A koalíciós kormány és ellenzéke
A koalíciós kormány és ellenzéke
A koalíció négyéves uralmának a politikai funkciója lényegében az volt, hogy fellebbentette és erősen megtépázta a magyar közéletre ráboruló, a mély társadalmi ellentéteket és bajokat elfedő nemzetiszínű leplet. A függetlenségi cégérű koalíciós kormányzat éppúgy 67-es politikát folytatott, mint elődei, csak fakó 48-as szólamokba burkolva, indulatos sovinizmussal és kíméletlen antidemokratizmussal. A kormány megtorló hajszát indított a "nemzeti ellenállás" során "hazafiatlannak" bizonyult tisztviselők, politikusok, mindenek felett és legtartósabban: a szocialista munkásmozgalom ellen. Számos munkásszervezetet felfüggesztett, főként a falusiakat, gyűléseket, lapokat betiltott, az 1898. évi úgynevezett "rabszolgatörvény" hatályát kiterjesztette a gazdasági cselédekre, megszigorította a mozgalom rendőri ellenőrzését. Antidemokratizmusát, amely az elődökénél talán csak árnyalatokkal volt durvább, az tette kirívóvá, hogy a kormány a nemzeti jogok és a demokrácia ígéretével hirdette meg az új érát. A 67-es alapon folytatott, agrárius színezetű, konzervatív-soviniszta politikai gyakorlat különösen három ponton leplezte le a kormánypártivá vedlett úri ellenzék kétszínűségét: a nemzeti követelések feladásában, a választójog elsikkasztásában és a nemzetiségi elnyomás fokozásában.
A koalíció minden feltétel nélkül megszavazta az újonckontingenseket, a hadsereg erősítését, 1907-ben – a korábbi megállapodásnál kedvezőtlenebb feltételekkel – megkötötte az új kiegyezést, az Ausztria és Magyarország közötti gazdasági közösség újabb tízéves meghosszabítását. 1908-ban a plurális választójogi javaslattal lényegében megtagadta, majd végleg elsüllyesztette a választójog megígért, demokratikus reformját. Az 1907-ben hozott iskola-törvénnyel és vasúti szabályzattal a nyelvi magyarosítást erőltette, a Bánffy-korszakra emlékeztető elvakult rendszabályokkal sújtotta a nemzetiségi mozgalmakat. Támogatta Bosznia-Hercegovina annexióját, cinkostársa volt a délszláv nemzeti mozgalom vezetői ellen indított hírhedt, konstruált pereknek.
A koalíciós kormányzatban megtestesült reakció az ellenzékiség új hullámát indította el. Az ellenzék kórusából ezúttal sem hiányzott a nemzeti radikalizmus, kivált az 1907-es kiegyezés, a programfeladás e szemléletes bizonyítéka után. A Függetlenségi Pártról rendre kisebb frakciók szakadtak le, amelyek egyrészt Nagy György köztársasági pártjában, másrészt Justh Gyula baloldali függetlenségi pártjában tömörültek. Az ellenzék vezérszólamát azonban – és ebben különbözött az 1905 előttitől – a demokratikus irányzatok vitték, ők vonzották magukhoz a nemzeti radikalizmus híveit is. A politikai ellentétek tengelyévé a közjogi kérdések helyett a politikai demokrácia követelése, az általános választójog jelszava vált, amellett a földreform és a nemzetiségi egyenjogúság igénye is bekerült a közéleti vitákba.
211906-ban, a mérsékelt liberálisok kiválásával, a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század maradéktalanul a radikálisok fórumává vált, akik egyre aktívabb politikai tevékenységet fejtettek ki. A szociáldemokraták 1907–1908-ban nagyarányú választójogi demonstrációkat szerveztek. Áchim pártja ezekben az években a földreform követelésével jelentős befolyásra tett szert az Alföldön. Ugyanekkor lépett színre, bár mérsékeltebb, de demokratikus programmal Nagyatádi Szabó Gazdapártja. Az új iskolatörvény, az elnyomó rendszabályok ellen a nemzetiségek szálltak síkra, közöttük tért hódítottak a föderatív átalakítás tervei. Horvátországban a többségi párt, a szerb-horvát koalíció, amely a délszláv egység új útját képviselte, minden abszolutisztikus elnyomással sikeresen dacolva opponált a magyar koalíció sovinizmusa ellen.
Az új ellenzéki hullámmal szoros kölcsönhatásban bontakozott ki a kulturális élet forrongása. A századelő kulturális életét három ellentétes, a szellemi élet egész terjedelmét átfogó áramlat: a nemesi, az urbánus polgári és a forradalmi megújhodásra törekvő demokratikus kultúra harca tette feszültté, viharossá, s kapcsolta a dualista reakció és demokrácia élesedő küzdelméhez.
A koalíciós kormány erőit önnön hazugságai sorvasztották el. Elvtelensége és megalkuvása miatt a "középosztály" radikalizmusra hajló alsó rétegei távolodtak el, amint a parasztság öntudatos elemei is csalódottan fordultak el a reakcióval bélelt függetlenségi szólampolitikától. A demokratikus tábor erősödése ugyancsak megingatta a kormány helyzetét, habár e nyomás eleinte inkább közvetett módon, a függetlenségi balszárny elszakadásában, a Justh-frakció ellenzékbe vonulásában nyilvánult meg. A tömegbázisában meggyengült, hitelét vesztett koalíció Bécsben, az uralkodó körében is hamarosan elvesztette a már kezdettől sok fenntartással terhelt bizalmat. Az uralkodó körök reálisabb politikusai felismerték, hogy a belső egyenetlenség, az örökös közjogi torzsalkodás hovatovább a Monarchia létérdekeit veszélyezteti.
