Az elbeszélő, a kritikus és a publicista
Az elbeszélő, a kritikus és a publicista
Juhász Gyula prózája látszólag nagyon elüt költészetétől. A költő szétoldhatatlanul szövi egybe az ábrándot a valósággal, érzéseiben gyengéd, áhítatos, nyelve puha és színes, akár a Krúdyé, a prózaíró viszont szikár és tárgyilagos, előadása tanárosan szabatos. A koncepció azonban, amit ez a puritán stílus érvényre juttat, nagyon is a költőre utal. A "falusi költőre", akitől a szerelem elpártolt, akit az élet és a kultúra perifériájára szorított a hatalom. Orbán Gergelytől, az Orbán lelke című kisregény művelt, nagy terveket melengető ifjú tanárától azt kívánják a tanügyi emberek, hogy ne az irodalom demokratikus tartalmairól beszéljen diákjainak, hanem képmutató vallásosságra és kincstári hazafiságra neveljen. A városbeli intelligencia is csak úgy tűrné meg, ha hozzája züllene. A pusztában kiáltó című epikus jellegű írásának hőse, Katona József, a Tiborcra vadászó pandúr-világ sötét álsága ellen lázad. A tékozló fiú papnövendéke, Bacsó János sem bírja elviselni a gyötrő ellentétet hajlamai, álmai és a szerzetesi élet gépies, embertelen börtön-valósága között. Ide sorolható alkotásai többségében voltaképpen a nemes szándékú, szépet, nagyot akaró költő ütközik össze a kisszerű, silány környezettel. Az életrajzi vonatkozások annyira nyilvánvalóak ezekben a művekben, hogy a Juhász-irodalom, a Szakolcán és Vácott töltött évek rajzánál forrásértékű dokumentumként becsüli pl. az Orbán lelke és A tékozló fiú sok mozzanatát. S nem alaptalanul, mert számos dokumentum tanúskodása mellett a költő nyilatkozatai is megerősítik azt a vélekedést, hogy a szóban forgó írások s köztük a legtöbb figyelmet érdemlő Orbán lelke is az első világháború előtti Magyarország képe.
Ez az értelmezés azonban nem számol azzal a ténnyel, hogy az említett elbeszélések a húszas évek derekán születtek. Igaz, bennük van a háború előtti vidék arca is, de erősen átalakítva, mert a tények általánosítása a szemlélet éppen adott szintjén, a keresztény kurzus éveiben kiforrt magatartás igényei szerint ment végbe. A pusztában kiáltó katonája és Tiborca ugyanazon a tövön fakad, mint az űzött szegénylegényeket idéző versek. Az Orbán lelkében is, akár Kosztolányi ekkoriban írt regényeiben, nyomorítóbb és fullasztóbb a légkör, mint Szakolcán vagy Szabadkán lehetett 1913 táján. Az pedig egészen bizonyos, hogy a besúgás, a frázis-hazafiság, a kongreganista törtetők iránti heveny ellenszenv, a megrokkant emberek, a bekerítettség reménytelen állapota, a szocializmus miatti megbélyegzettség a költő sorsának arról a tájáról kerül a végvári világba, ahol a Madách Sztregován, a Magyar tél, A tápai Krisztus és a Tápai lagzi fogant.
Ha a külsőségekben nem is, de a művek alkatában jelen van tehát a lírikus az elbeszélésekben is. Ez eredményezi a koncepció nagymérvű kiélezettségét is. A figurák, a cselekmény fordulatai szinte iskolás szabatossággal hangsúlyozzák a mondandó lényegét. A megfigyelés, az emberismeret alapossága sem fedheti el azt a tényt, hogy a reálisan látott, jellegzetes figurák csak 303statisztálnak a költőt képviselő főhős körül. Szerepük csak annyi, hogy vonatkozási pontok legyenek egy hálózatrendszerben, melyben a mondanivaló, kitérők és bonyodalmak nélkül érvényre juthat. Ezért vázlatosak, ezért beszélnek valamennyien egyazon nyelven, és ezért kevés a cselekmény-fordulat is, mely a költő életének ismerői számára meglepetésnek számíthatna. Idegen sorsok huzamosan nem tudták fogva tartani, nem tudott életükbe úgy belehelyezkedni, hogy ne saját életének logikájára figyeljen. Jellemzése is inkább leíró természetű, a megjelenítésnek, életszerű helyzetek teremtésének nem volt mestere. Az Orbán lelke erőtlenségének is elsősorban az az oka, hogy kevés benne az epikus helyzet.
