A dzsentri és a korszak nacionalizmusa
A dzsentri és a korszak nacionalizmusa
Az agrárius irányzattal gyökereiben összefonódott, bár ágaiban messze terebélyesedett a süllyedő dzsentri mozgolódása. A dzsentrihez kezdetben, a hetvenes évek derekán a tradíciót őrző, jobb nemesi famíliákat sorolták. De a hajdani birtokos nemesség gyors süllyedésével, állami, megyei hivatalokba, kisfizetésű, de úri rangú értelmiségi pályákra szorulásával, illetve kisnemesi, értelmiségi, sőt polgári elemekkel való feltöltődésével ez a réteg erősen kiterjedt és mélyen tagozódott. A századelőn a jómódú földbirtokosoktól, vezető politikusoktól, rangos tisztségviselőktől, katonatisztektől – az uralkodó osztály tagjaitól – az egyszerű diplomásokig, a kopott címerű kishivatalnokokig, a kisvárosi és falusi "intelligenciáig" – a kispolgári szintű rétegekig – húzódott a dzsentri szellemű "történelmi középosztály", amelynek többségénél a díszítő jelző már nem a nemzeti múlt haladó örökségének vállalását, hanem az ősök szerzette érdemek örökjáradékként való kamatoztatását juttatta kifejezésre.
Az a körülmény, hogy a magyar "középosztály" dzsentricentrikusan, egy hanyatló osztály vezetésével formálódott ki, egész újkori társadalomfejlődésünk súlyos tehertétele, egy befejezetlen polgári forradalom és felemás polgári átalakulás következménye volt. A dzsentri fennmaradását, vezető szerepét a nagybirtokrendszernek, a dualista államnak köszönhette. Ezért a "történelmi középosztály" védelmezte a rendszert, az "egységes nemzetinek" 14hirdetett soknemzetiségű államot, amely azonban egyúttal a Monarchia nem önálló része, a dzsentri létfeltételeit szakadatlanul bomlasztó tőkés fejlődés kerete, tehát sérelmeinek és elégedetlenségének forrása is volt. Objektív helyzetéből tehát sajátos kétlelkűség fakadt: a lojális, az államfenntartó – és az ellenzéki, kuruckodó magatartás. S az utóbbi, az ellenzéki éppoly fontos volt, mint az ispáni, sőt, a folyamatos pauperizálódás, a társadalmi-politikai ellentétek fokozatos élesedése során egyre fontosabbá vált, akár mint széles középrétegek hangulatának kifejezője, akár mint még szélesebb néptömegek hangulatának befolyásolója.
A "középosztály" rétegeződése és polarizálódása a századforduló idején gyorsan haladt előre. Földjevesztett, a hivatal grádusain is lecsúszott dzsentriket, régi értelmiségieket, akiket a családi hagyományként őrzött nemesi eredet, vagy polgársarjakat, akiket a "történelmivé" hasonulás vágya fűzött a dzsentrihez, a valóságos helyzet nyomorúsága radikalizmusra késztetett. Ez a radikalizmus objektíve kettős irányú lehetett: mind jobb-, mind baloldalra csapódó. A magyarországi társadalmi ellentétek magas feszültsége egyeseket valóban balra, a demokratikus áramlatok felé közelített. A többséget azonban a hagyomány, a nacionalizmus, a dzsentri vezető réteg erős vonzása jobbfelé sodorta. Radikalizmusának fő formája a század elején az intranzigens nacionalista ellenzékiség, a sovén magyarság demonstrálása volt.
Ez az ellenzéki nacionalizmus – már a jellegadó réteg alapvető érdekeiből következően is – több ponton érintkezett az agrárius konzervativizmussal. Egyszerűsítés lenne azonban a magyar középrétegek nacionalizmusát csupán a földbirtokos uralkodó osztály érdekeinek tükrözéseként felfogni. Egyrészt a magyar hivatalnokságnak, vezető értelmiségnek, az egész "középosztálynak" sajátos érdekei is fűződtek a dualista állam, a magyar hegemónia fenntartásához, másrészt a századforduló nemzedékében a bölcsőtől belénevelt nacionalizmus a tudatos politikai fogalomalkotásnál jóval mélyebb, érzelmi rétegekig hatolt. Ezekben a rétegekben a nemzet puszta fennmaradásáért érzett történelmi gond és aggodalom, a Habsburg-önkény nem oly rég volt korszakának lázító emléke, a császári hadsereg nap mint nap zaklató jelenléte és a szuverenitás csonkaságából fakadó egyéb nemzeti sérelmek keveredtek a nemzeti nagyság túlfűtött vágyaival. Nálunk nehéz évszázadok kovácsolták ki a mély hazaszeretetet, amelynek ösztönösen rögződött önvédő gesztusai könnyen csaptak át támadásba, haladó tettekre serkentő önzetlensége a szomszédok iránt értetlen nemzeti önzésbe.
A korszak vezető rétegének tudatában a 48-as romanticizmust egyre inkább irracionális, mitikus elemek fonták körül, s ezek fokozták a realitásérzéket bénító illuzionizmust. A korszak uralkodó frazeológiájában a "haza" fogalma – amelynek reformkori haladó tartalma a hatalmi és területi birtokállomány integritásának védelmévé változott – éppúgy irracionális, mitikus elemekkel telítődött, mint a Kossuth-kultusz, vagy a "magyarság"-fogalom, amelynek korábbi, tágkeblű, liberális értelmezését ugyancsak megszűkítették a "törzsökösség", a "faj" lassacskán beszivárgó kritériumai. Ez a konzervatív töltésű, a nemzetiségeket fajilag is lenéző, erősen antiszemita nacionalizmus vált a dzsentroid "középosztály" jegecedési pontjává. Önámító és népcsaló, ön- és közveszélyes volt a vezető rétegek politikai eszmevilága abban a korszakban, amikor a dualista rendszer meg-megújuló válságai, 15hatalmas tömegmozgalmak, éles nemzeti küzdelmek jelezték, hogy közeleg az itt élő népek és nemzetek sorsát eldöntő forradalmi átalakulások ideje.
