Szép Ernő 1884 Huszt - 1953 Budapest
Szép Ernő 1884 Huszt - 1953 Budapest
Regényei, kabarédarabjai, költeményei és sanzonjai révén a kor igen népszerű írója. Színműveit a Nemzeti, a Belvárosi, a Renaissance és a Vígszínház játszotta sikerrel. A fővárosban hírlapíróként előbb Az Estnek, majd az Újságnak dolgozott.
A dekadencia és impresszionizmus legfinomabb magyar költője. Magatartása a nem cselekvő, mindenen kívülálló, oblomovian heverészve szemlélődő és álmodozó céltalan emberé, aki csak csodálkozni tud az életen, és fáradtan sóhajtozni napjai múlásán: "Járok-kelek, megállok, | Nézem a házakat, Nézem a kocsikat, | A fáknak rácsait, | A lámpák oszlopát, | Nézem a boltokat, S megnézek minden embert, | S nézem a ligetet, | Füvét, virágait, | Nézem a hidakat | És nézem a Dunát | És gyárak füstjeit | És a felhőt az égen S mindig gondolkozom, | De amit gondolok, | Úgy elmegy, mint a zaj, Úgy elmegy, mint a füst, Úgy elmegy, mint a víz, | Úgy elmegy, mint a felhő" (Járok-kelek, megállok). De Szép Ernő úgy álmélkodik, mint egy gyermek, aki e pillanatban nyitja ki először a szemét az értelmetlen és szomorú világra, néha már talán meg is játszva az álmélkodást: "Járok? Sétálok? Én egyáltalában | Nem értem, hogy magától lép a lábam" (Sétálás). Tóth Árpád azért szomorú, mert beteg, szegény és magányos. Szép Ernő azért búslakodik, mert semmi baja, a világban még sok a szenvedés, és egyszer meg kell halni. E dekadenciát nem perverzitás vagy holmi romlottság jellemzi tehát, hanem abnormisan érzékeny alkatból eredő végletes passzivitás. A gyermekkori motívumok, amelyek átszövik költészetét, színeinek csak egyik csoportját alkotják, azt fejezik ki, hogy ő még nem felnőtt, csak gyámoltalan, csodálkozó gyermek. Szomorúságában vigaszul egyre az élet szépségeit ünnepli, főképp a felhőket, csillagokat, virágokat, hulló leveleket, lányokat. Napjainak csaknem kizárólagos tartalma a világ látványainak befogadása és élvezése. A benyomásokat ily mélyen senki más nem is ízleli ki és éli át:
A rózsák jajjait
Szeretném hallani,
Mikor odasüt a nap.
Szeretném hallani,
Mikor odasüt a nap.
(Olyan csöndet szeretnék)
Tolla alatt még a leírt tárgyak, jelenségek is emberszabásúvá lesznek, s a költő szenvedésébe öltöznek:
Jaj fájdalom, ciprusok karcsu fájdalma
Jaj fájdalom, fátalan uccák fájdalma, siketnéma
414 Fájdalom, beteg cicák fájdalma, kik soványak
| a platina hold alatt, fájdalom. |
| vasárnap délután, fájdalom. |
| és vajudva hánynak, jaj fájdalom. |
(Jaj fájdalom)
De hiába a friss látások álmélkodása, Szép Ernő érzi, hogy a világ szegény, nem tud többet adni, mint efféle szép látványokat. "Te, nem lehet leírni, milyen szép volt az ég fenn | S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon | Milyen szép volt. Talán jobban csodálom, semhogy fájjon: | Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem" (Néked szól). Tóth Árpád találó megfigyelése, hogy Szép Ernő valóságos kultuszt űz a mosolyból, sóhajból, könnyből és más hasonló gyengéd dolgokból. S bár olykor valóban túlzásba viszi az efféle gyengédségek halmozását, magatartása őszinteségéért kezeskednek sűrű nyelvi trouvaille-ai, amelyek csak igaz átélésből fakadhattak.