Juhász Gyula epikai jellegű művei korfestő mozzanataik és dokumentumértékük folytán így is becsesek, de nem elsőrendű alkotások. Azok a prózai írások pedig – riportok, rajzok, aforizmák, versvázlatok stb. – melyek Örökség címen nemrég megjelentek, szándékuk szerint sem epikus alkotások. Többségük a költői műhely mellékterméke, "költemények prózában", mozzanatok az élet tájairól történetté kerekítve vagy dialógussá dramatizálva, reflexiószerű jegyzetek a kor eseményeinek margójára. Részleteikben sok értéket tartalmaznak, egy-egy találó megfigyelés, lírai szárnycsapás, a költői pálya, illetve szemlélet alakulásának rajzához kínálkozó adalék valamennyiben található, de a költeményeknél általában gyarlóbbak.
Legfrissebben aforizmái hatnak. Elmésségük és gondolati erejük fényesen bizonyítja, hogy az áhítatos és mélabús költő lírájának borús tónusa mögül időnként éles szemmel figyelte a világot. Ezek az aforizmák nem a szkepszis" a teljes csalódottság szomorú és tetszelgő fintorai, hanem az útszélre szorított hivő ember fellebbező gesztusai.
A vesztes csaták után, a méltatlan győztes pöffeszkedésével szemben a gúny és az irónia a vesztes legtermészetesebb védekezési formája. Nem véletlen, hogy Gábor Andor és Nagy Lajos a húszas évek elején van igazán elemében. Juhász Gyula ihlete azonban a maga sajátos természete miatt nem tudta társítani a racionális természetű gúnyt vagy a mérnöki elemzést a maga szelíd és áhítatos érzelmességével. Igen jellemző, hogy hosszú évekig tartó betegségét baráti rábeszélések ellenére sem tudta az orvos objektivitásával hasznosítani költészete számára. A maga romlása ellen költői eszközeivel tehát nem sokat tehetett, de eszméinek romolhatatlanságát mindig érezte, s fölényük jelzésére minden módon törekedett. Így jött létre a szakállszárító-állapot sajátos műfaja, a Juhász Gyula-i aforizma, melyek révén a költő, gondolati képekké sűrítve a szentenciák objektivitásával adta tudtul hétről-hétre barátainak és ellenségeinek, hogy állásait nem adta fel. "Némely állatok előre érzik a földrengést – írja –, de azért a földrengés meglesz, ha némely állatok nem is érzik előre." Máshol: "A turáni átok valósággal áldás azokra, akik jó pénzért hangoztatják." – "Az ellenforradalmárok nagy része a forradalomból él." És így vág elevenbe szinte valamennyi aforizmája. Nem az örök gyarlóságok felett bölcselkedik, hanem a kor társadalmi- politikai természetű silányságait bélyegzi meg. Az ellenforradalmi légkörben is jelzi a maga különvéleményét, mandátum nélkül is őrködik.
Tanulmányaiban és bírálataiban a maga személyes érdekeltsége még szembeötlőbben jut érvényre, mint elbeszéléseiben. Gorkijról, Tolsztojról vagy Tömörkényről szólva, jellemzésén átsüt az a nemes hevület, melyet a magáéval 304közösnek vélt "emberi szolidaritás" kelt benne. Reviczkyben azt becsüli a legtöbbre, hogy minden bajai ellenére meg tud hatódni az élet szépsége előtt. Riedl Frigyesre és Négyesy Lászlóra emlékezve nem a tudóst, hanem a szeretetre méltó jóságos embert méltatja, Gárdonyiban elsősorban a csendes szelídséget veszi észre. Szabó Dezsőt nem szívelte, de sorsa, a közélet szennyes hullámaiban való vergődése rokonszenvet ébreszt benne. Általában az áldozatos életű és mostoha sorsú költők állanak hozzá közel. Így pl. Csokonai, a "kóbor lantos", a "kijátszott szerelmes, a "csúf arcú és szép lelkű poéta", akit póriasnak találtak kortársai. Juhász ezt a póriasságot, vagyis a nép ügyének vállalását a költő legfőbb erényének tartja. Adyt és Petőfit ezért vallja mindenkinél nagyobbnak, Arany Jánoshoz azért vonzódik fiúi ragaszkodással.
