Ifjúsága: az artisztikus alkotó
243Ifjúsága: az artisztikus alkotó
1883. november 26-án született Szekszárdon. Apja, Babits Mihály, törvényszéki bíró, anyja Kelemen Auróra. Elemi iskoláit 1889-től Budapesten, 1891-től Pécsett végzi. 1893-tól 1901-ig a pécsi cisztercita gimnázium növendéke. A családban a művészetpártolásnak és a klasszikusok olvasásának hagyományai voltak, de mint vidéki középiskolás, ő is csak a közelmúlt magyar irodalmának és a világirodalomból Shakespeare-nek, Heinének ismeretéig jut el. Tizenötéves korában elveszti apját. Érettségi után a jogászi pálya és tanári hivatás között habozik, majd önképzőköri sikerein is felbátorodva a bölcsészkar mellett dönt. Mivel bölcsészhallgatóként a fővárosban élő nagybátyjánál szállást kap, és két ösztöndíjat is élvez, a család belenyugszik elhatározásába.
1901 őszén iratkozik be a budapesti egyetemre. Eleinte francia tárgyú előadásokat hallgat, de rövidesen a magyar-latin szakcsoportosítást választja. Alapvizsgája után lélektani és filozófiai olvasmányokba mélyed, hogy tanulmányai fölött áttekintést szerezzen. A Magyar Filozófiai Társaság tagjaként pszichológiai tárgyú könyvismertetéseket ír a társaság közleményeibe. Ekkor válik végérvényesen gondolkodásának szerves tulajdonságává a filozofikus szemlélet és a lélektani érdeklődés. Négyesy stílusgyakorlatain, az új eszmék és irányok találkozóhelyén mutatja be először írásait, és itt ismerkedik meg nemzedéke legjobbjaival, így Kosztolányival és Juhász Gyulával; közülük az előbbihez mélyebb, ezért sérülékenyebb baráti érzések vonták, az utóbbihoz távolibb, s így zavartalanabb megbecsülés és szeretet fűzte. Levelezésük alakuló személyiségüknek, érlelődő művészi ízlésüknek erre az időszakra rendkívül jellemző dokumentuma. Babits 1905-ben mint gyakorlóéves tanár Bajára kerül. Névnapi ebédeken, esti összejöveteleken vesz részt, szállásadónője meg is akarja nősíteni, a suta, feloldódni képtelen fiatalember azonban nem tud a kisvárosi társas életbe illeszkedni és a következő évben felhasználja a kínálkozó alkalmat, hogy Szegedre helyeztesse magát. Itt élénkebb kulturális viszonyok közé jut, a helyi lapban publikál, a fővárosba is küld kéziratot; a Vasárnapi Ujságnál Schöpflin ekkor figyel föl rá. Elhunyt tanártársa könyvtárát megvásárolva angol irodalmi ismereteinek körét kezdi tágítani. 1908 nyarán Velencébe utazik és itáliai utazásait ezután, mikor csak teheti, megismétli. Ugyanebben az esztendőben az isten háta mögötti Fogaras gimnáziumába helyezik át. Az ott töltött évek – 1908–1911 – lelki élete mélypontját jelentik. Visszavonultan él. Dantét fordítja, görög auktorokba merül, csak külföldi útjaival – egyszer egy párizsi utazással – kárpótolja magát. Nevét mégis ekkor kezdik megismerni, elsősorban a Holnap-antológiából. A Nyugatnak az antológiáról megjelent bírálata, Ady kivételével, elmarasztalja a költőket, de Osvát egy szerkesztői lábjegyzetben mentesíti az ítélet alól Babitsot. Azonnal kéziratot kér tőle, s így Babits már a Nyugat 1908-as évfolyamában megjelenik. A vidéki tanárkodás a költő magányát, amúgy is sebezhető idegalkatának érzékenységét elmélyíti, de ki is szakítja a filozopterek üvegházi kultúréletéből, és igazi, személyes problémáival és nem utolsósorban a magyar vidék mindennapi valóságával szembesíti. Már második, tehát Fogarason keletkezett verseskötetének hangja is egy fokkal mélyebbről szól, a dekadens hangszerelésen is átüt az eleven fájdalom.
