Gellért Oszkár (1882 Budapest –
426Gellért Oszkár (1882 Budapest –
Jogi tanulmányai után újságíró lett, a Pesti Hirlap munkatársa, majd a világháború alatt vezércikkírója. 1902-ben Osvát Ernő mellett a Magyar Géniusz társszerkesztője, utóbb egyedüli szerkesztője. Egy ideig a Nyugat egyik szerkesztője; a folyóirat szerkesztési munkájából többé-kevésbé mindvégig kiveszi részét. A Nyugat könyvkiadó alapítója és szervezője. A forradalmak idején sajtófőnök, ezért az ellenforradalom be is börtönözte. A fasizmus alatt háttérbe húzódik, alig ír. A felszabadulás után belép a kommunista pártba és 1957-ben az elsők közt vesz részt a meginduló irodalmi életben. Többszörös Baumgarten-díjas, 1949-ben Kossuth-díjat kapott.
Éveken át csak mint "érdekes" költőt, kissé idegenkedve, azzal a megbecsüléssel nézték, amely a Nyugat körében minden szokatlan irodalmi jelenséget megilletett, és 1922-ig egyetlen szóval sem emlékeztek meg könyveiről. (Legfontosabbak ebben az időszakban: A deltánál, 1909; Ofélia térdein, 1911; Rubens asszonya, 1912). Pedig Gellért Oszkár az a költő, aki a maga útján járt, távol a szimbolista sejtetéstől és impresszionista festőiségtől, meleg homály helyett néven nevezte a dolgokat, sőt az önelemzéstől sem riadt vissza. A húszas évek elejétől aztán felfedezik, olyan költők, mint Kosztolányi, Babits, Kassák valósággal ünneplik. S ha látjuk, hogy Kosztolányi azért magasztalja, mert "Gellért lemond a bűvös hatás-eszközről, a közvetett közlésről, s közvetlenül tárja elénk érzéseit, a sejtetés, a ki-nem-mondott szó furfangja nélkül" (1922) és "egy túlfűtött regényesség után, mely mindent másnak hívott, mint ami", bátran nevükön nevezte a dolgokat, ha Gyergyai azt méltatja benne, hogy míg más költők festenek vagy muzsikálnak, ő épít, s megvetve díszt és tetszést, szinte kihívóan hangsúlyozza a váz, az anyag, az anatómia szerepét, s hogy egyik legelső méltatója épp Szabó Lőrinc, aki később a kemény és éles vonalú intellektuális líra nagy képviselője lesz, akkor könnyű rájönnünk, hogy Gellért felfedezése és a költők körében 1920 után kezdődő népszerűsége a század eleji stílusirányok és az impresszionizmus alkonyának tünete párhuzamos azzal, hogy Kosztolányi a realizmushoz közeledik, "meztelen" szabadverset ír, és Babits megtér az egyszerűséghez. Valóban Gellért példát mutatott arra, hogy a néven nevező és kicsit okoskodó vers is lehet művészi. Modorában, amely lehántott minden fölös jelzőt, verselésének a szabadvershez, illetve a természetes beszélgetéshez való közeledésében, abban, hogy a sorokat a mondanivaló szerint megnyújtotta vagy megrövidítette, s így azt a benyomást keltette, hogy a ritmus itt a gondolat természetes kísérője, előadásmódjában, mely általában nem dalolásnak, hanem tűnődő, okoskodó belső monológnak hatott, volt valami eredeti, ami rögtön meggyőzött az igazságával, de amelyhez előbb hozzá kellett szokni, hogy a szépségét is felfogjuk. S nemcsak ez a merész konvenciótlanság, az olcsó költőiségről való lemondás tette Gellért antiszimbolista költészetét a Nyugathoz illővé, a szimbolista lírának minden különbség ellenére rokonává, hanem a versei tartalma is, Fő témái: érzékiség, család, feleség és anya, emberi közösség, nagy költőtársai, öregedés és