Korai novellák: romantikus társadalomellenessége
Korai novellák: romantikus társadalomellenessége
Életművét helytelen lenne besorolni a naturalista iskola keretei közé, mert frissebb, újszerűbb és szabadabb határú a művészete, mint a múlt század végének naturalizmusa, de eszményeit, morális elveit és egész életformáját egyéni és spontán naturalizmusának elvei határozzák meg.
Íróvá válását sem előzték meg komolyabb előtanulmányok, fölkészülések, sem hivatásbeli elkötelezettség. Számos nyilatkozatában elmondta, úgy lett belőle író, hogy pénzt akart írásaival keresni. Efféle nyilatkozatai arról is vallanak, hogy a költő-prófétákat és a poeta doctusokat egyaránt megmosolyogja, azt hirdetve, hogy gazdag életműve egy tévedés következményeként jött létre. Kérkedő és egyben önironikus vallomásait igazolja az a tény, hogy a nagybányai festőiskola közvetlen közelében valóban inkább festőnek készült és nem gondolt arra, hogy író lesz belőle.
Schöpflin 1918-ban a Nyugatban így jellemzi Tersánszky indulását: "… úgyszólván készen jelent meg, a maga egész sajátságos hangjával, gyökerességével, nyers erejével és tömöttségével… Mindig szilárd talajon áll, a realitás talaján, van benne valami fauni természetesség, amely nem érzi magát különállónak 390a természettől, hanem szoros kapcsolatban él vele, maga is egy darab természet."
A korszak stilizáló, szimbolista prózairodalmában, amely nemcsak a századforduló, de (Móricz kivételével) az induló Nyugat elbeszélőit is többnyire jellemezte, újdonságot jelentettek Tersánszky korai elbeszélései, amelyek a stílus után újra a matériára, a megformálás után újra a témára terelték a figyelmet. Előadásmódja a hagyományos epikus formákat követi: egyszerűen elmeséli történeteit. Nem ambíciója, hogy a jellemek rajza az olvasó szeme láttára bontakozzék ki, gyakran előre és készen megadja a figurák jellemzését, és a cselekmény, az epika, mintegy utólag igazolja a már fölvázolt jellemképet. Előadásmódja kényelmes, csevegő, nem törekszik drámai sűrítésre, mint Móricz, egyáltalán nem célja a tömörítés, egyszerűbb történeteit is több szálból bonyolítja. Nem vérbeli novellista, aki a történések legizgalmasabb csomópontjaiból bont ki emberi sorsokat, inkább kényelmes elbeszélő. De semmi köze a Jókai- és Mikszáth-epigonokhoz sem, akiknek még Tersánszky indulásakor népes táboruk volt.
Erőteljesebb, anyagszerűbb író az anekdotázó epigonoknál. Ő nem megírni való motívumokat választ ki a valóságból, hanem az élet sűrűjét emeli műveibe, a valóság amorf alaktalanságát végig megőrizve.
Gyakori témája a kisváros, az a környezet, amely indulása idején már teljesen kiaknázott témának látszott nálunk és a nyugat-európai irodalmakban is.
Tersánszky esetében mégis felfrissül ez a téma, mert más a nézőpontja és az anyaghoz való egész viszonya. A századforduló irodalmában a kisvárosi élet gyakori ábrázolása Flaubert-től, Mikszáthtól Móriczig, Kaffka Margitig a kicsinyes életformák és az elmaradottság bírálatát jelentette. A progresszív polgári szemlélet szatirikus vagy gunyoros leleplezése nyilatkozott meg a kisvárosi életformán gúnyolódó írásokban. A kisvárosi élet többnyire zárt, kicsinyes világot jelentett, konzervativizmusba burkolózott álszenteskedést, olyan életstílust, amely visszahúz, megnyirbál és megaláz minden szabadabb és merészebb akaratot. A kisvárosi emberek életéről általában a fölény erejével szólt a századforduló és a század eleji irodalom.
Tersánszky kisváros-szemléletében nyoma sincs ennek a fölénynek. Ő belülről ábrázolja ezt a világot, nem a haladó polgár lenézésével. De ő is illúziók nélkül. Az ő figurái azonban nem fölfelé szabadulnak ebből a leszűkített, fullasztó és korlátolt világból, nem a polgári élet keretei közé emigrálnak a kisvárosi környezetből, hanem lefelé keresik a szabadulást: a kisvárosi megkötöttségekből a szabadabb félbohém, félproletár életforma irányába tágítják létük határait. Elbeszélései, regényei tele vannak a társadalom rendezett keretein kívül került, máról-holnapra élő, elzüllött, de valamiképpen a jég hátán is megélő, egykor az értelmiségi réteghez tartozó hányódó-tengődő félentellektüelekkel.
Ő ábrázolta elsőnek a magyar prózairodalomban teljes hitelességgel azoknak az embereknek az életformáját, akik a társadalom törvényes rendjén kívül kerültek, akik nem éppen nyilvántartott bűnözők, de a törvénnyel gyakran összeütköző elemek, vagy még inkább olyanok, akik a tételes erkölcs és a polgári morál tilalomfáit hol játszi könnyedséggel, hol vakmerő ügyességgel többnyire mindig meg tudják kerülni.
Írói érdeklődését erősen vonzzák a lét amorf állapotai, azok az emberek, 391akiknek sorsa nem tud kibontakozni a szó legteljesebb értelmében értendő rendezetlenségből, alaktalanságból. Nagy erővel mutatja be azoknak az embereknek a sorsát, akikben gyenge a morális ellenállás.