244Fiatalkori lírája (Levelek Írisz koszorújából, 1909; Herceg, hátha megjön a tél is, 1911) az európai századforduló esztétizmusának, a szecessziónak, magasfokú és egyéni tartalmakkal telített magyar megvalósítása. Babits, a "poeta doctus", elveti az anekdotikus értékű élmény-lírát, melyet a "népnemzeti" irány epigonjai lejárattak, de tartózkodik az Adyt megelőző újromantikus pátosztól is, és az érzelmeket – legalábbis kezdetben – száműzve, artisztikus szemléletű és intellektuális stílusú, tárgyias lírát alakít ki. Verseinek tárgya gyakran kulturális élmény (Hegeso sírja, Theosophikus énekek, ill, Héphaisztosz); ezek csak közvetve és általánosítva tükrözik alkotójuk személyes indulatait, akárcsak a képzőművészeti látásmódot az irodalomba plántáló prerafaeliták mintájára, s még inkább előkészítőjük, Poe, és betetőzőjük, Swinburne példájára írt, dekoratív pompájú költői leírásai (Sugár, Csipkerózsa). Feltűnő és ugyanakkor jellegzetes vonása a formai virtuozitás, a változatos és nehéz metrikai elemek, rímjátékok, stílusbravúrok: alliterációk, szóismétlések, gondolatritmus kedvelése. "Babitsnak kultúr-szerelmei vannak"
írja már 1909-ben Ignotus a Nyugatban. A szecesszió jellemzője a téma feldíszítése szerkezeten kívüli, nemegyszer a mű anyagától is idegen elemekkel. A századfordulón Gaudi spanyol építész hullámvonalakkal töri meg épületeinek homlokzatát, Lechner Ödön magyaros motívumokkal cifrázza; az angol Beardsley vagy a magyar Kozma Lajos illusztrációin burjánzanak a vízililiom, a sás, a nád ornamentikus vonalai. Ez a szecessziós stílus arisztokratikus ellenállást fejez ki a kapitalizmus indusztrializált világképével szemben. Babits formakultusza a szecesszió általános törekvéseinél kevésbé külsőséges, – inkább intellektuális alkotásmódjának sajátos megnyilvánulása: "ez nem költészet, de aranyművesség! | s bár nem őszinte, nem komédiás" (Szonettek). A szemérmes, érzékeny lelkű és félszeg filozopter nemcsak esztétikai meggyőződésből, hanem élettapasztalatok és személyes dráma híján, tehát belső indításból vezetve azonosítja az intellektuális életet a valósággal és alakítja ki tárgyias szemléletét. Korai lírájában jelentős a fantázia szerepe, de nem a szertelen romantikus képzeleté, hanem a történeti színezetű beleélésé (Zrínyi Velencében), a kulturális szerepjátszásé (Aliscum éjhaju lánya), de még játékossága, iróniája és zeneiségre törekvése is a primér indulatok helyébe lépő dekoratív képzelet megnyilatkozása.
A Négyesy-stílusgyakorlatokon, az új magyar irodalom műhelyében, a különböző világnézetű és esztétikájú művészi alkatok találkozóhelyén Babits más korabeli irodalmi áramlatokkal is megismerkedik, s hatásukat verseiben és egyidejű levelezésében is fölfedezhetjük; a modern művészeti irányok eklektikus átélése és feldolgozása tipikus közép-európai jelenség a század elején. A szimbolizmus viszonylag keveset ad a fiatal Babitsnak, a dekadencia viszont mély élménye. A Nyugat 1935-ös évfolyamában Az európai irodalom történetéről szólva írja Halász Gábor róla, hogy költészetében a fin de siècle készletéből csinált szecessziót. Babits dekadenciájának egyik összetevője sátánossága, a végzetes életérzésnek a romantikától Baudelaire-re és Swinburne-re származott, a század elején felújult kultusza (Vérivó leányok). Másik fontos eleme világfájdalma, az élet jelenségeit átható szenvedés és szomorúság stíluskellékei. Babits dekadenciája mégsem betegség, nem is hanyatlási termék. Ady forradalmi útja mellett egy másik, kevésbé hatékony, ám tudatos, reformista állásfoglalást fejez ki egy fejlettebb, polgárosultabb kultúra 245nevében a feudálkapitalizmus, a dzsentri életforma provinciális magatartásával szemben. Kosztolányinak írja 1904. szeptember 15-én keltezett levelében, hogy minden költészetet, minden magasabbrendűt szükségképpen dekadensnek vél.
