"A halottak élén" motívum
"A halottak élén" motívum
Magányosságát úgy is próbálta feloldani, hogy állandóan foglalkoztatta a harctérre indulás gondolata. Együtt akart lenni a pusztuló milliókkal: vállalni akarta szenvedéseiket. Ha erre nem is került sor, megírta kötetcímmé is emelt nagy versét, A halottak élént. Ahány strófa, annyi együttérző gesztus az áldozatokkal, halottakkal csakúgy, mint azokkal, akik vele együtt a háború éveiben kiszorultak az életből. Egyetemes humanizmusának talán legnagyobb vallomása ez a verse: az ölelő kitárt kar, emberszeretete segíti őt abban, hogy individualizmusától is megszabaduljon.
Be sokáig várakozék
Én, árvult, társtalan Kain
S ím, hirtelen érkeztek hozzám
A társaim, a társaim,
Levitézlettjei a kedvnek.
Én, árvult, társtalan Kain
S ím, hirtelen érkeztek hozzám
A társaim, a társaim,
Levitézlettjei a kedvnek.
"Be szép, kísértetes világ, | Be jó nekem, be szép nekem" – így s ezért bukott ki ez a végső vallomás is Adyból. Mély szeretettel ír a harctéren is dalolni tudó népről. Együttérzésében internacionalizmusa s patriotizmusa is megszólalt: a szerb komitácsi szíve, akit Weiss Manfréd golyója talált el, csakúgy fájt neki, mint a magyar Nótázó, vén bakák, A mesebeli Jánosok pusztulása. A versekből a forró népszereteten túl kihallhatjuk a kritikát is a céltalan népi hősiességgel szemben (Krónikás ének 1918-ból). De mindenekelőtt Ady állandó mondanivalóját ismétlik: mindenképpen azonosulni a lövészárokban küzdőkkel, a háború legnagyobb terheit viselőkkel.
Megírta Ady azt a nagy versét is, amely magyar gondjait s humanizmusát egyszerre szólaltatta meg. Ember az embertelenségben a címe ennek a hatalmas poémának. Két sora – "Ember az embertelenségben, | Magyar az űzött magyarságban" – nemcsak a "legszebb szó" volt a háborúra, de még Ady 137tömörítő nyelvi képességét ismerve is, megrendítő plaszticitásában jellemző ennek az időszaknak Adyjára. A versben a humanista költő minden szava együtt van: a tiltakozásé csakúgy, mint a Tegnap siratójáé, a szenvedőé éppúgy, mint a változást hozó jövő áhítójáé. Formájában pedig a régi magyar líra jeremiádjaira, panaszló zsoltáraira emlékeztet.
Menekülés az Úrhoz: már ez a verscím is jellemző a háborús évek Adyjának istenes költészetére. Ady mindenképpen meg akart kapaszkodni a dehumanizálódott világban: az egész versben érződik, hogyan keres valakit, akihez menekülhet. Hasonló gondolat élteti A gyávaság istenségét. Szinte a háború első óráiban megírta az Ésaiás könyvének margójára című prózai zsoltárát, ezt a hitelesnek ható archaizálást, s benne így vonta kérdőre az Urat: "Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az Embernek nagyszerű célját… Miért keresi meg bennünk… a mi ősi vadságunkat…?" A nagy művésziességű írás Ady mélyről jövő pesszimizmusával hangzik egybe: "… vigyázók, hiába vigyázunk, inert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca."
Istenes verseinek hívó szava ekkor gazdagodik egy új jelképpel: Jézussal (A nagy Hitető, Volt egy Jézus, A szamaras ember). Számos versében így idézi alakját s példáját; "… minden költők költője voltál" – mondja róla A nagy Hitetőben. Az emberek bűneit magára vállaló, "másokért küzdő" Krisztus bibliai alakját keltegeti, s vele azt a másik emberiséget is, amely ilyen "szent elgondolást" tudott utódaira hagyni. Az ő példája segít oldani sötét pesszimizmusát, hisz:
Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi Jónak,
Názárethje az emberi Jónak,
(Hozsánna bízó síróknak)