halál, s mindez olykor titkolt vágyak megvallásával; Babits mutat rá, hogy Gellért pogány és mégis keresztény, erotikus és spirituális, realista és racionális, s el-elmerészkedik a miszticizmusig 427is. Erotikája is más, mint társaié. Nincs benne semmi kihívó és tüntető. Nem mintha jámbor idillnek tartaná a nő és férfi együttélését. Ellenkezőleg, vakmerő nyíltsággal följegyez megdöbbentő indulatokat, vérfertőző képzeteket (Holt húgom arca) és szadista vágyakat (Vers Mohamed lányáról). De a leglemeztelenítőbb vallomásokat is a harmonikus ember hangján közli, aki nem kíván lázadni a természet és társadalom törvényei ellen. A nemi életet bűntudat és irtózás nélkül fogadja el. Ez az egyszerre ótestamentomi és modern szemlélet nem látszik tudni a test és lélek tragikus kettéosztásáról, a testre kimondott átokról, s nyugodt lelkiismerettel igenli a föld örömeit. De Gellértet az erotika helyett mindinkább a tisztaság és szeretet ideálja lelkesíti. Tudja, hogy "a szerelem nem minden": van nemes férfibarátság és emberi szabadság. Hisz abban a két emberben, aki eddig legnagyobb hittel akarta az ember méltóságát: "makacsabbul senki | Nem érez marxi, jézusi jövendőt" (Csak ennyi).
Önmagához való állhatatos hűségében lényét pontosan tükröző formát alakított ki. Hangja ódai, de józan, soha el nem ragadtatott, képzelete óvatosan, lépésről-lépésre halad. Nem fél a nyelvi egyszerűségtől és szabatosságtól. Így kezd például egy verset: "Vannak imák, amiknek szövegét | Magunk fogalmazzuk meg kicsikorunkban" (Együgyű vallomás). De gyengéd is tud lenni, mint például itt: "Ígérd meg kedves, ha meghalok, | Nem halsz utánam. | Megvárod majd a szép öregség | Alkonyi hervadt báját idelent, | S nekem időt hagysz fönn a virradatra, | Hogy fölkészüljek rügyező magányban | Az új találkozás elé" (Ígérd meg, kedves).
Versei belső formája drámai monológ, amely megjeleníti, lejátssza előttünk múltbeli viselkedését, lepergeti a lelkén átsuhanó képeket. S a megjelenítés nemcsak a vers egészének, hanem részeinek, a mondatoknak szerkezetét is meghatározza. Gellért szereti a verset lépcsőzetesen, apránként haladó gondolatritmussal, többször ismételt, párhuzamos képzetekkel kifejezni (A köhögő fiúcska, Vers Mohamed lányáról). S a drámai belső formának (1908-tól) tökéletes bőre a verstechnikája. Ez a vers nem egy előre megválasztott időmérték gépies végigverklizése, hanem rugalmasan simul a tartalomhoz, de azért mindig dallamos marad. Márványszobor című versében például mintha drámai szöveget olvasnánk: félbemaradt, majd nekilendülő mondatokat, a vers hol merengve lassúdik, hol fellibeg és idegesen nekifut:
S most álmodd, hogy hideg vagy. Hideg és fehér
S hogy tested elhagyta már egy cseppig a vér.
S most álmodd, hogy fehér vagy. Fehér és hideg
S körötted csupa zöld lomb, szent, buja liget.
S hogy tested elhagyta már egy cseppig a vér.
S most álmodd, hogy fehér vagy. Fehér és hideg
S körötted csupa zöld lomb, szent, buja liget.
Leírt erényei egy időre elfeledtették fogyatékosságait: hogy a hiányzó érzelmi hév helyett olykor kigondoltnak ható különös képzetkapcsolásokat nyújt; hogy kedvenc eljárása: a párhuzamos képek felvonultatása néha fölösleges és unalmas, hogy költői dikciója nemegyszer hideg és szikár.