Első korszakában az én rejtőzésének és a "poeta doctus" elvének sajátos megnyilvánulásaként rendszeresen, bár alkotó módon használ föl világirodalmi forrásokat. Baudelaire Tableaux parisiens-jei mintájára valóságos ciklust ír budapesti képekből, másutt Swinburne dekoratív stílusának fogásait utánozza (Sírvers), a Turáni indulóban közvetlen egy Richepin-, a Gretna Greenben pedig egy Liliencron-vers anyagát kezeli úgy, mint valódi élmény-anyagot. De ezekben a világirodalmi hatásokban is elsősorban a kereső, a kísérletező stíluspróbálkozásait kell látnunk.
Babits összetett és ellentmondásos alkat, korai tárgyias lírája kitárulni kívánkozó egyéniséget leplez. Alapérzése a nosztalgia, és eleinte minden versében a "soha-meg-nem-elégedés" himnuszát dalolja. Ennek legegyszerűbb változata a romantikából ismeretes elvágyódás: Messze… messze… intellektuális játékai, utópiái szintén egy mindig különös légkörű, lelkiállapotokkal színezett külön világ építőkövei (Fekete ország, Danaidák). Paradox módon jellemzi az érzékelhető valóság nyers, sokszor bántó ingere utáni vágyódás (A világosság udvara), és még elvont tematikájú verseinek számos részletét is érzékletes látással, realista képekkel vonja a testiség körébe. Panteizmusa is kevésbé világnézet, mint inkább egyetemessé tágult vágyakozás (Éhszomj). A határai közül kikívánkozó én-nek és a külvilágnak benne zajló harcát fejezi ki A lírikus epilógjában:
A mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
de még tovább magamnál nem jutottam.
Filozofikus verseiben is a nosztalgia, a feloldatlanság leckéjéig érkezik el: "miért nő a fű, hogyha majd leszárad, | miért szárad le, hogyha újra nő?" (Esti kérdés). Babits individualizmusának még áttételes jelentkezése is a kor népszerű filozófusának, Nietzschének, kivált a személyiség kultuszával kapcsolatos tanítása hatását mutatja.
Babits ifjúkori költészete jelentősen hozzájárult modern líránk formai megújhodásához. Példát ad antik metrumok modern hangulatú felhasználására, s hangsúly és időmérték összebékítésével, főként a jambus-vers esetében, a belső hullámzást, egyszeri mondanivalót híven lekottázó, újszerű ritmikára. Meglepő szókapcsolásaival, és még inkább indázó, teljesen egyéni mondatfűzésével arra tanít, hogy a költői stílus varázsa a teremtő gondolkodás közvetítésében rejlik. Verszenéjének elsősorban intellektuális szerepe van; a klasszikus körmondat és a romantikus tiráda alapelvével egyaránt rokon szecessziós mondatfüzéreinek logikai építkezése és érzelmi ritmikája a költő nyugtalanságát is visszaadja. Sajátos mondatszerkesztésével párhuzamos jelenség kísérletezése különleges strófaszerkezetekkel: itt szintén a gondolkodás törvényszerűségeit kívánja formai eszközökkel megeleveníteni. Stiláris és formai virtuozitásának gyökerénél is egy filozofikus elmének a megismerésre irányuló szakadatlan keresését fedezhetjük fel.
246Első korszakának tipikus alkotása két hosszabb lélegzetű verses munkája, a Laodameia (a Herceg, hátha megjön a tél is függelékeként, 1911) és A második ének (posztumusz kiadása 1942).
