A fáklya
A fáklya
Így vette elő újra a Lobogó szövétneket, melyből 1910 óta jelentett meg részleteket a Világban. A Lobogó szövétnek egy falusi pap élettörténetének indult, most "a vér és acélözön előtti magyar élet képére" szélesíti. Egyik leggyötrelmesebben született, legnagyobbnak szánt regénye A fáklya (1917), egy nagy-lelkű nemzet életét és lélegzetét akarta fellobbantani benne.
175Huszadik századi magyar regénynek aligha volt A fáklyához fogható hatása. A reakció elutasította mint magyarsággyalázót, a radikálisok azonban politikai tettként üdvözölték. Lázban olvasták, nem is regényként, hanem életként: saját életükként. Ezért is láttak hősében más-mást; magyar Váteszt, magyar Raszkolnyikovot, magyar Messiást, a gondolati szabadság mártírját. A jobbra vágyók, a küzdésre képtelenek, az élet hulló boldogtalanjai mind-mind magukra ismertek benne.
A fáklya megírásához ösztönzéseket az ököritói tűz is adhatott. 1910 húsvétján a Szatmár megyei Ököritón bált rendeztek egy nádfedeles csűrben. Hogy senki fizetés nélkül be ne menjen, beszögezték a nagy csűrkaput. A tető egy leütött lámpától tüzet fogott, a menekülés lehetetlen volt. Tizennyolc falu háromszázöt ifja-leánya veszett a lángokba, száznál többen váltak nyomorékká. – Móricz Zsigmond a tűzről írt cikkében (Ököritó, 1910) a rettenetes tragédiáért elsősorban az urak felelőtlenségét okolta. Az ököritói tűz fényénél tudatosult élményt mélyítették el benne a háborús tapasztalatok. A magyar urak iránti illúzióját szétfoszlatták a keserű tények, az Ököritóvá égett ország. Tovább nem halaszthatta a leszámolást.
A fáklyának Matolcsy Miklós a főszereplője. Minden érte történik a regényben, az ő kedvéért teremti Móricz Zsigmond az alakokat és a történetet, saját gondolatainak jórészét is néki kölcsönzi.
Matolcsy, a debreceni református teológia jeles diákja, kaotikus lobogással érkezik egy kis Szatmár megyei parókiára. Fáklyája akar lenni népének: papja, orvosa, bírója, mindene. Mintaközséget akar falujából teremteni a Szeretet jegyében. De már az első napon zátonyra fut a lelkesedése. Észreveszi: nincs ereje a feladathoz. Általános eszme és egész életet betöltő igazság után sóvárogva tanulmányírásba kezd az Isten létéről és a vallás értelméről. De a vallás kérdései csak kiindulópontok: lázas szellemével a kor szinte minden problémájával, állammal, egyházzal, dualizmussal, választói joggal, materializmussal viaskodik, s a Lét, a Mindenség titkával birkózva e társadalom bajainak felismeréséhez jut. Közben járja a maga külön kálváriáját, urak, parasztok és asszonyok között, s a harcba belefáradva már-már alkut köt lelkiismeretével s a hatalmasokkal – a falu bőrére.
Itt süllyed a legmélyebbre. De ha itt érne véget a sorsa, akkor se lehetne rákiáltani a karrieristát; mert nemcsak belső gyengesége teperte le, hanem a külső körülmények is. Móricz nem a gyönge karrierista bukását akarta benne rajzolni – hisz együtt vergődik Matolcsyval –, s így nem is nyugszik bele hőse pocsolyába hullásába. Matolcsy ráeszmél a lába előtti nyaktörő mélységre: nem lehet alku a gonosszal. Móricz szinte Matolcsy kívánságára lobbantja fel a mindent megemésztő tüzet. Matolcsy újra felmagasodik: magával, sorsával mit sem törődve menti, akit csak lehet, a lángtengerből. A szerencsétlen véletlen következtében most megteheti, amire vágyott: feláldozhatja magát népéért, amelyért addig mit sem tudott tenni. Az emberfeletti munkával szerzett tüdőgyulladás leveri lábáról, agóniájában újra Istennel és emberrel vívódó Fáklya. "Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott" – mondja utoljára.
Valami mégis: egy negatívum. A szeretet papja rájött: nem a szeretet váltja meg a világot; ez csak káprázat. Haldokolva a természet törvényeire figyelmeztet.
176Ki hát Matolcsy? Sorsában van valami a magyar Messiásokéból, a kor újra áhítozó embereinek az érzéséből, akik a jövő kiharcolására fáradtnak és fásultnak érzik a tömeget. Ezt az érzést vetíti olykor Móricz Matolcsyba, Matolcsy azonban – Móricz azt is megmutatja – nem igazi Messiás. Bukásának a magyar Ugar a legfőbb oka, de oka saját gyámoltalansága és teológikus kultúrája is. Átfogó, korszerű eszme híján nem lehet Messiás, csak nihilista, a meglevő tagadója. Móricz azonosul vele újat kereső vívódásaiban, avult ideológiáját, tétovázását és liberális megalkuvásait azonban elmarasztalja. Alakjában belső azonosulás és külső bírálat fonódik össze. Így sikerült bemutatni, hogy Matolcsy emberi értékei szerint lehetne fáklya, de felemás filozófiával, papként nagyobb fény nélkül kell elhamvadnia.