A Nyugat-mozgalom nagy költői közül Ady mellett Juhász Gyula figyelte legérzékenyebben irodalom és politika kapcsolatát. Minden írásából kiderül, hogy az irodalomnak fontos társadalmi és nemzeti jelentőséget tulajdonít. Politikamentes, "steril" tanulmányt nem írt, számára az irodalom része volt az életnek, értelmét annak nagy összefüggéseiben nyerte el. Ezért lép ki szüntelenül szűkebb tárgya keretei közül, s a világról és az emberről való gondolatainak igényei szerint ötlenek fel írásaiban egymástól messze eső alkotók és alkotások. Módszere eléggé publicisztikai jellegű.
Elsősorban biztonságán, ítéleteinek határozottságán, tájékozottságán és líraisága ellenére is mindig világos és átgondolt előadásán látszik, hogy jól képzett esztéta. Az egyes műveket vagy pályákat azonban nem vizsgálja olyan tüzetesen, mint Babits vagy olyan érzékletesen, mint Kosztolányi. Juhász Gyulának nem kenyere az elemzés, a módszeres vizsgálódáshoz láthatóan nincs türelme. Bárhogy tiszteli is a nagy alkotókat, sorsuk és művük elsősorban példa és érv számára korának fontos igazságai mellett.
Értékrend-módosító ambíciói, irányt diktáló vagy rendszeralkotó adottságai nem voltak. Nagyobb tanulmányt alig írt. Pedig tájékozottsága igen széles körű. Különösen pályája elején mozog otthonosan az európai és a hazai irodalomban. Később megcsappan érdeklődése, jórészt emlékeire hagyatkozik, és csak néhány nagy ügy: Ady, a Holnap, néhány ifjúkori bálvány s a szegedi írók mellett tart ki folyamatosan. Az utóbbiak emlékén különösen nagy gonddal, szinte családias hűséggel őrködik. Otthonosságukat a tájban s a Szeged környéki nép életében a közvetlen utód elfogultságával, de felfedező érdekeltséggel és az illetékes avatottságával méltatja. E sáfárkodás eredménye egyetlen nagyobb szabású tanulmánya is, a Tömörkény Istvánról szóló.
Miként irodalmi cikkeibe a politika, publicisztikájába ugyanolyan bőséggel nyomul be az irodalom. "Vegytiszta" művet keveset írt, mert mindig túllátott a költészet szűkebb határain, s akárhová nézett is, mindig költőként figyelt. Publicisztikája, verseihez mérten, mégis meglepően új vonásokat mutat. A versek jelképességében, álommal átszőtt mélabújában sokszor csak közvetve érzékelhető a politikum. A cikkekben mindig nyíltan van jelen. A publicisztika pregnánsan jelzi a világnézeti súlypontokat, a politikai tájékozottságot, a kulturális és társadalmi vonatkozásrendszert, melyben a költő élt, közeledését a szocializmushoz, állásfoglalását a forradalmak mellett, helytállását a rágalmak és az üldöztetés idején. A versek vallanak, hol csüggedten, hol bizakodva, a cikkek pontosan érvelnek igazságok és érdekek mellett. Legértékesebbek 305a forradalmak alatt írott cikkei. Belőlük is világosan kiolvasható, milyen természetes és mennyire törvényszerű volt a nemzeti érzésű, haladó értelmiségiek fokozatos forradalmasodása 1918-19-ben. Amíg az események engedik, a fordulat békés jellegét (A békesség) és azt a meggyőződését hangsúlyozza Juhász, hogy a szocializmus képviselői nem törhetnek "emberek, lelkek és életek ellen". Fél év sem telik el, s Gorkij üzenete című híres szép írásában hitet tesz Lenin és a proletárdiktatúra mellett. Fejlődése azért meggyőző, mert a helyzet lelkiismeretes mérlegelésén alapul. Nem utólag keresett érvekkel igazolja álláspontját: éreztetni tudja a döntés közeliségét, állásfoglalása indokaiba őszintén beavat. A korábbi cikkek igényét később sem adja fel. Alapszempontja mindig ugyanaz marad: miképpen lehet a legteljesebben s legemberségesebben érvényesíteni a szellem, a művészet s a nép érdekeit. A Tanácsköztársaságtól ezeknek az érdekeknek a képviseletét várja (Színházpolitika, Ady, Az európai kultúra válsága, Kossuth).