A Laodameia verses "görög" tragédia. 1910-ben írta Fogarason, ahol magányában, klasszikusokat forgatva közel került az antik életérzéshez. Témája a halotti áldozat, mellyel a szerelmes özvegy királynő a végzettel dacolva a földre kényszeríti vissza férjének, Protesilaosnak árnyát. Művét az antik tragédiák törvényei szerint kardalokkal gazdagítja. Mintája Swinburne Atalanta in Calydonja. volt; Babits az ő ösztönzésére kíván – Lukianos nyomán – az ókori történetből modern borzongásokat felidézni, és különösen végzet felfogása áll közel az újkori dekadens sátánossághoz. De az érzelmi életkultuszán kívül célja a magyar költői nyelv mondatépítésének és metrikájának gazdagítása is. A kardalokban a klasszikus versformák korszerű stílusra futtatott legszélesebb skáláját mutatja be. A Laodameiába egyébként mintegy intarziaszerűen s tudatosan dolgozta be Swinburne-ön kívül más költők, görögök, latinok és régi magyarok sorait, strófáit is. A mű Babits artisztikus esztétikájának: világirodalmi élmények közkinccsé tételének és személyisége közvetett kifejezésének jó példája.
A második ének című négyfelvonásos mesedrámáját egy évvel később írta, de életében csak a III. felvonást közölte Vihar címen a Nyugat 1911-es évfolyamában. A balatoni kecskekörmök újjá költött mondájának álcájában a dalával királylányt gyógyító pásztornak és "második éneke" tragikus kudarcának népmesei szövésű, Arany János-i alexandrinusokra fogott történetébe gyötrelmes lelkének izgató problémáját vetítette ki: alkotás és bukás, kitárulkozás és megszégyenülés közötti vívódását. A második ének ugyanakkor mint magát a művészi élményt megjelenítő munka a századelő esztéta irodalmának tematikájába tartozik. Kevéssé színszerű, de egyenetlenségei ellenére is közelebb visz a fiatal Babits alapvonásainak, problematikájának és korai stílusirányzatának megismeréséhez. Főként azért kellett kéziratban maradnia, mert szerzője túlzott önleleplezésnek tekinthette, de később népies hangvételét is restellte.
Babits kezdő tanulmányai szerves kiegészítői első periódusának. Irodalomtörténeti és elméleti írásai, kritikáit is többé-kevésbé ideértve, műfajilag esszék. Az irodalmi problémákat fejtegető, írói arcképeket rajzoló Babits az asszociatív gondolkodás, a belső dialógus útját járva az általánost az időszerűvel hangolja össze, az eszmék mögött az alkotót kutatja, s így saját emberi-művészi kérdéseire keres választ. Fokozottan érvényes ez a megállapítás az első korszakának esszéit összefoglaló kötetekre, az Irodalmi problémák (1917) és a Gondolat és írás (1920) alapkarakterére. Az utóbbi kötet tartalmazza legelső esszéit, de világháborús válsága után írt tanulmányait is.
Első esszéiben Babits mintegy költészetének igazolását adja. "Babits az új század telhetetlen, érzéki és intellektuális ingereket kereső szellemét hangolja át a maga élesebb, külső, belső válságoktól sebzett nyugtalanságára" – írja Halász Gábor Babits esszéiről a Nyugat 1938-as évfolyamában. Szagokról, illatokról címen a világ érzéki örömeire sóvárgó nosztalgiájának tudományos apparátusú apológiáját írja, a Játékfilozófia mélyértelmű játékosságának: a Fekete ország költője teremtő fantáziájának, a tudatélményeknek elméleti megalapozása. Esztéta világszemlélete tükröződik Nietzsche-képében is 247 (Nietzsche, a filológus), ahol a német filozófus irracionális görögség-élményét hangsúlyozza. Szellem és lélek felszabadítására tett művészi próbálkozásainak igazolását találja meg Bergson filozófiájában, mindenekelőtt a mechanisztikus világnézettel gyökeresen ellentétes teremtő fejlődés elvében és intuíció-tanában (Bergson filozófiája). De angol költőkről írt portréiban is saját arcvonásai ütköznek ki. Meredith-ben a pontos valóságlátás és buja stílus ötvözetét csodálja, Browningnak az intellektualitásból leszűrt harmóniáját dicséri. Még a filozófus szemével nézi az irodalmat, s ez magyarázza tudományos elveinek elvontságát, nemegyszer pedáns, didaktikus stílusát.