Újszerűen rajzolja meg az alvilág női figuráit; a naturalizmus meghatódó perdita-kultusza és a kispolgár finnyás értetlensége egyaránt távol áll tőle a pénzért szeretkező nők sorsának bemutatásában.
Abból következően, hogy írói témáját gyakran merítette a hamiskártyások, részegeskedők és prostituáltak köréből, sokan szabados szellemű írónak tartották, a két világháború közötti időszakban írásainak erotikus témái miatt perbe fogta az ügyészség. Sokszor mintha még ma is a múlt értetlensége és gyanakvása fogadná – pedig valójában minden jelentős művének mélyén erkölcsi probléma izzik.
Morális felfogása, amely egész írói magatartását is meghatározza, már korai novelláiban is élesen kirajzolódik. Elbeszélései azt példázzák, hogy az emberi konfliktusok mindig az erősebb fél győzelmével érnek véget, de mert az erősebb sem tud könnyen fölébe kerülni a gyöngébbnek, győzelmét többnyire tisztességtelen módon vívja ki. A gyöngébb fél számára sem jelent erkölcsi fölényt az a tény, hogy tisztességtelen eszközökkel győzetett le, a gyengébb bukásába Tersánszky novelláiban mindig tragikomikus elemek vegyülnek: vagy gyáva kompromisszumot köt a gyöngébb, vagy éppen nevetségessé válik bukása által. Az író nem áll a hatalmukat tisztességtelen módon biztosító erősek mellé, de erőteljes szatírával gúnyolja ki a félszeg, erőtlen, gyáva és tétova figurákat is.
Elbeszéléseinek leggyakoribb morális problémája a gyávaság. A gyávák számtalan figuráját vonultatja fel novelláiban: az egyszerű gyáváktól kezdve, addig a típusig, amelyet éppen gyávasága hajt agresszivitásba. A Makovics szivarjai (1915) című novellája a törtető kishivatalnokról rajzol karakterképet, arról, aki szivarokat, lop főnöke asztaláról, majd egy fiatal díjnokot megleckéztet, mert attól fél, hogy a díjnok szemtanúja volt lopásásának. A Grillusz úr sárgarigói (1917) a félszeg ember gátlásait szatirizáló karikatúra. Grillusz úr állandóan arra készül, hogy megleckéztesse a durva lelkű orvvadászt, aki dicsekedve meséli neki, miként lőtt le egy sárgarigó párt. Amikor a történetet először hallja, nincs kellő alkalma-bátorsága a feddő szavakra, elszántsága így egyre szélesebb folyamként hömpölyög lelkében, a környezete már unja hallgatni fogadkozásait, végül ő maga tesz szívességet feloldhatatlan gyávaságából a meggyűlölt embernek. A Jámbor Óska (1924) című remek novellája a jámborság tragikomédiája. Egy jámbor kőműveslegény jóhiszeműsége miatt orgazdaság látszatával börtönbe kerül, kiszabadulása után éppen azok dobják ki és csúfolják meg, akik bajbajutásának okozói voltak. Időnként felhorkan a vele történő gazságok miatt, de jámborsága mindig kiegyezésre kész, erre azonban soha sincs alkalma, mert a vele szembenállók éppen jámborsága láttán hajszolják bele magukat újabb erőszakoskodásokba és igazságtalanságokba. A félbenmaradt bátorságok, az elnémított, letorkolt, kicsúfolt jószándékok tragikomédiáját írja meg ebben a novellában is, mint annyi más jó írásában. A Figuráék szolgálója (1925) szintén a gyáva félszegség ironikus ábrázolása; azt mondja el ebben az elbeszélésben, hogy az erőszakos, kellemetlenkedő rokon miatt miként veszti el egy házaspár hűséges és kitűnő alkalmazottját, mert nincs bátorságuk szembefordulni 392a fönnhéjazó és rájuk nehezedő erőszakkal. A Holnap biztosat mondhatok (1928) című elbeszélése szintén a gyávaság tragikomikus következményeit ábrázolja.
A gyávaság problémájának elemző ábrázolása nagyobb távlatba helyezve nem más, mint az ember lehetőségeinek, az ember akaratszabadságának a vizsgálata. A gyávaság, a félszegség mindig megnyomorítás következménye, ez érződik Tersánszky figuráinak sorsából; a gyávaságot kipellengérező írásainak morális alapja az emberi szabadság feltétlen tisztelete és biztosítása. Az emberi szabadság megnyirbálása novelláinak tanúsága szerint mindig erős jellembeli torzulásokat von maga után.
Innen ered Tersánszky szemléletének romantikus társadalomellenessége is. Figurái ösztönös erővel szegülnek szembe a kialakult és megmerevedett társadalmi és erkölcsi renddel. Alakjainak társadalomellenességét a múltban gyakran bélyegezték anarchista jellegűnek. Valójában azonban Tersánszky nem az értékek tagadója, figurái sorsának megformálásában, alakjaihoz fűződő nyílt rokonszenvében megnyilatkozó társadalomellenessége mélyén sokkal több az utópisztikus, mint a romboló szándékú vonás. Az emberi lét legtisztább megoldását olyan életformában keresi, amelyben az egyén a teljes függetlenségét kiélheti, szemben a társadalommal, bármiféle társadalmi renddel. Alakjainak megteremtése mögött ez a romantikus szándék munkál, de nagy valóságismerete, figurateremtő ereje, ösztönös realizmusa megóvja attól, hogy műveinek hitele eltolódjon egy időszerűtlenül romantikus irányzat felé.
