Életem regénye
201Életem regénye
Ebben a művében találta meg Móricz Zsigmond a Míg új a szerelemben keresett formát, amelyben magáról és koráról minden lényegest elmondhat, A Míg új a szerelem is nagy kibeszélés volt, de úgy érezte, "még mindig túlságosan regényszerű", toll helyett vésőt adott a hős kezébe, holott "oly egyszerűen és közönségesen" kellett volna mindent elmondani, "ahogy lefolyt, míg csak élet volt".
Az Életem regényében (1938) így emlékezik, első személyben, ősöket, hozzátartozókat, mindenkit nevén nevezve, szándékos keménységgel szembefordulva a regényesítéssel. Életét írja meg, tíz éves koráig, abban a hitben, hogy mindent megírt. "Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig – írta az utolsó lapon. – Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról…"
Akik nem ismerik az Életem regényét, kételkedhetnek ebben a kijelentésében, a művet ismerők előtt nem kétséges, hogy máig ez a legteljesebb Móricz életrajz. A nagy írók életüket az alakító társadaloméval együtt mutatják be, így írta meg Móricz Zsigmond is. A sors szinte az egész falusi Magyarországon végigsodorta osztályából kiszakadt családját; gyermekként ismerkedett Szatmár, Szabolcs, Zemplén tájaival, a szegénységgel, parasztokkal, mesteremberekkel és kisértelmiségiekkel, így saját életén keresztül a korabeli társadalomról is csaknem teljes képet rajzolhat. Személyes emlékei mellett korabeli újságokat, monográfiákat olvasott, családtörténeti kutatások és rokoni emlékezések a forrásai, művében eggyéolvaszt dokumentumot, szociográfiai fejtegetést, novellisztikus részleteket, statisztikát, néprajzot, történelmi esszét; elmélkedve, eszmélkedve és bírálva idézi fel gyermekkorát, sőt gyermekkorán keresztül egész életét és korát.
Mert a gyermekkori emlékek csak a kiindulást jelentik, ezekhez az emlékekhez múltból és jelenből újabb emlékek, emberek, gondolatok és érzések asszoeiálódnak. Objektív időbeli rendet csak a fővonalban tart, a színhelyek szerint, ahol élete folyt, de ezen belül mindig szabadon vált át a múltból a jelenbe, a jelenből a múltba, a legrégibb időktől a regény írása napjáig. "Élő emlékezéssel" emlékszik a dolgokra, "részletestül, környezetestül, hangulatostul, mint ahogy – az ő hasonlata – aki egy kukoricaszárat húz ki tövestül, nagy darab földet kell vele kiszakítani." Egy felidézett emlék száz másikat ébreszt, színhelyeket, eseményeket; az eseményeket mindig kíséretükben, az embereket mindig környezetükben, földdel, természettel, társadalommal való viszonyukban, emberi teljességükben. Így születnek hatalmas számban tömör arcképei, parasztokról, kisurakról, mesteremberekről, a századforduló szinte minden magyar típusáról; a legteljesebb ébredező önmagáról és a népi eposzok hőseihez felnövő édesanyjáról és édesapjáról. A gyermekkor története a család és az ősök, sőt a nép életének regényévé tágul, illetve történelmi hitelük művészi epikájává. Mert Móricz szándékosan kerül minden regényesítést, – a két pólus regényes elméletének a magyarázatára, származásáról szólva utaltunk, a gorkiji elvet vallotta: az igazság felette áll minden érzékenységnek. Gyermekkori emlékeit a férfi illuziótlan tekintetével idézi fel; még szüleit is úgy rajzolja, a gyermek feltétlen tiszteletével és a hatvanéves író mindent mérő tekintetével egyszerre. Így láttatja a legtöbb arcot és eseményt egyszerre két aspektusból és időpontból, sőt olykor háromból. A Prügyről szóló "feledhetetlen szenvedések 202könyvében" elbeszéli azokat az életkörülményeket, amelyek a Hét krajcárhoz, a Judit és Eszterhez anyagot adtak, és azt is, hogyan emlékezett az egykori szenvedésekre édesanyja egy emberöltővel később, mikor a Judit és Esztert olvasta. Ugyanebben a fejezetben beszéli el azt a prügyi látogatását, mikor első feleségének, Jankának, mutatta be a rokonságot, és mesélte el gyermekkori emlékeit. Szavaival egyszerre idézi gyermeki múltját, fiatal házas magát és azt a percet, amelyben gyermekkorára és Jankára emlékezik. Azt, hogyan viselte gyermekkorában a prügyi szenvedéseket, hogyan hordozta később az innen hozott sebeket, és miképpen reagált minderre első felesége. Egyszerre méri, mintegy koordináta-rendszerben, a horizontálisan folyó gyermekkori eseményeket, életeket s azt, ami a múló évekkel vertikálisan föléjük, belőlük nő.
Az is ritka írói győzelem, ahogy Móricz Zsigmond az Életem regénye sokféle műfajba kívánkozó anyagát (statisztika, családtörténet, vallomás, elbeszélés stb.) egységes, nagylélegzetű epikai stílusba fogja. Mintha olvasójával szembenézve beszélné el életét és korát, homéroszi szélességgel és közvetlenséggel. Szociográfia vagy regény az Életem regénye? A világirodalomban a szociográfiának és a regénynek hasonló ötvözetét nehezen találjuk; a harmincas évek jellegzetesen magyar műfaja ez: a számvetés kényszeréből, az idő sürgetéséből és vallomásvágyból született, leginkább a népi írók tollán. Illyés, Veres Péter, Darvas József, Féja Géza és Erdei Ferenc más-más jellegű szociográfiái nélkül bizonyára másképpen írta volna meg Móricz Zsigmond élete történetét – legalábbis a harmincas évek legelején megjelent életrajzi elbeszélései szerint – (Február, hol a nyár, Disznótor), a hagyományos epikai formákhoz közelebb maradva. A boldog emberrel maga is adott ösztönzéseket az írói szociográfiákhoz, most a népi írók kezén kialakult műfajt nagy művészetével líraibbá, személyesebbé formálja, egyértelműen irodalmivá emeli. A népi írók szociográfiáinak többségében a megidézett közösség bemutatása volt a leglényegesebb, elsősorban szociográfiai eszközökkel, az író az ábrázoláson szinte igyekezett kívül maradni, Móricznál a szociográfia csak egyik eszköze a társadalomrajznak, a külső világot is leginkább belső élményein keresztül ábrázolja: tökéletes harmóniába olvaszt szociológiai fejtegetést és személyes vallomást, nagyobb társadalmi és lélektani távlattal s főleg művészileg teljes értékű alakokkal. Innen érthető, hogy a falukutató irodalom "harckezdő" szociográfiái a múló idővel mintha egyre inkább dokumentummá szikárodnának, az Életem regényét művészileg is egyre nagyobbnak érezzük. Akárcsak a Puszták népét, amelyben korábban (1936) Illyés sok tekintetben a Móricz Zsigmonddal rokon módon nemesítette szépirodalommá a szociográfiát.