De minél érzékenyebb, annál inkább természetesnek akar mégis látszani, egyszerű embernek az emberek között, úgy írni, mintha nem is irodalmat írna, csak dúdolna, vagy sóhajtana, vagy a barátjával közölne valamit. Szégyenlősen mosolygó grimaszokat vág, stílusa élőbeszédszerűen természetes, sőt néha szándékosan, szinte tüntetően pongyola, néha egészen a mesterkéltségig; szívesen él tréfásan hivatalos vagy selypes gyermeki szavakkal, népies vagy jassz fordulatokkal, talán mert úgy érzi, nincs joga a felnőttes, komoly fellépéshez és védekezni akar a nagyképűség látszata ellen. Így intim költőiség és próza, érzelmesség és humor, népi-gyermeki üdeség és nagyvárosi rafinéria szétválaszthatatlanul vegyül a verseiben. Szakít a vers hagyományos nyelvi konvencióival, – "Én a kottához, fájdalom, nem értek" (Szonett) vagy "Én is, uraim, úgy fáztam odakinn" (A szerelem) – mert fő gondja, ahogy Illyés írja róla, hogy "a szavak csak melegek legyenek, mint a lehelet", érezni lehessen rajtuk a remegő, izgatott szívdobogást, a reszkető bensőséget.
Szép Ernő világirodalmi rokonai a francia "fantaisiste"-ek, akik közül a legismertebb név Paul-Jean Toulet. Az ő tematikájukat is az ábrándozás jellemzi, hangulataik elegyesek: az érzelmesség szellemességgel, a mélabú iróniával keveredik bennük. Szép Ernő anélkül, hogy közvetlenül követné őket, hasonló úton jár, de ez az esztétika az ő tolla alatt, formája és néha nyelve bármennyire vonzó is, nemegyszer az elkésett dekadencia benyomását kelti.
Nem meglepő, hogy e költő, akinek legfőbb művészi törekvése a szív tiszta megszólaltatása, két műfajban találta meg legigazabb önkifejezését. Elsősorban a dalban, amelyet az új magyar lírában ő művel a legtökéletesebben (Ha én azt tudnám, Madár). Másik jellemző műfaja – látszólag meglepően, de passzív, tűnődő természetéből voltaképp érthetően – a szinte magátóllettnek, meg-nem-szerkesztettnek látszó, véget érni nem akaró, néha litánia-szerű vers, mely Apollinaire verseihez hasonlóan szabad asszociációkkal elbeszélt tárgyi csapongás városi élményei és emlékképei között. Művészetének a játékossággal, gyermeki szerepjátszással, szenvelgéssel leplezett mélységei itt bukkannak felszínre. Ezekben a versekben meghökkentő látomások hatalmasodnak el, és szokatlan képzet- és szókapcsolások ragadják magukkal az olvasót. Ilyen versek már az Énekeskönyvben (1912) a Csúnya és ártalmas dolog, a De kár s A világ című kötetének (1921) több darabja.
415A gyönyörködő csodálkozás mellett leggyakrabban a részvét fakad fel benne, s ezért Adyn és Babitson kívül ő felelt legtöbb fájdalommal az első világháború szenvedéseire. Nem jutott el azonban a politikai tiltakozásig, még annyira sem, mint Babits vagy Karinthy. Imádság és Világtalan katonáknak című verseit gyengéd és finom hangjuk miatt így is a legszebb magyar háborús versek között tarthatjuk számon. Szép Ernő bűnbánatot érez a világ minden fájdalma miatt. De, mint a gyermeki csodálkozást és a gyengédséget, úgy a részvétet és az önvádat is annyira túlozza néha, hogy olykor már póznak hat a szava:
Bocsássatok meg,
Halott kalapok,
Pállott gomblyukak,
Fáradt nadrágok,
Foldott harisnyák.
Halott kalapok,
Pállott gomblyukak,
Fáradt nadrágok,
Foldott harisnyák.
(Bocsássatok meg)
De affektálása is csak őszinteségének egyik formája. Lírája tiszta és igaz szava egy finom és érzékeny szívnek.