Matolcsy Miklós Móricz egyik legjellegzetesebb vívódó hőse. Nem az első. A maga módján az volt már Turi Dani is, az Rassovszky is, s vele még nem zárult le Móricz vívódó hőseinek sora; az Úri Muriban Szakhmáry Zoltán, a Rokonokban Kopjáss Matolcsy rokona. Még a Betyár Deája is kissé, oldalágon.
Bármennyire is különböznek egymástól, néhány ponton feltűnő a hasonlóságuk. Szívük egy nagyobb közösségért ver; de a maguk életének sem találják meg a sóját. Mindannyian két világ határán állnak; elégedetlenek önmagukkal, a környezetükkel, magányosak és társtalanok; több a lelkiismeretük és kevesebb az erejük, mint amennyi feladatuk megoldásához kellene. A jelenből valami homályosan sejtett jövő után sóvárognak, de nincs erejük elvágni a múlthoz, az idealizmushoz, a rokonsághoz fűződő szálakat. Két világ, két ideológia, két asszony között őrlődnek, csak az egyikhez kötődni nem tudnak, mert vagy gyávák, vagy emberileg lehetetlen a választás. Életet betöltő új gondolatot és kapcsolatokat nem tudnak teremteni. Sorsuk így a pusztulás. Móricz minden vívódó hőse amolyan "lefelé szállingó levél"; a kötelesség tartja őket az élet ágán, míg el nem vágják önkezükkel a gyenge kacsot. Matolcsyt idejében elvitte a tüdőgyulladás, Szakhmáry Zoltán, Kopjáss és Dea önként válnak meg a nem nekik való élettől.
A vívódó hősöket Móricz hozta 20. századi irodalmunkba. A századforduló társadalmának egy sajátos típusát rajzolta meg bennük. Akkor a legjobbak ideológiák, megoldatlan kérdések irdatlan bozótjában keresték tépelődve a jövő ösvényeit. Ámde a vívódás – már a század eleji helyzetben is – csak akkor volt igazán értékes, ha pozitív eredményhez vezethetett; a benne való megrekedés bénító. Akár a klim-számginkodáshoz, a jellem felbomlásához, a semmiben állást nem foglaláshoz vezethet. Móricz egyre kevesebb együttérzéssel és egyre több bírálattal nézi a vívódásból előre nem jutókat. Matolcsy vívódásában a meddőséget mutatta meg; minden tehetségével és képzettségével sem tudott kitermelni magából többet, mint amennyivel napról napra eltengődött. Szakhmáryt vívódása nem menti meg osztálya mérgeitől; az öngyilkosságba menekülő Kopjássról a legnagyobb panamista állapítja meg: ha visszajön, a "leghasználhatóbb ember lesz".
Fontos alakja a regénynek Arday. Politikusnak ostobán vétkes, embernek undok, szeretőnek becstelen. Mérget árasztó "hulla". Arday ilyen megrajzolása saját korábbi nacionalista színezésű úr-koncepciójának a kritikáját is jelenti. Matolcsy uraktól való függetlenedésének az útját, az urak iránti tisztelet, testvéri érzés, a mosoly és türelem fázisait ő is végigjárta. Így 177érkezett Dávid Zsolt (Harmatos Rózsa) és Kerek Ferkó bámulásától Arday egyértelmű elítéléséig. Nincs rájuk szükség, "veszélyesek az emberiségre". Így lett A fáklya a 67-es Magyarországgal való leszámolás regényévé. Amit a polgári radikalizmus felismert a feudális Magyarország hullafoltjaiból, azt Móricz Zsigmond, forradalomra megért lélekkel szinte mind ábrázolta: az egész elfekélyesedett magyar életet.
A fáklya művészileg nem olyan egységes, mint Az Isten háta mögött. Lazább kompozíciójú, szakadékosabb; a sokágú, kellően nem tisztázott problematika még jobban szétfeszítette a kereteit, mint más Móricz-regényekét. Látszik rajta a sokszoros nekifutás is: az egyes részeket nem mindig sikerült művészileg teljesen egybehangolni. Az első fejezetek a Sáraranyra emlékeztetnek, az erotika is ebből a korból való maradvány; a valószínűtlen mellékbonyodalmak – az arany meséje – a romantika, illetve a naturalista romantika kelléktárába is beillene. A töredezettség, a befejezetlenség, a határozott vonalak impresszionizmusba olvadása, az esszé beépítése új vonás: mintha a kor modern, a hagyományos regényformát fellazító törekvéseivel mutatna rokonságot. A folyton gazdagodó és gyűrűző érzések elmossák benne a vonalakat, az atmoszféra szinte felszívja a cselekményt. Végleges lezárása semminek sincs a hangulatok, érzések és fellobbanások e különös regényében. Csak sajgás, csak befejezetlenség – ahogy a kortársak is látták. Érzések beszéde érzésekhez. S ebben A fáklya túlmutat a klasszikus nyugalmú és kompozíciójú regényeken.