Az artisztikus korízlést glorifikáló esszéin kívül alkotnak külön egységet Irodalmi problémák címen összegyűjtött magyar irodalmi tárgyú tanulmányai. Rokon költői alkatokat és hozzá közelálló műformákat a lírikus önarcképfestő elfogultságával elemez. Egy Komjáthy-monográfia kritikájának ürügyén az élettől tudatosan elvonatkoztatott költészet, a belső életből táplálkozó líra tárgyi és nyelvi lehetőségein tűnődik. Petőfi és Arany című híressé vált kettős portréjában villódzó esztétikai gondolatait az érzékeny lelki élet, s így az Őszikék Arany Jánosának méltatására sorakoztatja, de a kétféle költészet szembeállításában Babits korai lírájának alapvető és a költőt később is izgató problémája: élet és tudat szembenállása ismerhető fel. Lélektani kiindulású tétele saját lírai alkatának védelme is a népszerű Ady-képpel szemben. A Petőfi és Arany ugyanakkor egyoldalú állásfoglalás a l'art pour l'art mellett és a közvetlen élményköltészet, a társadalmi hatású líra ellen. Vörösmarty-tanulmányaiban – Az ifjú Vörösmarty és A férfi Vörösmarty – a határtalan bőségű belső világ és a műformák fegyelmének hullámzását kíséri végig a nagy romantikus életművében, s ezáltal saját alkotói problémájára is fogalmaz megoldást. Még a Magyar irodalom külföldi hírét mérlegelve is talál módot, hogy a jegyzetekben Arany János Sándor-verseinek rejtett metrumait feltárva, saját formaképzési törekvéseit igazolja. Ezek az esszék szinte műhelytanulmányok, korai lírájának elvi illusztrációi, szempontjai ezért is egyoldalúak, mégis nagy jelentőségük van a konzervatív nacionalista esztétikával ellentétes, korszerű és alkotó jellegű ízlésnevelésben. Babits esszéista gondolkodására már ekkor igaz, amit Gyergyai Albert 1934-ben a későbbi világirodalomtörténetről ír a Nyugatban: "… az atmoszféra telítettsége, a gondolat feszültsége a visszapattanásig, a paradoxonig, egy-egy kép egy gondolatsor végén, mint annak kitárulása és kivirágzása…", és értekező stílusának is már most kialakul lírai karaktere: "… a kifejezés éles, szinte ideges tisztasága, minden árnyékolás nélkül, nem hagyva semmi mellékajtót, – is főképp: a logika és a líra vibráló egybeolvadása, a babitsi lélegzetvétel félreismerhetetlen ritmusa."
Első szépprózai kísérleteit is élet és művészet szecessziós szétválasztása jellemzi. Általában a kezdő prózaíró személyes élményeit dolgozza fel, Babits azonban elbeszéléseiben kultúrélmények témáira csupán képzeletét engedi szabadon. A gondolataiban tobzódó ember, a század eleji művésziélek költői látomásait teríti különböző korokat jellemző, tipikussá sűrített pillanatképekre, vagy éppenséggel kész történet: egy Boccaccio-novella új, a katolikus lelkiismeret színeivel átfestett, változatát mondja el (Mese a Dekameronból). Légkör és korhangulat visszaadására törekszik, a nyelvi kifejezés pompáját lírikus módjára élvezi, még az ábrázolást helyettesítő szuggesztivitása sem 248más, mint költészet a prózában. Írásai Anatole France tudós és tudatos művésznovelláira emlékeztetnek, a fiatal Babits azonban hivő lélek, hajlik a misztikumra (Karácsonyi Madonna), és még profán eseményekben is a spirituális erők hatalmát látja meg (Éliás testvér hiteles története). Ma ezek a novellák keresettnek tűnnek, irányukat Babits nem is tudta tovább fejleszteni, s nem is lát már bennük új szemléleti elemet a századforduló szimbolista prózájához képest. (L. a novellákat a későbbi Karácsonyi Madonna című kötetében.)