Érzelmi részvéte később szociális részvétté válik. Devecseri Gábor figyelmeztet, ahogy Szép Ernő "észreveszi, megsiratja a nyomorékot, a vénülni kezdő leányt, még az elgurult inggombot is, egyszerre keménnyé, szatirikus-élessé s ugyanakkor népies egyszerűvé, egyszerűségével ítélkezővé válik, mikor mintegy új 'Hídavatás'-ban a nyomor népének nemcsak keservét, hanem erejét is sejteti":
Jönnek jönnek a szegények
Látjátok már nem is félnek
Holnap mind a hídon lesznek
A halálba bukfenceznek
Látjátok már nem is félnek
Holnap mind a hídon lesznek
A halálba bukfenceznek
Süthet a nap a Dunára
Kacsinthat a felhő rája
Sötét lesz a Duna háta
Akár a papok kabátja
Kacsinthat a felhő rája
Sötét lesz a Duna háta
Akár a papok kabátja
Ez a folyó meg fog állni
Halott hangon fog kántálni
A hala majd mind elhagyja
Vagy ott szorul megrothadva
Halott hangon fog kántálni
A hala majd mind elhagyja
Vagy ott szorul megrothadva
(Sötét lesz a Duna háta)
Baljós, új tragikus hangja mellett kései lírájában jelentkezik egy népdalstílus is. Népköltői egyszerűséggel – és eszközökkel – a kínai és japán versek finom vonalrajzára emlékeztető természetlírát teremt a Jó szó (1929) több versében (Pitypang, A gesztenye pelyhe).
Lírai elemekkel telített prózája is, voltaképpen mindegyik regénye lirizált önéletrajz. A legsikerültebb: a Lila akác (1919), a szerény pesti fiatal újságíró kis szerelmeinek, kis örömeinek s bánatainak helyenként megkapóan bensőséges, 416máshelyütt szentimentálisabbra sikerült rajza, egyúttal a század eleji Pest életének egyik érzékletes ábrázolása. A Dali dali dalban (1934) gyermekéveit idézi: a hajdúsági kisvárosban élő szegény tanítócsalád vergődését, s körülötte az urak üres életét, parasztok, cigányok küzdelmét. Mindezt látszólag gyermekded előadással, naiv hangvétellel, alapjában azonban bújkáló iróniával és mosolyba rejtett bírálattal eleveníti meg. Novellái egy részének is az emlékek fényében megaranyozott vidéki gyermekkor a tárgya: mesevilág, de ugyanakkor az apa, a szegény zsidó tanító, a sokgyerekes családanya küzdelme, kiszolgáltatottsága, a félénk kisgyerek nehéz gyermekévei; mindezt lírai-impresszionisztikusan, olykor stilizáltan, de bújkálóan fájdalmas lírával is ábrázolja. Novelláinak más része a század eleji Pest világát idézi, orfeumokat, mulatókat, a pesti újságírók, színészek életét, s ennek a világnak néhány jellegzetes figuráját, – ugyanezzel a látszólagosan naiv hangvétellel s rejtett nosztalgiával. A tízes években írt novellái inkább oldott hangulatképek, cselekmény nélküli impresszionista vázlatok; az első világháború éveiben írtakban a cselekmény feszesebb lesz (Czüpős Kis János), a húszas években keletkezett, főleg a régi és korabeli Pestet idéző novellás köteteiben is megmarad még a cselekményesebb-plasztikusabb megformálás. Élete vége felé ismét az impresszionista pillanatképet műveli – most már a mindenünnen kiszorítottság fájdalmával és rezignációjával. Voltaképpen a magyar tárcanovella egy változatának művelője Szép Ernő: látszólagos hanyagságukban is jól megformált lírai novelláké. Néhány sikerült drámájában is ez a líraiság az uralkodó, az ifjúkor, a kisváros olykor érzelmes megidézése. A Patika (1919) kis emberek kis szenvedélyeinek helyenként szentimentális ábrázolása. Az egyszeri királyfiban (1914) a magyar népmeséhez fordul anyagért, az Azrában (1930) a keleti mesevilághoz. Mondanivalója mindkettőben lényegében nem más, mint "az ifjúi szerelem szenvedélyes sóvárgása és fájdalmas kis tragédiái" (Schöpflin Aladár).