1934-ben jelent meg Hajnali három című kötete. Ettől kezdve a felszabadulásig elvétve írt egy-egy költeményt, az is verses nekrológ volt Kosztolányi, Babits halálára. 1945 óta megújult tevékenységgel dolgozik: mindmáig kilenc új kötete jelent meg azóta. Kései költői virágzásának legfontosabb vonása, 428pártossága nincs minden előzmény nélkül. Testvérbánat csillaga (1922) című kötetében számos, a háború alatt írt pacifista versével találkozunk (Szabadságos katona éjszakája, Nagypéntekre, 1917), majd a Horthy-korszak kezdetén, a húszas években – kivált a Velem vagytok (1926) egyes darabjaiban –az emberiség, az európai civilizáció jövőjéért aggódik (Európa, Cyklopsz) és a százéves Petőfi-ünnepen a forradalom költőjét köszönti: "Halaványul a gyáva s vért hullat a nap: | Jármát ha megunja, lerázza a nyak" (A Petőfi-centennáriumra).
Pártos lírája ebből a közösségi érzésből, haladó társadalmi gondolkodásból fejlődik ki. Nem véletlen, hogy a Nyugat egyik szerkesztőjeként ő teremti meg a kapcsolatot Gorkijjal és az ő érdeme Az Artamonovok "első közlése" a folyóiratban. Az öreg Gellért közérthető, realista stílusának is megvan az egyenes előzménye: a tiszta gondolatiság, mely már ifjúkori líráját is jellemezte; már Osvát is költészetünk első realistájának nevezte. Felszabadulás utáni költészetében azonban a stiláris egyszerűség elvét ideológiai fegyvernek tekinti:
Bármily magasra tedd a mércét,
Ha úgy mondod őszinte szóval,
Nincs az az égig szárnyaló dal,
Hogy a kunyhókban meg ne értsék.
Ha úgy mondod őszinte szóval,
Nincs az az égig szárnyaló dal,
Hogy a kunyhókban meg ne értsék.
(Ars poetica)
Gellért lírájának közéleti érdeklődése egyre növekszik, és az épülő szocializmus nagy eseményeit mindig verssel ünnepli. De ez az állandóan készenlétben álló aktualizálási szándék nem mindig használ művészetének, sokszor henye verseket, sematikus megoldásokat eredményez. Lírája ott lesz közvetlenebbül költői, ahol a megnyugodott öregember bölcsességét szólaltatja meg (Kár volna értem?), vagy ahol kedves régi témájához, az apai érzéshez nyúl vissza ugyancsak az elmúlás előtti szelíd megbékéléssel (Vén körtefa). A költői kifejezés legtisztább pillanatait ragadja meg emlékező verseiben is:
S azóta, azóta kísérget hűséggel
A könny, a mosoly, a jajszó meg a pára,
S a szín: hogy a vaskályha vörösen izzott.
S most együtt van mind a dalban valahára.
A könny, a mosoly, a jajszó meg a pára,
S a szín: hogy a vaskályha vörösen izzott.
S most együtt van mind a dalban valahára.
(Most együtt van mind)
Önéletrajzi jellegű és fia halálát sirató tragikus verseinek őszinte megindultsága dísztelen pátoszával kelt megrendítő hatást.
*
Az új líra uralma körülbelül 1919-ig tart; túlságosan kialakult hangulatai és formái ekkortól az epigonok könnyű birtokává lesznek. A társadalmi valóság ugyanis a háború, a forradalmak, majd az ellenforradalom alatt sokkal nagyobb erővel jelentkezett, semhogy tovább is el lehetett volna róla fordítani a tekintetet, s az egyéniség kultuszát fölváltotta az osztálysors felismerése és az osztály-szolidaritás parancsa. Maguk a költők is megváltoztak, verseikbe betört a történelem és a közösség; a dekadencia, az egyénieskedés 429és sejtelmeskedés megunt, banális modorrá vált. S a húszas évek második felében fellépett a Nyugat második nemzedéke, amely a valósághoz való viszonyában már nem érte be az elfordulással, hanem nyers realizmussal néven nevezte és lázadt ellene.