Maradandó értékű prózai alkotása ennek a korszakának a Nyugat 1913. évfolyamában megjelent regénye, A gólyakalifa (könyvalakban: 1916), melyben művészi elképzeléseinek megfelelő anyagot, áttételes önkifejezési vágyának műformát talált. Tábory Elemér, családjának szemefénye, iskolájának büszkesége egy boldog, mozgalmas majálison ráeszmél, hogy tulajdonképpen valahol másik életet él, s következő éjszakai álmában csakugyan belecsöppen egy szurtos, meggyötört asztalosinas sorsába, melyet régóta tartó és igazi életének érez. A regény alaphelyzete Freudnak a tudat alá szorított, elfojtott ösztönökről és főként az áloméletről szóló mélylélektani tanításaira épül. Az expozíció elsősorban a lélek alvilágát kívánja feltárni, de ahogy következetes szerkezeti elgondolás szerint a cselekmény bonyolódik, és Tábory Elemér tudata lassan eggyé válik már felnőtt, díjnokként tengődő és bűntudatos alakmásával, a pszichoanalitikus lélekrajz fantasztikumba siklik. Amikor pedig az álombeli én öngyilkossága után holtan találják a hőst, a kifejlet a modern lélekelemző prózánál is inkább az élet megoldhatatlan kettősségén tépelődő századvégi irracionális művészregényekkel, pl. Wilde Dorian Gray arcképével rokonítja a művet. Így jelentkezik a korai Babits-versek metafizikája A gólyakalifában is, ugyanakkor a főszereplő kettős életének rajzában belső örvényeiben vergődő önnön lelkét vetíti ki. A vallomás hitelét fokozzák, a fantasztikum erejét sűrítik a mellékes mozzanatok: a tájnak, környezetnek és epizódfiguráknak a fogarasi "számkivetésből" vett, helyi realisztikus színezetű képei. Így lehetséges, hogy lírája még a játék és képzelet álarcát ölti magára, amikor a regényt már Babits közvetett önéletrajznak és lelkiismeretvizsgálatnak tekinti.
1911-ben a főváros közelébe, Újpestre nevezik ki. Rákospalotán saját kedvére berendezett otthonában lakik, levelek betűi mögül előlépnek és alakot öltenek ismerősei, tisztelői; a Nyugat megnyilvánulásaiból kiveszi részét. Megváltozott, pezsgő környezete kilódítja önemésztő magányából, egészségesebb életformájában elégtelennek találja artisztikus életérzéseit, esztéta magatartását, de nyomban nem tudja másikkal helyettesíteni. Ennek az átmeneti időszaknak jellegzetes terméke Kártyavár (könyvalakban: 1920) című regénye.
Tapasztalati anyagát Pest környéki új pátriájában szerzett élményeiből merítette; szövegét a Nyugat 1915-ben folytatólagosan kezdte közölni. Partos járásbírót Újvárosba helyezik át, és ahogy két nap, egy éjjel megismerkedik új környezetével, a század eleji kapitalizálódó, panamákra épülő magyar kisváros elevenedik meg előttünk. Babits a modern technika meghonosodását éppoly részletezően írja le, mint a kortyondi kispolgár-asztaltársaságokat, a helyi, politikai cselszövéseket éppúgy, akárcsak a bomló családok erkölcseit, és az összkép a kapitalizálódó Magyarország kissé fanyar, kissé didaktikus 249szatírájává válik. A művet a háború alatt lírai indítékból kezdte papírra vetni: a regény meséjébe menekült a korválság elől. A Kártyavár epikuma, mint Babits regényei általában, személyes tapsztalatból táplálkozik, de az író elsősorban kísérletezik anyagával. Cselekményét társadalmi regényként indítja el, majd sajátos kompozíciós ötletként magát a várost teszi meg munkája hősévé, az utópisztikussá vált történetet fordulatos detektív-história mellékszálával szövi át, végül formabontó elgondolással színre lépteti a Bábjátékost, aki elcsomagolja a bukott figurákat. A tartalmi elemek az írót körülvevő világból valók, formai játékait még szecessziós korszakából hozza, s így a Kártyavár két stílusperiódus határán nem képvisel tiszta stílust; vegyes hatást ébreszt. A naturalista ízű leírások például irreális benyomást keltenek, mintha A világosság udvara költőjének lírai indulatait, romantikus viszolygását fejeznék ki valóságábrázolás helyett, és maga a regény, kritikai éle ellenére, nem annyira dokumentum értékű korrajz, mint inkább a valóság víziója.
Babits életének fordulatot, gondolkodásának, ars poeticájának határozott új irányt ugyanaz a válság adott, melynek országszerte lelkiismeretébresztő szerepe volt: az első nagy háborús vereségek, a Przemysl eleste utáni döbbenet (1915 március), a háború elvesztésének lehetősége és magának a fölösleges vérontásnak mind világosabb értelmetlensége.
