők (mint Szabó Ervin, Bokányi Dezső), valamint a polgári radikálisok közvetítésével kerültek az olvasók elé; különösen a Huszadik Század vált ki népszerűsítésükben. A széleskörűen érdeklődő fiatal Ady Endre például már Nagyváradon, Fehér Dezső könyvtárában találkozhatott ilyen művekkel. De általában azok az írók is, akik a tízes évektől fogva belekapcsolódtak a Társadalomtudományi Társaság munkájába, és azok az induló fiatalok, akik a Galilei-körbe jártak, magukévá tehették a marxizmus egyes elemeit, gondolatrendszerükbe beleépülhetett – olykor eléggé szervetlenül – a marxizmus valamely megállapítása. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Huszadik Század cikkeiben, kiadványaiban és így az írók műveiben is a marxizmus sokszor keveredett másfajta filozófiai, világnézeti elemekkel; egy bizonyos szelídített változata – olykor pragmatizmussal, vagy biologizmussal, sőt machizmussal kevert formája jutott el az írókhoz; a politikai gyakorlatban is gyakran a revizionizmus uralkodott és gondolatilag is ez foglalta el a forradalmi világnézet helyét (pl. Ignotus világnézetében a liberalizmus felől a revizionizmushoz közeledett). A marxizmus közvetlen és közvetett hatása így is észrevehető Ady Endre művén, a kései Kaffka Margitnál és másoknál; de széleskörűen a megtisztulni kezdő forradalmi gondolat – filozófiában s egész világszemléletben – az első világháború utolsó éveiben kezd hatni.
